Tíz interjú a zene ezer színéről

Bornai Tibor

A Magyar Zene Háza június 10-én bemutatta a KFT negyven éve megjelent, Üzenet a liftből / A fodrász című albumára épülő show-ját. Ennek kapcsán beszélgettünk Bornai Tiborral, a zenekar billentyűsével.

Közismert az anekdota, mely szerint Erdős megtapsolta Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezét, mert csak később esett le neki a politikai üzenete. Az Üzenet a liftből című, meglehetősen rendszerkritikus album esetében volt ilyen utólagos „ahaélménye” Borsnak és Erdősnek?

„Azt mondták, még egy ilyen lemez, és végünk. Amúgy nem lehet ezt a két embert ilyen módon együtt emlegetni. Bors Jenő távolabb húzódott a fésületlen, zűrös zajcsinálóktól. Erdős vállalta, hogy szót ért velük. Volt is velük sok baja, de úgy láttam, élvezi, és ezt az élvezetet furcsára színezte az a hatalmi pozíció, amelyből tárgyalt velünk. Sokáig csinált úgy, mintha vitapartnerek lennénk, és ezzel engem például megvásárolt, de aztán ha másként nem ment, használta a hatalmát, amit a szocialista kultúrvezetéstől kapott.”

Poós Zoltán interjúja itt olvasható.

Virág Emese

Cate Blanchett magyar zongoratanáraként került be a hírekbe. A Zeneakadémia ének tanszékének docense, aki a legtöbbször énekesekkel dolgozik együtt.

Hogyan talált Önre Cate Blanchett?

A Németországban élő magyar operaénekes, Rab Gyula továbbított hozzám egy kérdést: vállalok-e zongoraoktatást? Nem tudtam, hogy kinek van rám szüksége, csak annyit, hogy egy színésznő keres, aki zenei témájú film szerepére készül. Kis idővel később derült csak ki, hogy Cate Blanchett jönne hozzám zongorázni, aki a Tár című film főszereplője lesz. (…) Egy filmben a megfelelő kamerabeállítással és kézdublőrrel könnyedén meg lehet oldani, hogy a színész csak imitálja a zongorázást, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy maga játsszon. Gyerekkorában tanult a hangszeren, azóta nem foglalkozott vele, viszont nagyszerű hallása van, és rendkívül szorgalmasan dolgozott. Egy másik film (a Borderland – a szerk.) forgatása végett tartózkodott Magyarországon. Reggel ötkor kelt, este végzett, és utána, a hotelben még a mi zongoraóránkra is sor került.

Csabai Máté interjúja teljes terjedelemben itt olvasható.

Oláh Krisztián

Szerzeményeiben Bach, Bartók, Liszt zenéje sejlik fel; olykor népiesek, mégis nagyon 21. századiak, egy mai nagyvárosi fiatal zeneszerző tartalmas életének tükrei.

Interjúidban gyakran beszélsz az önismeretről. Vásáry Tamás a fiatal művészekről olykor pár perc ismeretség után megállapítja, hogy „öreg lelkek”. Ez jutott eszembe a zenéidről és rólad is. Mintha te is az lennél…

Mindig volt bennem koravénség, ami gyerekkoromban talán még inkább érzékelhető volt. Az utóbbi négy évben kezdem úgy érezni, hogy egyre jobban közeledem a korosztályomhoz. Mindig voltak kortárs jóbarátaim is, de sokszor inkább az idősebbek társaságában éreztem jól magamat.

A művészek számára mindig is fontos lehetett, de talán ebben a korban, amelyben élünk, kiemelten fontos az önismeret szerepe. A zeneszerzői és az előadóművészi munka eleve megköveteli, hogy képben legyek magammal kapcsolatban: tudjam, mennyit bírok el, hogyan tudok hatékony lenni, mikor vagyok rossz vagy jó passzban. A közönségnek már nem elég, ha valaki jó hangokat ír le egymás után, és érdekes új dolgokat talál ki: meg akarják ismerni a mögöttük álló embert is. Picit vadkapitalista hozzáállás ez: ebben a szakmában mi magunk vagyunk a termék, ezért meg kell mutatnunk magunkat. Ahhoz, hogy ezt jól bírjam, szükséges a határaim ismerete és tiszteletben tartása.

Füstös Ildikó interjúja elérhető itt.

Marton Éva

„Ismeri a mondásomat: ha egy Rolls-Royce vár otthon, akkor nem szállok be egy Trabantba.” A párját ritkító karriert befutó, nyolcvanévesen is aktív Marton Évával beszélgettünk.

Olyan hivatás ez, aminek lényeges eleme a szenvedély.

