A Lélekszakadtak– Téboly az irodalomban (Kronosz Kiadó, Pécs) mélyfúrás az irodalomban: a magyar- és világirodalomban felbukkanó őrületet, a tébolyt vizsgálja.
Vajon ki írt erről az állapotról a leghitelesebben? Az, aki maga is tébolyult volt? Erre keresi a választ Bartusz-Dobosi László pécsi tanár-író-szerkesztő-kritikus, akinek a tizedik kötete ez a mostani. A Bertha Bulcsu-díjas szerzővel beszélgettünk.
Hogyan született meg a könyv ötlete?
Pécsett, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában 2002-től szerkesztettem a Színes címre hallgató diáklapot, ami körül annyi kreativitás sűrűsödött eggyé, hogy az új fórumért kiáltott. Így 2006-ban megszületett egy országos terjesztésű, negyedéves irodalmi, kulturális folyóirat, az Irodalmi Páholy. Ennek egyik tematikus száma volt a Téboly, amihez írtam egy kisebb tanulmányt. Ez később nagyobb tanulmánnyá, majd 2018-ra könyvvé bővült.
Hogyan kezdte el feldolgozni a témát?
Mindig is nagyon érdekelt, hogy vajon lehetséges-e hitelesen írni az őrületről. Képes lehet-e egy normális ember belehelyezkedni egy mentálisan sérült ember gondolkodásmódjába? Karinthy Gábornak – Karinthy Frigyes kisebbik fiának – versei keltették fel az érdeklődésemet. A „fájdalomhercegként" is ismert költő élete jelentős részét elmegyógyintézetben töltötte, tiszta pillanataiban pedig fantasztikus mélységekbe ereszkedő verseket írt. Ezek indítottak el afelé, hogy tovább ássam magam a témába.
Mi alapján válogatott a szerzők közül?
Lényegében nem kellett válogatnom, mert egyik hozta magával a másikat.ö
Szinte olyan érzésem volt, mintha kézről-kézre adtak volna a kötetek.
Sajnos – szerencsére – elég sok az érintett.
Összefoglaló vagy inkább vitaindító a kötet?
Ez a közel 200 oldal és nagyjából 150 alkotó csak egy felvillantása a témában rejlő lehetőségeknek. Semmiképpen sem szerettem volna egy mindenre és mindenkire kitekintő nagy összefoglalót írni. Nevezzük inkább – ahogy ön mondta – vitaindítónak!
Kikről esik szó a kötetben? Mi alapján kategorizálta őket?
Három nagyobb egységre bontottam a vizsgált szerzőket és műveket. Az első kategóriába azok kerültek, akik mentálisan épnek tekinthetőek, de a téma érdekelte őket, ezért írtak róla. Többek között Arany János, Babits Mihály, Csehov, Konrád György, Kosztolányi Dezső. Ennél a fejezetnél az volt a kérdés, hogy a köteteikben megrajzolt „beteg” karakterét mennyire tudták hitelesen bemutatni.
A második nagy fejezetet azoknak szántam, akik maguk is érintettek valamilyen formában. Ez a legizgalmasabb rész, hiszen egyfelől ez vezet az emberi lélek legmélyére, másfelől viszont a legnehezebb is, mert itt a betegségek oly sokfélesége kerül felszínre, amit csak pszichiáteri szaklektor (dr. Sárosi István) segítségével tudtam kategorizálni. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Emily Dickinson, Dosztojevszkij, Gogol, Hölderlin, József Attila, Juhász Gyula, Franz Kafka. Ők többnyire saját tapasztalataikról írtak.
A harmadik kategóriába azokat soroltam, akik ún. tudatmódosító szerekkel igyekeztek olyan állapotot előidézni maguknak, amelyeket Baudelaire „mesterséges mennyországoknak” nevezett. Például Charles Bukowski, Csáth Géza, Aldous Huxley vagy Jack London. Csúnya, félrecsúszott, kacskaringós életutak nyíltak meg előttem.
Orvosi kategóriák mentén csoportosítja a szerzőket, miközben mégis irodalmi életművekről esik szó.
