Elég világosan látszik, hogy a legfiatalabb festőgeneráció révén újra előtérbe került a figuralitás. Debütálása az új figuralitás második hullámaként is értelmezhető, hiszen e tendencia tulajdonképpeni kibontakozása az 1990-es évek második felére, dominanciája pedig az ezredfordulóra tehető (például Szűcs Attila vagy Lajta Gábor festészete).
Ám a frissen színre lépett képzőművészek viszonyulása az alakhoz egészen eltér a korábbi irányvonalaktól. Az előző generáció bizonyos távolságból és sok fenntartással szemlélte a digitalitást, a virtualitás benyomulását a valóságba. A legfiatalabb generáció tagjai viszont már ösztönösen belemerülnek ebbe a világba, és belőle merítve alakítják ki saját nyelvüket, találják meg a hangjukat.
A digitális képekkel átitatott vizuális kultúra nyelvét anyanyelvként beszélve alakítják ki magánmitológiájukat.
Az új figuralitás fiatal képviselőinek nyelve azért is annyira izgalmas, mert sok forrásból merít, nagyon hibrid. Rájuk ugyanis egyszerre hat a gesztusfestészet, a popkultúra, valamint az absztrakt művészet. Így a létrejövő művek egyszerre tűnnek nagyon ösztönösnek, szertelennek, és egyensúlyoznak érzékenyen az ábrázoló és a nonfiguratív jelleg között.
A kiállítótérbe lépve Lakatos Gelléri Barnabás három festménye vonzza magára a tekintetet. Munkái triptichonként hatnak a szemben levő falon, ami egyfajta szakralitást is kölcsönöz nekik.
A Tűz I és a Csodaszarvas című képpár az ősmagyar mondakör sámánisztikus jellegét hordozza magában. Annak hangsúlyai azonban az alkotó megfogalmazásában teljesen átíródnak. A neonos színek egyszerre idézik meg a digitális képernyők világát, és juttatják eszünkbe a rajzfilmek vattacukorszerű kozmoszát. A festmények azonban mégsem válnak giccsessé, mivel kérdéssé teszik a gesztusfestészet és az ábrázoló művészet határát. Valamint azt, hogy miként lehet a kultúránkba ivódott, ősi szimbólumokat magánmitológia részévé tenni. Lakatos Gelléri festményein a konkrét formák szinte teljesen feloldódnak az őket körülvevő dzsungelszerű környezetben. Az alak és a táj organikus egységbe fonódik.
Erményi Mátyás szintén erősen merít a rajzfilmek világából. Ám míg Lakatos Gelléri festményein az oldottság, az érzékiség, az expresszív jelleg dominál, Erményi munkáinak erősen rajzos jellegük van.
Ez a meseillusztrációk vagy a képregények felé közelíti a képeit. A gyermeki perspektíva ezeknél a munkáknál is erősen dominál, játékosságuk azonnal feltűnik. Mégsem válnak illusztrációkká, mivel furcsán ambivalens érzéseket közvetítenek. A Cím nélkül (pink ég, kék fa) például első ránézésre égig érő fát ábrázol, Babszem Jankó történetét idézi fel bennünk. Jobban megnézve azonban már feltűnnek a fatörzsön megjelenő szomorú alakok és az ágon lengő koponya is.
A Cím nélkül (barna fa fekete esőben) szintén hordozza ezt a kettősséget: a vonalrendszerekből felépülő kedves fenyő rémült tekintete közelgő vésztől való félelmet hordoz. Mint a kiállítás ismertetőjében olvassuk: „Erményi vásznainak megszemélyesített figuráiban megtestesülnek azon furcsán ambivalens érzések, mint a kedvesség és a félelem, a cukiság és a melankólia, amelyek mind a mai napig kollektív szocializációnk alapköveinek számítanak.”
Kiss Fruzsina képeinek a gesztusszerűségük ragad magával.
Az MHM(!) címűn például ösztönösnek ható rózsaszín vonalstruktúra uralja a látványt. Ez az olykor hurkokat felvevő alakzat a képen kalligrafikus jellé alakul, ami azonban olvashatatlan a néző számára. A kiállítás leírásából kiderül, hogy Kiss Fruzsina műveinek fontos forrásai a kézírásos feljegyzései, valamint hogy az alkotó izgalmasan szintetizálja az automatikus írást a gesztusfestészettel. Az így létrejövő kompozíció rendkívül dinamikus és felszabadító, míg az alsóbb rétegek még őrzik a figuralitás nyomait. A már említett képen például virágrajzok, felhőre emlékeztető ábra és a napot idéző, szaggatott vonalas struktúra tűnik fel, amelyek történetet akarnak mesélni. Általuk a néző fejében is narratíva születik.
Egészen másképpen keltenek asszociációkat Anne Neukamp munkái. A kiállítás rangidős művészének visszafogott színvilágú képein megjelenő motívumok túlméretezettek vagy túlabsztraháltak, amelyek a klasszikus pop-art tárgyi világát idézik, és korunk technicista mivoltára is reflektálnak. Az Elan például Warhol konzervdobozait is az eszünkbe juttatja, a piros színű amorf minták pedig kiömlő és szertefolyó festékfoltokat idézőek.
László von Dohnányi legújabb munkáinak forrásai számítógép által generált képek, amiket festészetté alakít. Munkáiban így van egyfajta személytelenség, távolságtartás, ugyanakkor némi érzékiség is. Egy zöld levelű növény című festményén absztrahált citromfát látunk, de a színeiről elütött teniszlabda is eszünkbe juthat, ami furcsa íveket, szögeket leírva repdes. Az Egy darab papírt vágó ollók csoportja című képe pedig az ember széttöredezettségét juttatja eszünkbe, de a hegyes darabok alatt megbúvó, tollakkal díszített arc az antikvitás tökéletességre törekvő szobrait is megidézi.
A kiállítás munkái rávilágítanak, hogy a legfiatalabb generáció szabadon, görcsök és gátak nélkül nyúl a figurális festészethez, folyamatosan törekedve arra, hogy megtalálja a festészete védjegyévé tehető elemeket. Ezért a figuralitás számukra már sosem végcél, hanem a saját hang megtalálásának eszköze.
Az acb Galéria Új hullám című kiállítása február 18-áig látogatható.
Fotók forrása: acb Galéria/Tóth Dávid