Persze, hiszen a színpadon nem állhatok úgy, mint egy kőszikla! Ha egy férfi bókolt a színpadon kívül, mosolyogva megköszöntem, és hazamentem a férjemhez. Ölelkezni kell, ha a jelenet úgy kívánja. Pavarotti egyszer a milanói Scala színpadán a Tosca első felvonásában, a főpróbán, a játék hevében szájon csókolt. Nagyon megütődtem, és diszkréten megkérdeztem a rendezőt, Piero Faggionit: most mit tegyek? „Tedd a kezed a szád elé – mondta –, nem lesz baj.” Pavarotti meghökkent, de megértett. Megesett, hogy ajánlották, hogy esetleg ezt vagy azt kapom, ha elmegyek az illetővel. Csak mosolyogtam: „Nem, köszönöm, én nem váltok.” Ismeri a mondásomat: ha egy Rolls-Royce vár otthon, akkor nem szállok be egy Trabantba. A férjem roppant öntudatos nőt nevelt belőlem.

Albert Mária interjúja itt olvasható teljes terjedelemben.

Rozs Tamás

Évtizedek óta színesíti neves színházak előadásait csellójátékával, énekével és szerzeményeivel; megzenésített verseit számtalan irodalmi esten hallhattuk már. A Szélkiáltó zenekarban csellósként, énekesként 1983-ban vált ismertté, amikor megnyerték a Ki mit tud?-ot. Felsorolhatatlan, mennyi színházi előadásban vett részt zenészként, zeneszerzőként, sőt olykor színészként is. Jellegzetes stílusa, karizmatikus figurája zenei életünk utánozhatatlan színfoltja.

Úgy tűnik, hogy számodra csak a zene fontos. Olyan szabadság, megfoghatatlan ősiség árad belőled, amikor énekelsz – különös tekintettel a mongol és torokhangképzésre –, mintha már te magad lennél a hangszer.

Nem lettem magas minőségű csellóművész, de Bachot is játszom, és a csellót bőgőszerűen is kezelem, jazzesen játszom rajta. A Szélkiáltó zenéje eklektikus, többféle alapú, forrású. A versekhez igazodva változik a stílusunk, és a hangulatunktól függően használunk népi, jazzes vagy klasszikus elemeket. (…) Azt hiszem, én a vicces, homo ludenses, jazzes figurát képviselem. De vannak más lelkületű-töltésű zenéim is.

Füstös Ildikó interjúja itt érhető el.

Jónás Vera

Kedveli a furcsa, megfoghatatlan hangulatú zenéket. Kísérletező alkat: Závada Péterrel évekig tartó csetelésük eredményeként zenés irodalmi est született, zenekarával olykor kamarazenészekkel egészülnek ki, vagy az örökölt sorsról adnak elő interaktív zenei jeleneteket egy alternatív kórussal.

A zenéidet hallgatva akár egy lemezen belül is sokféle a hangod, a stílusod; a dalaid érdekes hangzásúak, különlegesek. Hogyan lehetséges, hogy nem ismer még az egész világ?

Azt hiszem, én mindig a radar alatt voltam valamennyivel, mert nem férek bele egy dobozba. Mondhatnám, hogy ez tudatos, de nem az. Bennem legalább öt különböző zenei stílust akaró ember él. A hangom is ilyen. Nem tökéletes ugyan, viszont rengeteg színe van, és mind használni szeretném őket. Voltak idők, amikor próbáltak tanácsot adni, hogy milyen zenét csináljak, de nem tudtam engedni a külső hangoknak, mert nekem kell ez a százféleség. Kifejezetten szorít, hogy a zeneipar azt szeretné: minden előadó egyféle legyen. Erre én képtelen vagyok. Talán amiatt ismernek kevesebben, mert nincs rajtam pecsét, hogy én vagyok a hangos, a nyugis vagy a valamilyen.

Füstös Ildikó interjúja itt olvasható.

Kocsis-Holper Zoltán

A Kodály Kórus vezető karnagya Sopronból indult, majd Budapesten át csaknem három éve került Debrecenbe. A vidéki adottságoknak elsősorban az előnyeit látja, a világbéke jellegű óhajok helyett reális célokat fogalmaz meg, és szisztematikusan építi a legnépesebb vidéki város kóruskultúráját.

Hogyan vált hivatásává az éneklés?

2001-ben Sporonban megalapítottuk a Kórus Spontánuszt. Szilvási Beáta barátunk kezdeményezésére ki akartunk menni az utcára karácsonyi dalokat énekelni, és ehhez egymás lakására jártunk próbálni. 19 éves voltam akkor. A többiek úgy mesélik, hogy idővel elkezdtem mondani, mit hogyan kellene csinálni, mire ők azt javasolták: tartsam én a próbát. Aztán egyre összetettebb darabokat énekeltünk, némelyiket vezényelni kellett. Beáta tette fel a kérdést: nem gondolkodtam-e azon, hogy hivatásszerűen foglalkozzam ezzel. Eszembe sem jutott, de amikor megkérdezte, ráébredtem, hogy nagyon jó ötlet. Egy év alatt, nagyon koncentrált munkával felkészültem a zeneakadémiai felvételire, majd ének-zene tanár, karvezető diplomát szereztem.

Seres Gerda interjúja itt olvasható.