Sokat bíbelődtem a kategóriákkal. Többször változtattam a koncepción, hogy megtaláljam a megfelelő, érthető és pláne logikus rendszert, hiszen a kötetben vannak magyar írók és a világirodalomból válogatott alkotók. Kortársak és évszázadokkal korábban élők. Fiatalok és idősek. Nők és férfiak. Írók, költők, filozófusok. Végül a legátláthatóbbnak számomra az orvosi „diagnózisok” látszottak. Mivel elsődlegesen nem szakembereknek szánom a könyvet, ezért igyekeztem érthető módon, minden fejezetnél néhány mondatban ismertetni az előkerülő betegségek legalapvetőbb jellemzőit.
Mi a legfőbb megállapítása a kötetnek?
Csatlakozva Kosztolányi egyik megállapításához, magam is azt vallom, hogy
a művészek „életrajza helyett inkább a lélekrajzát kellene tanítani” az iskolákban.
A külső valóság helyett a belső valóságot. Ez ugyanis olyan reflexiók távlatait nyithatná meg az egyes ember belső énjének feltérképezése és az emberi kapcsolatok szövevényében rejlő konfliktusok kibogozása terén, amely gyógyító hatást válthatna ki. Meggyőződésem, hogy az írás gyógyít: csökkenti a belső feszültségeket. Ha ez ráadásul a lélek legmélyének sötét titkai kapcsán valósul meg, tulajdonképpen a bennünk lévő görcsöket, gátakat, társadalmi elvárások szabta határokat bonthatná le.
A bevezetőben így szól: „Mintha egy nagy elmegyógyintézet lenne a világirodalom.” Csak az tud nagy művet szülni, aki valamilyen formában eltávolodik a hétköznapi világtól?
Nem gondolom, hogy az őrültség és a zsenialitás összefüggő fogalmak lennének. A különleges képességű alkotók idegrendszeri betegségekre való gyakori hajlama (neurózis) hatással lehet ugyan alkotókészségükre, de művészi alkotásaik nem ezeknek, hanem tehetségüknek produktumai. Az más kérdés, hogy a tehetség kibontakoztatásához szükséges valami féktelen, belső ösztönző erő, amely a tehetséget nem hagyja nyugodni, hanem folytonosan újabb és nagyobb alkotásokra serkenti, de semmiképpen sem az oka, csak a motiválója.
Nagyon izgalmas, ahogy a téboly etimológiáját felfejti a bevezetőben. Összefoglalná ezt röviden azoknak, akik még csak ezután fogják kézbe venni a kötetet?
A téboly nem orvosi kifejezés, inkább irodalmi. A tévelyeg és a bolyong szavak összeolvadásából nyelvújítás kori szóelvonással alakult ki. Az igéből főnév lett, s közben jelentésváltozáson ment át. Az eredeti, adott helyről való elmozdulásra utaló szavak az elmebeli megzavarodás kifejezőivé váltak. Mint akinek rossz úton járnak a gondolatai. Feltehetőleg ugyanebből származik a bohóc kifejezés is, a mókás, nemtörődöm, együgyű, balga, sőt eltévedt, azaz bolyongó ember. Őket nevezem én lélekszakadtaknak. Lerázva a test materiális kötöttségeit, a lelkük bátrabban szabadul el, szakad ki a szokványosságból.
Kimondják, meg- és átélik, amit gondolnak. Csak az udvari bolond mondhatja a király szemébe az igazságot, csak a jolly joker, a bolond visz mindent a kártyában,
csak a szentek teszik fel az egész életüket egyetlen ügyre.
Van kedvence a feldolgozott szerzők közül?
Nincs, de ha ki kellene emelni egy konkrét személyt, akkor talán Hölderlint mondanám. A tübingeni torony lakója régóta foglalkoztatott. Jártam is ott, s amit lehet, összeolvastam róla. Több évtizedes magányban született alkotásai hátborzongató mélységekbe engednek bepillantást.
Tervezi a téma folytatását?
Egyelőre nem, most más foglalkoztat. Befejeztem egy monográfiát Csengey Dénes rendszerváltozás kori író, politikus munkásságáról, amiből hamarosan könyv lesz. Készül egy novelláskötet és egy – én úgy neveztem el, hogy – kerti esszé kötet, Csendvirágok címmel. Ebben is – akárcsak a Lélekszakadtakban – a lélek mélyén keresgélek, de más szempontrendszer alapján és más megközelítésből.
Nyitókép: pexels.com/Ian Panelo
