Amrita Sher-Gil India Munkácsyja: világhírű és magyar születésű, de itthon alig ismerik

Nyomot hagyott a világban, itthon mégis kevesen ismerik. Ki Amrita Sher-Gil?

Amrita művészetének első fontos mozzanata, hogy egy Dunára néző lakásban látta meg a napvilágot Budapesten 1913. január 30-án. Ez azért fontos motívum, mert az 1941. december ötödikei halálát követően pár nappal az édesapja szikh rítus szerint a Ravi folyóba, az újjászületés útjára eresztette a hamvait. Mondhatnánk azt, hogy péntektől péntekig, lélektől lélekig, a Duna folyótól a Ravi folyóig tartott az ő élete, és ott teljesedett be fizikai szinten, ahol megfogant.

A születésekor számos korabeli heti- és havilap készített interjút a jómódú polgári származású, igen különleges édesanyjával, Gottesmann Mária Antóniával – Marie-Antoinette-tel, vagy ahogy a család nevezte: Micivel –, aki a fáma szerint Puccinitól tanult zongorázni és énekelni (az operában is fellépett), és az ő különlegesnek számító férjével, az indiai arisztokrata származású, szikh nemesi családba született vallásfilozófussal és fotóművésszel, Umrao Singh Sher-Gillel. Ők Lahorban ismerkedtek meg és kötöttek házasságot. Ám Marie-Antoinette kérésére Budapestre utaztak, hogy Amrita Magyarországon születhessen meg, az édesanyja családi környezetében.

A szülők megismerkedésével kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy – Amrita későbbi életéhez hasonlóan – rendkívül kalandosan és filmbe illően alakult: a több nyelven beszélő, művészi készségekkel rendelkező Marie-Antoinette egy indiai hercegnő útitársa és társalkodónője volt, amikor találkozott annak vőlegényével, Umraóval, aki a találkozásukat követően elhagyta a menyasszonyát Máriáért.

Mi a fő jellemzője Amrita személyiségének és alkotói folyamatának?

Az állandó mozgásban levés.

Egyik nap még Budapesten volt, aztán a háborús körülmények miatt pár éves korában leköltözött a család a Dunaharasztiban található házukba, majd onnan nyaranta Zebegénybe utaztak az édesanyja testvérének villájába – és még csak ezután jöttek az országon kívüli utazásai. Tehát Amrita hároméves korától nyolcéves koráig Dunaharasztiban, vidéki környezetben élt. Itt ismerte meg a gyermekkori fantáziarajzain látható állatokat, melyek az 1939–40-ben megjelenő, javarészt indiai állatokat – elefántot, tevét – ábrázoló festményeinek előképei.

Miben rejlik a vidéki környezet jelentősége?

Ez a második legfontosabb mozzanat Amrita művészetének, alkotófolyamatának megismerésében, mivel nagyban befolyásolta a nemesi családba született lány életfelfogását, világlátását az a vidéki környezetben jelen lévő nemes egyszerűség, amit már gyerekkorában magába szívott. Nem tudom, hogy ő mennyire érezte magában ezt az összefüggést, de véleményem szerint nem véletlen, hogy 1935 után megtalálta a leginkább híressé vált festménytémáját, az indiai szegény asszonyokat.

Hogyan indultak a Magyarországon kívüli utazásai, tanulmányai?

1921-ben, nyolcéves korában visszaköltözött a család Indiába, éveken át ott folytatódott a továbbképzése, mígnem 1929 februárjában a család elhagyta otthonát. Delhin keresztül Mumbaiba, onnan Franciaországba utaztak, Párizsba költöztek. Amrita először az Academie Grand Chaumière-ben tanult Pierre Vaillantnál, majd Lucian Simon osztályában folytatódott a festészeti képzése az École des Beaux-Artsban, a legjobb párizsi festészeti akadémián. A nyarakat – és sok telet is – azonban Magyarországon töltötte Zebegényben és Verőcén, nagybátyja – Baktay Ervin – és nagynénje családja körében. Ez idő tájt is a nemes egyszerűséget hangsúlyozta a levelezéseiben.

Baktay Ervinnek milyen szerepe volt Amrita művészetének kibontakozásában?

Jelentős, hiszen, egészen kisgyerekkorától fogva támogatta Amrita művészi tevékenységét.

Emellett behozta a játékosságot az életébe azáltal, hogy európai tartózkodása alatt, a Magyarországon töltött nyári hónapok során Amrita is részt vett a nagybátyja vezette Duna menti indián táborok életében. Telente pedig édesapja „rendezésében” a családtagok a karácsonyi együttlétek során egy perzsa költő verseit jelenítették meg, mondhatni, szerepjátékokat játszottak.

Mi a harmadik fő mozzanat Amrita művészetének és alkotóerejének meghatározásában?

Az, hogy az édesapja fotóművészként a kezdetektől fogva dokumentálta a családja életét, és a filozófiai gondolkodás mellett a fotói által is hatással volt a lánya festészetére. Amrita híres, kislányfejet ábrázoló képe beazonosítható: látszik, mely gyermekkori portréját használta a kép mintájaként.

