Hogyan találtál a Szépkisnap című darabra, és miként került éppen a Mozsár színpadára?
Az angol Samuel French kiadó könyvei között találtam. Alapvetően azért olvasgattam a French-kiadványokat, mert darabot kerestem magamnak. A Független Színházművészetért Alapítvány kiírt egy pályázatot az induló Mozsár Műhelyben bemutatandó produkciókra, és egyik feltételként azt szabta, hogy maximum négyszereplős darabok legyenek. Érthető, hiszen pici a játszótér. Két alkalmas darabot is találtam, a másik az Április Párizsban Botos Évával, Horgas Ádám rendezésében. Csodás dolog, hogy mind a kettő nyert, ráadásul ebben az évadban színre is kerülnek. Az utóbbit március 10-én mutatjuk be.
A Szépkisnapot fordítóként is jegyzed. Mi ragadott meg benne annyira, hogy magyar nyelvre is magad akartad átültetni?
Ráakadtam több olyan monodrámára is, amelyek tetszettek mint irodalmi alkotások, de egyiket sem éreztem annyira nekem valónak, mint a Szépkisnapot. Egy fiatal apa, Eddie története, aki a feleségével és a két gyerekével éli egy átlagos angliai polgár mindennapjait, majd egyszer csak fordulatot vesz az élete: azzal vádolják, hogy molesztálta a saját kislányát. Megpróbál kikecmeregni ebből a helyzetből, de közben a vergődésével, a kapkodásával újabb és újabb tragikomikus helyzetekbe sodorja magát. Számomra az a legizgalmasabb a történetben, hogy a társadalom miként viszonyul egy ilyen gyanúhoz. Néha túlreagálunk bizonyos jeleket, túlzott óvatosságból esetleg ártatlan embereket is pellengérre állítunk, másfelől persze fel kell figyelnünk a jelekre, mert az még borzasztóbb lenne, ha elmennénk a valós esetek mellett, nem hinnénk a gyerekeknek, és felnőttkorukig, az elszakadás pillanatáig borzalmas családi viszonyok között hagynánk őket. Már az angol eredeti olvasása közben is azt éreztem, hogy nagyon szívesen belebújnék Eddie bőrébe, elmesélném, mit él át. Aztán továbbgondoltam, és úgy találtam, az a legjobb, ha a fordító is én leszek, mert akkor kicsit a saját egyéniségemre alakíthatom a szöveget. Bocsánatos dolog, ha alakítunk a darabon, a szerző is nyilvánvalóan egy adott színészre írta.
Az előadás végére kiderül, hogy helytálló-e az Eddie ellen felhozott vád?
Úgy kezdődik az előadás, hogy Eddie-ként kiállok a színpadra, és ? mint egy stand up comedyben ? elkezdek az életemről mesélni. Néha hímsoviniszta, szexista megjegyzéseket teszek, közben vacsorát készítek a családnak, és mondogatom, hogy mindjárt hazaérnek. A jelenet végére derül ki, hogy nem jönnek haza, mert éppen a gyámügyi hivatalban vannak. A következő jelenetekben Eddie visszamenőleg meséli el az egész történetet. A végére, remélem, mindenki számára világossá válik, hogy a vád alaptalan. De ezt nem mondom ki, nem hangzik el felmentő ítélet, gyámhatósági állásfoglalás vagy ilyesmi, a nézők érzik meg Eddie egy-egy mondatából, hogy valóban molesztálta-e a kislányát. Van, amikor a székükbe süppednek, mert úgy érzik, hogy megtörtént, van, amikor fellélegeznek, mert azt gondolják, hogy ez a szeretnivaló fickó, akinek a botlásain nevetni is lehet, nem tehetett effélét. A történet egyik tanulsága az, hogy ilyen helyzetből nem lehet jól kijönni. A hír nem marad a négy fal között, a rokonok, a szomszédok, a munkatársak tudomást szereznek róla, és még ha jó esetben egy idő után ki is derül, hogy alaptalanul vádoltak valakit, a bélyeg rajta marad, az élete soha többé nem lesz ugyanolyan, mint volt. Mint az anekdotában: valakinek ellopták a kabátját a ruhatárban, de később már úgy szólt a fáma, hogy kabátlopási ügybe keveredett.
Az eddigi előadásokat hogyan fogadták a nézők?
