Ellenkezhetünk bármilyen hevesen, amikor ez 1967 óta évente megtörténik a Prágai Quadriennálén (PQ), a színházi látványtervezés legjelentősebb seregszemléjén, amelyről az évtizedek alatt jó néhány díjat hoztak el magyar alkotók.
Kis (magyar) PQ-történet
A Prágai Quadriennálét a São Pauló-i Biennálé inspirációjára, az ott díjazott cseh tervezők ötletére 1967-ben rendezték meg, öt szekcióban húsz ország 327 kiállítója vett részt rajta. Már akkor is versenyeztek jó néhány kategóriában, de kiosztották és azóta is kiosztják az Arany Hármasfogat névre hallgató fődíjat. Állandó az országok – egy ideje régiókkal kiegészített – szekciója, a színházépítészet, míg kiadásról kiadásra változik a fő fókusz. Ez az első alkalommal Mozart Don Giovanni című operájához, annak 180 évvel korábbi prágai ősbemutatójához kapcsolódott.
A magyar debüt évében Shakespeare adott témát, de az országos szekcióval együtt Bőgel József kurátori közreműködésének köszönhetően 25 tervező mutatkozott be legfrissebb munkáival. A korábbi időszakra jellemző festőiséget felváltotta egy új, architekturális megközelítés, a szürrealizmus és a modern hatása. 1975-ben is Bőgel volt a kurátor, ekkor 13 magyar tervező vett részt a seregszemlén, amelynek magyar installációját az elsősorban bábtervezőként ismert Koós Iván készítette. A nemzetközi zsűriben Vajda Ferenc építész kapott helyet. Az első részvétellel megszületett az első magyar díj: Schäffer Judit jelmeztervei ezüstérmet kaptak. 1979-ben bemutatkozott egy új, a magyar szcenográfiát a társművészetek bevonásával megújító generáció, azok a fiatal tervezők, akik Pozsonyban, Prágában, Leningrádban tanultak. A tematikus szekció a bábművészetre fókuszált. Ország Lili és Koós Iván hat bábelőadás látványából állította össze a Nemzeti Bábszínházat. Koóst ezüstéremmel ismerték el.
1983-ban 28 ország mutatkozott be, a látogatók számát pedig húszezerre becsülték. A magyar tárlaton a grafikák és fotók mellett tíz makett és több mint harminc valódi jelmez is szerepelt, de a bábok és a bábdíszletek is „élőben” voltak jelen, ami egészen különlegesnek számított. Ekkor rendeztek először diákszekciót, bemutatkozási lehetőséget biztosítva a még egyetemista-főiskolás vagy pályakezdő tervezőknek. 1987-ben 13 magyar kiállító szerepelt, Schäffer Judit pedig a tizennyolc főt számláló nemzetközi zsűri tagja volt. A kiemelt témát Csehov jelentette; érdekesség, hogy jelentős magyar vonatkozású Csehov-rendezések dokumentációja más országok tárlataiban szerepelt: a román kiállításban Romulus Fenes Harag György marosvásárhelyi Cseresznyéskertjéhez készített tervét láthatták az érdeklődők, a szovjet kiállításban pedig David Borovszkij díszlettervező munkái között szerepelt a budapesti Platonov színpadképe.
1991-ben voltak országok, amelyek távol maradtak, mások pedig először vettek részt, mert az akkori csehszlovák vezetés már elismerte őket (ilyen volt Izrael és Dél-Korea), Németország pedig immár egyesült államként építette fel standját. De
(Az ezúttal a Kultúrpalotában megrendezett tárlaton, a magyar standon például kis plexiablakok és gombnyomásra elhúzódó színházi függönyök mögé kerültek a makettek és jelmezek, a tervek mellé pedig kis adományperselyeket is beépítettek.) Ebben az évben 13 tervező képviselte hazánkat, Koós Iván a zsűriben foglalt helyet, a Mozart-különtárlatban pedig négy díszletterv reprezentált három színházat. 1995-ben már 46 ország vett részt a kiállításon, a zsűri tagja volt Belitska-Scholtz Hedvig színháztörténész. A tematikus szekció elmaradt, de újdonságként jelentek meg a szcenográfiai és színház-építészeti szakkönyvek, ebben a szekcióban a Magyar színpad-kép-írók című kiállítási katalógust ezüstéremmel ismerték el. A pavilon installációja ezúttal egy életnagyságú díszlet volt, amelyet Antal Csaba tervezett a veszprémi, Jeles András rendezte Szerbusz, Tolsztoj!-hoz. A küldöttségben a befutott tervezők, a középgeneráció képviselői és a pályakezdők is bemutatkoztak, munkáik vezérmotívumát a színház iránti nosztalgia és az önreflexió jelentette. Az évezred utolsó,
a nemzeti szekció radikálisan szakított a hagyományokkal: két jelentős és karakteres tervező világát, Ambrus Mária és Szakács Györgyi munkásságát mutatta be, míg a tematikus szekcióban Khell Zsolt Madách-terveit mutatták be.