Emellett az is szembetűnő, hogy az 1935 után ismert festményein látható nők ovális arca és mélybe révedő, erőt és egyben magányosságot sugárzó tekintete hogyan ötvöződik a gyermekkori fotójáról kitekintő szemei gyermeki tisztaságával.

Ugyanakkor, a fényképeket nem csupán a festészete inspirációjaként, hanem a saját művészi imázsának tudatos építésére is használta. Vannak olyan, az édesapja által készített fotók, amik már-már modellként ábrázolják Amritát és mutatják be a művésznő külső megjelenését – ebből is látszik, hogy a családja milyen mértékben támogatta, menedzselte őt.

1936-ban tanulmányutat tett Dél-Indiába. Mi következett ebből?

Letette a voksát India mellett, és úgy döntött, ott teljesíti ki a művészetét. Visszatalált önmagához – ahhoz a miliőhöz, ahhoz az életképhez, amit a magyar világrendben tapasztalt gyerekkorában. Úgy döntött, hogy a festészetében és a művészeti kritikák írásában – az ő kezében nem csupán az ecset, hanem a toll is nagyon jól forgott, a kritikák mellett verseket is írt – egyaránt felvállalja a misszióját, ami miatt a modern indiai festészet megalapítójának tartják.

Ezt a missziót így fogalmazta meg az 1937-es önvallomásában: „Én, személyesen, megpróbálok a nép, főleg a szegények és szomorúak életének tolmácsolója lenni, a vonal a szín és szerkezet útján. De a problémát a tiszta festőiség absztraktabb síkján közelítem meg.”

Gyakran nevezik őt India Picassójának és Frida Kahlójának, de ön szerint kihez lehet leginkább hasonlítani?

A kérdés első felével kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a művésznek van egy híres mondása, miszerint: „Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és másoké. India csak az enyém.” 

Az indiai megbecsültségéről azt még érdemesnek tartom elmondani, hogy a világon az első, nem Indiában rendezett Amrita Sher-Gil művészetéről szóló kiállítást prof. dr. Keserü Katalin művészettörténész rendezte 2001-ben a budapesti Ernst Múzeumban.

Én azt gondolom, hogy magyarként azt a leghelytállóbb mondani, hogy ő India Munkácsyja. Mégpedig a szegénységmotívum mint festészeti téma miatt, melyben nem a szegénység bemutatása volt a célja, hanem az emberi lélektan láttatása. Ez volt Munkácsy törekvése is a művészete egy korai szakaszában, elég, ha az Ásító inasra gondolunk.

Amrita eleinte cigány lányokat festett Verőcén, akik modellt ültek számára – a belső szenvedélyt kifejező zöld és vörös használatával jelenítette meg a lányok belsőjének kifejezőerejeként –, ezt követően az indiai szegényeket festette meg. Munkácsy szegény sorból küzdötte fel magát a támogatói által, Amrita pedig jó családba született, mégsem volt idegen számára a szegényeket is sújtó kirekesztettségérzet. Neki a nyelvi, identitásbeli, térben és időben való ingázással járó sokszínűség volt a keresztje, de egyben az ereje is – ez vezette őt a saját festői nyelve megtalálásához.

Sokat utazott, magyar és indiai gyökerekkel bírt, de valamilyen szinten mindkét országban kívülálló volt, „más” volt.

A festészet volt az otthona: amikor felvette a kék vászonköpenyét, festőköpenyét, egy olyan másik világba lépett, ahol csak az ecset és ő létezett. Számtalan idézet maradt fenn tőle, melyekben kifejezi, hogy a festészet élete legfőbb mozgatórugója. Így bár a magánéletében könnyen szerelembe esett, az elhivatottság ereje mindig visszavezette őt az örök, férfiak által felülírhatatlan szerelméhez, a festészethez.

Miért van Amrita örök hatással a világra?

Örök hatással – ez fontos kifejezés. Amrita úttörő munkát végzett a modern indiai festészet és művészeti kritika megfogalmazása terén is. Emellett úgy látom, hogy Amrita ereje abban rejlett, hogy míg a szegényeket ábrázoló kortársai, köztük például a csodálatos és főhajtást érdemlő Gauguin – aki nagyon erős előkép, de nem utánzandó minta volt számára – sohasem tudta belülről átérezni azt, amit a természettel összhangban élő egyszerű közösségek kapcsán megfestett, és végig külső szemlélő maradt, addig Amrita képes volt az általa ábrázolt valóság lényegét átérezve elemi erővel megjeleníteni azt a vásznon.

Ahogy a párizsi mesterei mondták róla: ő egy férfierővel festő törékeny női alak. („De hát Te csupán egy gyermek vagy! Lehetséges volna, hogy Te festetted ezt a képet? Azt gondoltuk, egy férfi keze műve, aki legalább harmincéves tapasztalatot tud maga mögött – neked már a bölcsőben is értened kellett a festészethez!”) Érzékeny látásmódjával, „külső-belső látásával” és festői erejével nem csupán művészi újítást valósított meg, hanem fontos üzenetet képviselt: azt, hogy mindenki észrevehető.