Akiknek esetleg nem tetszett, azok nem jöttek oda hozzám, hogy ezt elmondják, akik odajöttek, azok szívből gratuláltak. Monodrámáról lévén szó, végig kifelé, a nézőkhöz beszélek, alig szakad meg velük a szemkontaktus, főleg az első sorokban ülőkkel. A szemekből azt látom, hogy nagyon együtt haladnak velem a történetben. Többször is konkrét kapcsolatba kerülök a nézőkkel. B. Török Fruzsina rendezővel azt találtuk ki, hogy néha lemegyek a színpadról, megszólítok valakit, kérdezek tőle valamit, az előadás egyik pontján megmutatom a nézőknek a gyerekek bekeretezett képét, és kérem, adják körbe. Az a vacsora, amely az előadás elején készül, a végére konkrétan kész is lesz, és megkínálok vele valakit. Jól fogadják, szeretik ezt a közvetlen kapcsolatot.
Mit gondolsz, a színház jövője az, hogy egyre halványabb lesz a határvonal a színpad és a nézőtér közt? Az előadások túllépnek az egyszerű interpretáción, és mindinkább személyessé válik a kapcsolat a nézőkkel?
Azt hiszem, igen. Talán mert a pillanat varázsán túl azzal tud versenyezni a filmmel, a televízióval, a tableten kapott élményekkel, hogy ?élő adásban?, ténylegesen megszólít. Hogy ami ott történik, az valóban megtörténik, be tudsz kapcsolódni az előadásba, a kezedbe vehetsz például egy képet, megeheted a színpadon készült szendvicset. A filmnél ez ? a mai technika mellett legalábbis ? lehetetlen. Ez olyan unikum a színházban, amely segítheti a továbbélését. Hogy ne vesszen el a film vitathatatlan előretörése és a digitális technikai vívmányok mellett. Nem véletlenül látunk ma ennyi egyszereplős előadást. A személyes megszólítás ott tud a legerősebben működni.
Egy híján húsz éve vagy a pályán. Ott tartasz most, ahol a végzős egyetemistaként megfogalmazott terveid szerint szerettél volna?
Borzalmasan nagyot változott a világ azóta, és nem önmagában azért, mert eltelt húsz év. Feltételezem, hogy mondjuk 1965 és 1985 között nem változott annyit, mint 1998-tól mostanáig. Az a világ, amelyben elképzeltem a jövőt, megszűnt, a GPS-nek mindent újra kellett terveznie. Más lett a színház, sokkal élőbb a kapcsolat a közönséggel, sokkal hangsúlyosabb az együtt gondolkodás. Doktorandusz vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és az egyszemélyes színház a témám. Egy ideje gyakorlatban és elméletben is komolyabban foglalkozom ezzel a területtel, ebben a csomagban született meg a Szépkisnap is. Most jól érzem magam, mert van egy fix helyem, ahol minden héten nagyszerű emberek előadásait hallgatom, vizsgázok, és közben hál? istennek esténként játszom. Éppen elégedett vagyok, de azt nem mondhatom, hogy pont ezt képzeltem el ?98-ban.
Azóta gazdátlanabbak lettek a színészek. Maguknak próbálnak darabot, fellépési lehetőséget találni.
A gazdátlanság egyfelől kellemetlen, kényelmetlen, másfelől viszont nagyon jót tesz. Nekem legalábbis jót tett, mert óriásit változott a szemléletem a színházzal kapcsolatban; sokkal kreatívabb lettem. Másképp beszélsz a rendezővel, másképp állsz a jelmez, a díszlet, az előadás egészének kérdéseihez, ha a tiéd az anyag. Ha te állítod össze a csapatot, nyitottak a véleményedre, az ötleteidre, nem úgy, mintha ?csak? színész lennél. A doktori iskolában is azért kötöttem ki, mert többet akartam kezdeni magammal és a színházi jelenséggel annál, mint hogy 70-80 éves koromig bemegyek egy épületbe és ott eljátszom az újabb és újabb szerepeket. Vonzott a lehetőség, hogy ne csak szövegeket tanuljak, hanem mondjuk esztétikát, művészettörténetet és sok minden mást is. Szeretek darabok után kutatni, az írott anyagokkal foglalkozni, partnereket találni egy-egy előadás megvalósításához, ötletelni a megoldásokon. A Szépkisnap például abból a szempontból is újítás volt, hogy B. Török Fruzsinának ez az első profi színházi rendezése. Bár amatőrökkel dolgozott már, inkább az írás, az adaptáció felől jön. Amikor felkértem, kicsit bátortalanul, de lelkesen mondott igent, aztán bebizonyosodott, hogy nagyon jó választás volt rábízni a rendezést. Értjük egymás mondatait, érezzük egymást humorát, és nyugodtan hagyatkozhattam az ízlésére. Úgy jött velem végig a szerep útján, hogy tudtam: a pontos értékítéletével vissza tud téríteni, ha eltévednék.
Írta: L. Horváth Katalin
Fotók: Kállai-Tóth Anett
