Richard Nixon és Mao Ce-tung az operaszínpadon találkozik

John Adams darabja most először kerül élőben a magyar közönség elé. Mi ennek a jelentősége?

Az opera egy valós, diplomáciai jelentőségű eseményt, Richard Nixon amerikai elnök és Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság vezetőjének 1972-es találkozóját dolgozza fel. Egyfajta nyitás volt ez, amely lehetőséget teremtett a távol-keleti ország számára, hogy elhelyezze magát a világ színpadán. Talán itt kezdődött el az a máig tartó folyamat, amely Kínát nemcsak gazdasági, de politikai értelemben is a világ egyre megkerülhetetlenebb tényezőjévé teszi. John Adams műve valahogy ehhez igazodva kerül elő egyre többször, hiszen számos olyan kérdés van benne, ami továbbra is időszerű. Ráadásul a 20. század második felének legjelentősebb operájáról van szó, amelyben az amerikai zenei hagyomány és a klasszikus értelemben vett „nagyopera” tökéletes formát alkot.

A mű dokumentarista módon közelít egy megtörtént diplomáciai látogatáshoz. Rendezőként mennyire okoz ez nehézséget?

Annak idején Fodor Géza tökéletesen megfogalmazta, hogy az opera lényege a valóság és az absztrakció megfelelő aránya. Ez a mű szorosan kapcsolódik a mai világpolitikához és ahhoz a problémához, hogy a globalizáció eredőjeként hogyan tudunk viszonyulni számunkra teljesen idegen kultúrákhoz. Az első két felvonásban szóról szóra elhangzik a két vezető politikus találkozójának jegyzőkönyve, miközben sorra átlépünk egy másik dimenzióba, és belelátunk a legmélyebb gondolataikba, a harmadik felvonás már álomszerű, a politikai színtér mögött járunk, a privát szférában.

Mi az, amit egyébként John Adams eltalált ezzel a darabbal? Hiszen az amerikai opera sokáig nehezen tudta magát meghatározni.

Az amerikai gondolkodás alapvető jellemzője a valósághoz való igazodás igénye. Annak van hitele, ami dokumentumokkal van alátámasztva. John Adams éppen ezt fordította a maga javára, rátalált a valóság és az absztrakció között húzódó vékony határvonalra, ami igazi operává teszi a valós történetet. A mű csúcspontja a második felvonásban megjelenő balettelőadás. A First Lady, Pat Nixon először elindul, hogy felfedezze Pekinget, Madame Mao este egy előadásra hívja, amely a kommunizmus eszméit világítja meg, az amerikai nézők bevonódnak a történetbe, de teljesen más oldalról fogják fel a tartalmát. Ez a pillanat nagyon sokatmondó, összetett és elgondolkoztató.

Mindez hogyan jelenik majd meg az Eiffel Műhelyházban?

Ez az opera folyamatosan mozgásban van, hiszen a két kultúra nyitni próbál egymás felé, a kölcsönös meg nem értés azonban nem bezáródáshoz, hanem egymás elfogadásához vezet, annak ellenére, hogy nehéz egymáshoz kapcsolódni. Ez a másik fő gondolat: az elfogadás, mindenek felett. A Bánffy teremben és a Mozdonycsarnokban egyszerre zajló események azt hivatottak ábrázolni, hogy párhuzamosan több szinten játszódik a történet, hivatalos és privát szinten, több szemszögből tekintenek a szereplők a saját valóságukra. Elénk tárul a kínai kultúra, de az is, ahogy erre maguk az amerikaiak tekintenek. Ezt John Adams zeneileg is megírja, más hangneme van az amerikaiak és más a kínaiak gondolkodásának, a kettő mégis képes összeolvadni.

A téma aktuális, de hogyan szól mindez a magyar közönséghez?

Fiatalon egy vendégjátékon elmentem egy pekingi opera-előadásra, ahol alig tudtam visszafojtani a nevetést. Ma már tudom, hogy ez azért volt, mert nem értettem és ezzel a reakcióval valójában elutasítottam. Amit nem értünk, hajlamosak vagyunk eltolni magunktól. Igaz ez a szokatlan kultúrákra és a kortárs zenére is. Ez az opera és az előadás is ezt az emberi hiányosságot célozza, miközben egy nagyon is befogadható operashow-t mutat, tele különböző zenei formákkal és izgalmas színpadi megoldásokkal.

A bemutatót Vajda Gergely vezényli, aki maga is írt amerikai operát. Együtt alkotnak ilyenkor?

Vajda Gergellyel szinte a pályám kezdete óta dolgozom. A legelső pillanattól kezdve bevonom a munkába; nemcsak zeneileg, de rendezői oldalról és a díszletet tekintve is egyeztetünk. Nagyon jó közöttünk a kommunikáció.

Forrás: Opera Magazin