Vitray kisgyerekként otthon volt a Vígszínházban, mindenki tudta, ki „a Kertész bácsi unokája”. A nagypapához tartoztak ugyanis a jegyszedők és a ruhatárosok, az unoka pedig esténként gyakran bejárt a színházba, megnézett mindent, még azt is, ami életkorának nem feltétlenül volt megfelelő, és egyre eltökéltebben akart színházi rendező lenni. De B és C terve is volt, ami 1981-es Hivatásos sportrajongó című kötetéből derül ki. A második helyen az operaénekesi pálya állt, a harmadikon pedig a karmesteri, ami nem véletlen: „mellesleg mániákus operarajongó is voltam, aki minden fillérjét a karzati kettő-ötvenes jegyekre költötte, a harmadik, a karmesteri pálya dédelgetett és reménytelen álom volt, bár annyira szamár nem voltam, hogy ne tudjam, miszerint ehhez zenei előképzettség is kell.” Vitrayt azonban egészen másmilyen fából faragták, ami a történet folytatásából nyilvánvaló. „Az, hogy becsvágyból – azért, hogy én se legyek kevesebb, mint a karzaton velem együtt lelkesedő legbennfentesebb bennfentesek – megtanultam az operák zongorakivonatát »olvasni«, és zseblámpával ellenőriztem Otto Klemperert, nem hibázik-e a Mozart-ciklus valamelyik művében, tudtam, kevés az üdvösséghez.”
A kamaszból fiatal felnőtté cseperedő Vitray igencsak sűrű életet élt a ’40-es évek végén, az ’50-es évek elején. A Hivatásos sportrajongóból kiderül, délután a Kmetty utcában lábteniszezett, este héttől pedig hol a Nemzeti Színházban őrjöngött Bessenyei Ferenc Othellójának, hol meg Klemperert, Ralf Thorstent, Székely Mihályt vagy épp Szvjatoszlav Richtert ünnepelte az Operában meg a Zeneakadámián. Zsinórban látta A nürnbergi mesterdalnokok első 14 előadását, miközben Székely Évának, Soós Ferencnek, a kardcsapatnak, a teniszválogatottnak szurkolt az aktuális sporteseményeken. „Fáradhatatlanul álltam végig akár négyórás Wagner-műveket is a karzat oldalán heti három-négy alkalommal az Operában, sőt egész éjszakákat álltam sorba a jegyekért, a koncerteken is ott fontoskodtunk társaimmal” – emlékezett vissza a már említett önéletrajzban.
Érettségi után annak rendje és módja szerint jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Az iskolai DISZ-szervezet (Dolgozó Ifjúság Szövetsége, 1950-ben alakult ifjúsági tömegszervezet, 14–26 éves tagokkal – a szerk.) nem javasolta a felvételét, ennek ellenére eljutott az utolsó, a harmadik rostáig. A felvételi nem sikerült – a kötetben Vitray megjegyzi, nem biztos, hogy a DISZ-vélemény miatt –, de a bizottság látott benne fantáziát. Major Tamás azt mondta – idézi fel Vitray a Hajógyárnak –, hogy tehetséges, értelmes fiatalember, hát jöjjön vissza jövőre, akkor biztosan felveszik. Addig viszont azt javasolta, menjen színházhoz tanulni.
Megfogadta a tanácsot, és természetesen a nagyapa színháza felé vette az utat, amelyet akkor már a Magyar Néphadsereg Színházának hívtak. „Nagyapámra hivatkoztam, hát nem kerestek igazgatót, úgyhogy díszletmunkás lettem.” Kollégái meglehetősen értetlenül álltak előtte szó szerinti és átvitt értelemben is. Egyrészt nem találtak magyarázatot arra, miért megy valaki érettségi után díszletezőnek, másrészt meg, még ha az erejével ránézésre nem is lett volna gond, abban egyáltalán nem voltak biztosak, hogy a fiatalember elég ügyes. „Hogy tud majd ez egy négyméteres, másfél mázsás falat másodmagával rohanva bevinni és felállítani egy gyorsváltozásnál? Nyilván sehogy. Döntő érvük e pályára való teljes alkalmatlanságom mellett, hogy nem volt még semmiféle nemi betegségem. Magamban be is láttam, hogy nem tekinthetem véglegesnek ezt az állást.”
Volt azonban egy jóakarója, Bandi bácsi, a zsinórmester, aki a fogadásban elnyerve Kiss Jenő oldalmester két üveg borát fölvitte Vitrayt oda, ahol nem az erő, hanem az ügyesség számított. „Nem akarok hencegni, így legyen elég annyi, hogy egy szűk évecske elteltével az egész színházban három ember volt, aki az irtózatos súlyú előfüggönyt fél kézzel tudta a csörlővel felhúzni: Sebők Lali, Schneider Pista meg – igen! – én” – emlékszik vissza a már emlegetett kötetben.
Vitray másfél évig maradt a Magyar Néphadsereg Színházában, majd ismét elment felvételizni, hiszen korábban Majortól már-már biankó csekket kapott. Azt azonban az akkori bizottsági elnök, Simon Zsuzsa nem írta alá, viszont áttanácsolta dramaturg szakra, ahova a fiatalember a büszkesége miatt nem ment el.
A díszletezést megtartotta pénzkereső állásnak, valamilyen felsőoktatási intézménybe viszont járni kellett, különben elvitték volna három évre katonának. Így került a képbe az Idegen Nyelvek Főiskolája, ahová némi hercehurca után és a Rákosi-titkársággal való levelezést követően angol–sajtó szakra vették föl. „Isteni volt, heti 36 órából, azt hiszem, 32 volt angol, és jól is végeztem” – mondja az életútinterjúban, és elmeséli, hogy csak nem hagyta nyugodni a színházi rendezés. Harmadszor is nekifutott.
Ezúttal is eljutott a harmadik rostáig, ahol már a terembe belépésnél megkapta az első kérdést az aktuális bizottsági elnöktől, Marton Endrétől. „Maga mintha gyászkeretben jött volna be az ajtón, mondta. Miért? Hát mondom, tanár úr, engem itt kétszer már kirúgtak, hát most minek örüljek?” Kiderült, emlékeztek rá, ugyanis a következő kérdés így hangzott: „Akkor maga a Dózsa György unokája, nem?” A felvételire öt verssel kellett készülni, a – saját bevallása szerint – memorizálásra képtelen Vitray viszont csak ezt az egyet tudta megtanulni, így hát minden alkalommal ezt hallhatták tőle, ennek pedig híre ment az intézményben. Marton elmondatta vele, majd aztán ajánlotta, menjen színésznek. „Mondtam, tanár úr, hát nézzen rám: úgy nézek ki, mint egy táncos-komikus, és az alkatom egy hősé. Hát ezen mindenki nagyon röhögött, majd kirúgtak harmadszor is.” Vitray visszatért az Idegen Nyelvek Főiskolájára, ott lediplomázott, közben továbbra is dolgozott díszletezőként.
A történetnek nem egy, de két slusszpoénja van. Az egyik: Vitray Tamás ma a Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa. A másik: már ismert és elismert televíziósnak számított, amikor összefutott a Vígszínház műszaki felügyelőjével, aki a találkozáskor csak annyit mondott neki, hogy ha marad a színházban, még zsinórmester is lehetett volna belőle.