2003 egyfajta összegzésnek nevezhető, amennyiben a kockát formáló installációban három generáció húsz tervezője jelent meg P. Müller Péter kurátori közreműködésével. Az építészeti szekcióban Vargha Mihály kapott különdíjat a huszadik század egy különös lenyomatával: az Egy évszázad négy pályázata című alkotás a Nemzeti Színház meg nem valósult pályázati terveit mutatta be. 2007-ben Liliom Bagdadban címmel készült a Molnár Ferenc-darabhoz csak lazán kapcsolódó installáció (Khell Zsolt, Ágh Márton, Fodor Viola, kurátor: Forgách András). A formabontó performanszban a látogatóknak egy biztonsági ellenőrzésen kellett átesniük, és míg sorszámot kapva várakoztak, az adataikat, ujjlenyomatukat rögzítették. A hosszú várakozást követően azonban kiderült, hogy a kiállításra nem lehet bejutni, a látogatóknak pedig egy szűk folyóson kellett távozni. 2011-ben az egy évvel korábban elhunyt Vargha Mihály alakja és egy abban az évben eltűnt fiktív tervező munkássága köré épült a tematika egy kollektív munkában, amelyben minden magyar kiállító Bodza W. Mihály néven jelentkezett. Ez a legjobb kurátori koncepció díját érte. Kísérőprogramként a Krétakör Színház készített előadást az egykori pártnapilap szerkesztőségi épületében. 2015-ben technikai okokból Prága belvárosát vette birtokba a rendezvény, amelyen 45 ország vonult fel, és amelyre 180 ezer látogató volt kíváncsi . A magyar „kiállítás” Antal Csaba Donor for Prometheus című narratív installációja volt a Szent Anna-kápolnában, amelynek keretében minden délben egy sas megtépázta az ónba öntött címszereplő máját – „donornak” a helyszínen és akár az interneten is lehetett jelentkezni –, miközben a tervező az alak testében fölolvasztott ónból különböző latin szavakat öntött ki. A 2019-es Végtelen dűne is erre a kiállításra tervezett alkotás volt, alkotói – Balázs Juli, Juhász András, Kálmán Eszter, Keresztes Gábor és Nagy Fruzsina – ezzel a különös vizuális és hangzásélménnyel próbáltak eleget tenni a kurátori kérésnek, amely szerint a kiállított installációk ne önmagukba zárt mikrovilágok legyenek, hanem valamilyen módon nyissanak a környezetükben lévő többi tárlat irányába. Tették ezt sikerrel, mert az Országok és régiók szekcióban elnyerték a legjobb design díját. A diákszekció a Kaposvári Egyetem és Magyar Képzőművészeti Egyetem együttműködésében jött létre a felhő, az utazás, a változékony képzelet és az egymásba folyó gondolatok motívumaira Mi van a felhőben? címmel. A közelmúltbéli színháztörténeti emlékekre koncentráló Fragmentumok kurátori kiállításban szerepelt Nagy Fruzsina jelmeztervező a Soharóza kórus által előadott Tabu kollekció jelmezes kórusperformanszával, az építészeti szekcióban pedig az Eiffel Műhelyház rekonstrukcióját mutatták be.
A PQ legutóbbi, 2023-as kiadása szintén magyar sikerrel, az Országok és régiók szekció legjobb designjának díjával zárult. Devich Botond látványtervező (interjúnk a tervezővel itt) és Tarnóczi Jakab közös alkotása, a winterreise.box az Örkény Színház Winterreise című előadásának továbbgondolása, amelyben a nézők egy 12 részből álló videoinstalláción követhették végig a főhős utazásának stációit. A Fragmentumokban Erkel László Kentaur Nyomorultak-díszletmakettje szerepelt, míg a diákszencióban a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézet látványtervező, valamint a MOME média design szakjainak hallgatói közösen készítették el Merre tartunk? című installációjukat. A középpont nélküli, interaktív labirintus dilemmája a hétköznapokra is alkalmazható, de Madách hősének, Ádámnak a történelem korszakain keresztüli bolyongását is jelképezi.