Batta András

Minden születésnap jó ürügy a beszélgetésre, amely során kiderülhet, hogy a Zeneakadémia hetvenéves volt rektora másokkal ellentétben szerette a szolfézsórákat, ahova Schiff Andrással együtt járt, hogy a csellózás kezdetben keservesen ment, és hogy fő jellemvonása: szeret új dolgokba belefogni.

Szerencsésen alakult a pályája. Az egyik munkát letette, és a másik mindjárt megtalálta.

Így van, mindig felkérésre dolgoztam. 2002-ben lettem rektorhelyettes; az akkori rektor, Falvai Sándor kért föl. 18 éves koromtól ott éltem a Zeneakadémián, végigjártam a szamárlétrát, és imádtam az intézményt. Azt mondtam magamban: miért ne próbáljam ki ezt is? Sorsszerűen alakultak a dolgok. Jelentős vezetőkkel találkoztam az üzleti világból. Összebarátkoztunk, figyeltem, mit csinálnak, elmondtam nekik, hogy mi a Zeneakadémia, és elkezdtünk menedzserfejjel gondolkozni a jövőről. Kiderült, hogy ha nem is vagyok született menedzser, de értem őket. Úgy képzeltem, hogy én leszek az a hídember, aki átviszi a Zeneakadémia vezetését a zenei szakmától a kulturális menedzselés felségterületére, és a következő rektor már igazi menedzser lesz majd. A Zeneakadémia felújítása már napirenden volt. Elhívtam az üzleti barátaimat a Zenekadémia akkori vezetéséhez, hogy kaput nyissunk a jövő felé. Az a találkozó sokkszerűen hatott. Mindenki felháborodott, kivéve a regnáló rektort, Falvai Sándort. Más típusú vezető azt látva, hogy a helyettese nyomul, nyilván ajtót mutat. De én nem a hatalomra nyomultam, hanem egy projekt volt a fejemben. Falvai azt mondta: „András, igen, te vagy az, aki ezt megcsinálja.” Kinevezésének lejárta előtt egy évvel lemondott, és ezzel a nagyvonalú gesztussal átadta a stafétabotot.

Albert Mária Batta Andrással készített interjúja itt olvasható.

Suzana Bartal

Olyan zongoraművész, akit nézni is jó játék közben, annyira a zene médiumának tűnik, és annyira erősen megérezhető a szándéka, hogy a közönségét behívja a világába, közösségbe kerüljön vele.

Kiknek a műveit játssza a legszívesebben, és miért? Hogyan fejlődött e téren?

Sok zeneszerző műveit játszom, és mindig nagyon figyelem a hozzájuk való viszonyomat, a belső hangjaimat; azt, hogy melyik vág egybe leginkább az én játékstílusommal. Fontosnak tartom, hogy a játék öröme a nehézségek, fáradtság, az önmagammal való gyakori elégedetlenség ellenére mindig megmaradjon számomra. A karrierem fordulópontja az volt, amikor Liszt Zarándokévekét, a teljes ciklust lemezre vették velem. Előtte és utána is játszottam már koncerteken, részletekben is, három órán át egyfolytában is, és ehhez a legtökéletesebben meg kellett tanulnom és értenem az egyes darabokat. Annyira tudatosan és mélyen elemezve soha addig nem foglalkoztam még zeneművel, mint a Zarándokévekkel, azóta viszont mindent így tanulok már. Sokféle emlékezetünk van, a zenészeknek pedig különleges memóriájuk: képesek vagyunk hosszú műveket hallás után megjegyezni. De amikor kétszáz oldalt kell megjegyezned, ha nem vigyázol, játék közben bármikor könnyen szembejöhet egy-egy fekete lyuk, és megtalálhat a „hol is tartok most?” pánik.

Kiss Péter beszélgetését Suzana Bartallal itt lehet elolvasni.

Másik János

Ereje teljében levő, zenei és színészi eszközeit magabiztosan, de nem rutinból alkalmazó művész, aki azonban gyenge is mer lenni, és mintha semmit sem félne magából megmutatni.

Előadóként mi különbözteti meg a viszonyodat a magad és a mások dalaihoz? Hiszen saját szövegű és dallamú, valamint Cseh–Bereményi–Másik, Bereményi–Másik és Bereményi–Cseh dalokat egyaránt énekelsz. Hogyan tieid azok a dalaid is, amelyeket nem te szereztél?

Minden általam énekelt dalhoz ugyanúgy viszonyulok. A közvetítés a lényeg, és én vagyok köztük a kapocs. Ezért csak olyasmit énekelek, amihez közöm van, amihez meg tudom találni a vonzódásomat. Két szólóműsorom van: a Kaland barátom és a Madarak – „Törd szét bennem ezt a készet!”, és szerzői szempontból mindkettőbe sokféle dalt szerkesztettem. Egyszer Kovács László és Zsigmond Vilmos emléke előtt tisztelegve Bob Dylan-dalokat is előadtam, és azokat is a magam képére formáltam. Számomra csak így komfortos.

Kiss Péter teljes interjúja itt olvasható.

Nyitóképen Bornai Tibor, a KFT zenekar billentyűse. Fotó: Bielik István / Kultúra.hu