Kiállítás egy kiállításról
Egy, még a finisszázst megelőző tárlatvezetésen Szabó Attila megosztotta kurátori dilemmáját, ami egyetlen kérdésben sűríthető:
Hogyan jelenítsék meg a PQ talán még a fönti történetvázlatból is egyértelműen kiolvasható folyamatos koncepcióváltozását, amely a kezdetektől, a színházi látványtervezők és színházépítészek kiemelkedő munkáinak, izgalmas díszlet-, jelmez- és épületterveinek bemutatásától eltolódott az önálló, saját jogon szereplő terek alkotásáig, a performativitásig. A válasz erre Mira János tervezői gesztusa, egy méretes, kezeletlen, nyersszín tervezőasztal, amely a térben csak addig tart, amíg az időrendet követő tárlat elér a PQ történetének választóvonalához, amikor a hagyományos seregszemlét, a kiállítást megelőző négyéves időszak lenyomatának megmutatását egyértelműen felváltotta egy másféle látványreprezentáció és színházfogalom.
Hosszú ideig ez a műfaj, a(z egyébként tudományos és ismeretterjesztő jelleggel is megíratlan magyar) szcenika- és szcenográfiatörténet jelenti színháztörténetünk színes fejezetét. Egy részük olyan előadásokból maradt fenn, amelyeket ha a Magyar Televízió vagy a filmhíradó nem rögzített, csak fekete-fehér fotókból – amelyek nem is feltétlenül játék közben készültek, hanem beállítottak –, újságokból, folyóiratokból, ügyelői példányokból tudunk rekonstruálni. Készpénznek azonban nem vehetjük őket, vannak tervek, amelyek mire a színpadra eljutottak, kisebb-nagyobb mértékben módosultak.
Az asztalokat az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) gyűjteményéből származó tervek borították. A papírlapokon vibráltak a színek – legyenek azok díszletek vagy jelmezek, rajzolt, festett vagy kollázsként megalkotott tervek, vagy minuciózusan megépített makettek. A kurátorok ügyeltek arra, hogy fogják a néző kezét, és a lehetőségekhez mérten elkerüljék a műfaj csapdáit, a statikusságot, a kontextushiányt és mindenekelőtt azt, hogy a látvány egyszerre önmaga jogán érvényes képzőművészeti és csak az adott előadáson keresztül értelmezhető alkalmazott alkotás. Informatív, az aktuális koncepciót összefoglaló, a központi gondolatot, az esetleges újdonságokat ismertető, a magyar részvételről megemlékező, a sikereket, díjakat összegző feliratokkal tagolták a négyéves periódusokat. Törekedtek arra, hogy a rajzok életre keljenek, ennek érdekében több méretes tévéképernyőt helyeztek ki, amelyeken a fotelekben kényelmesen, a Madách Kamara/Örkény Színház korábbi székeiben pedig nosztalgikusan üldögélve lehetett nézni az előadásrészleteket, amelyekben a tervek, rajzok életre kelnek.
Egy mini mozisátorban korábbi PQ-k karcos hangulatvideóit vetítették, de Antal Csaba Donor for Prometheus performansza volt az első, amely a maketteknek, az írásos és fotódokumentációnak, illetve a mozgóképeknek köszönhetően – természetesen az adott keretek és korlátok közt – komplexebben lehetett a kiállítás része. Volt tér felállítani a winterreise.boxot és a Mi van a felhőben?-t, a Végtelen dűnéhez viszont szűknek bizonyult a terem ajtaja. Egyfajta ikertárlatként építették meg ismét Mira János több színházi fesztivált is megjárt Madách-évfordulós installációját, amelyben egy fekete folyosón (alagútban?) húsz határon inneni és túli Tragédia-előadás vagy -filmfeldolgozás ment folyamatosan kis képernyőkön, a felvételek hangjából pedig megképződött egy különös, zsongító kakofóniának ható hangkulissza. Talán lesz még alkalom, hogy felállítsák őket. De aki a Merre tartunk? kérdésre szeretne választ kapni, az OSZMI Krisztina körúti épületében akár most is beléphet a forgóajtós labirintusba.
Áttekintés a PQ magyar részvételéről itt olvasható.
Madách–Prága – A Prágai Quadriennálé a felvonulástól az önálló téralkotás művészete felé 1967–2023 (Pesti Vigadó, 2023. december 7. – 2024. február 18.)
