A reálpolitikus, akit „a haza bölcsének” és a „nemzet prókátorának” is neveztek
„Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad” – vallotta a százötven éve, 1876. január 28-án elhunyt Deák Ferenc, a 19. század egyik legnagyobb magyar politikusa, az osztrák–magyar kiegyezés egyik létrehozója, „a haza bölcse”.
Régi nemesi családba született 1803. október 17-én a Zala vármegyei Söjtörön. Anyja belehalt a szülésbe, apját ötévesen vesztette el, ezért rokonok nevelték fel Zalatárnokon és Kehidán (ma Kehidakustány része). A győri jogakadémia elvégzése után Pesten tette le az ügyvédi vizsgát, majd Zala vármegyében lett tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, 1832-ben helyettes alispán.
Deák Ferencet 1833-tól a pozsonyi országgyűlés követeként kiemelkedő jogtudása, határozottsága, politikai érzéke, kiváló beszédkészsége és erkölcsi tartása hamarosan a reformpártiak vezetői közé emelte. Az 1839-40-es diétán már országos tekintély övezte, a liberális ellenzék vezetőjének ismerték el. Nagy szerepe volt az amnesztia kiharcolásában, szót emelt a magyar nyelv ügyében, az úrbéri viszonyok megszüntetéséért. A közteherviselés fő szorgalmazója volt, de a javaslatot követő véres zalai zavargások és betegeskedése miatt visszavonult Kehidára. Innen is támogatta a védegyleti mozgalmat, közvetíteni próbált Széchenyi és Kossuth vitájában. A szabadelvű tábor összefogása érdekében 1847-ben ő véglegesítette az Ellenzéki Nyilatkozatot, az alakuló Ellenzéki Párt programját, amely az 1848-as áprilisi törvények alapja lett.
Áprilisban a Batthyány Lajos gróf vezette első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere lett, júliusban az első népképviseleti országgyűlés tagjává választották. A Béccsel való szakításhoz vezető jogszabályokat ellenezte, sikertelenül tárgyalt Innsbruckban és Bécsben.
Az udvarhű Jelačić (Jellasics) horvát bán támadása után, szeptember 11-én a kormány lemondott, megkezdődött a szabadságharc. Deák képviselőként ténykedett tovább, tagja volt az országgyűlés békeküldöttségének, amelyet a „lázadás” leverésére küldött osztrák fővezér, Windisch-Grätz herceg 1849. január 3-án Bicskén magánszemélyekként fogadott, de a találkozó nem hozott eredményt. Deák már nem tudott a székhelyét Debrecenbe áttevő országgyűlés után menni, ezért hazatért Kehidára.
1850-ben visszautasította Anton von Schmerling birodalmi igazságügy-miniszter megkeresését, hogy vegyen részt a reformok előkészítésében, személyes példát mutatva a passzív ellenállásra. 1854-től az év nagy részét Pesten, Az Angol Királynéhoz címzett szállóban töltötte, ottani lakosztálya lett a korszak legfontosabb politikai központja. Kivárási taktikája eredményt hozott: Ausztria katonai megroppanása az 1859-es osztrák-francia-szárd háborúban és a Bach-rendszer kudarca nyomán tér nyílott a cselekvésre.
Az 1861-es országgyűlésben a Felirati Párt vezéreként az 1848-as törvények helyreállítását követelte, amiről pártja – elfogadva I. Ferenc József uralkodásának jogszerűségét – feliratban akarta tájékoztatni a királyt. A velük szemben álló, Teleki László vezette Határozati Párt nem ismerte el Ferenc Józsefet uralkodónak, és határozatban utasította volna el a tárgyalást. Teleki öngyilkossága után az országgyűlés végül feliratot intézett Ferenc Józsefhez, aki feloszlatta a parlamentet. Deák második felirati javaslatában hangzottak el híres szavai: „amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges”.
A Pesti Naplóban 1865. április 16-án (név nélkül) jelent meg az általa írott úgynevezett húsvéti cikk, amelyben a birodalmi és a magyar érdekek egyeztetésének szükségességét hangsúlyozta. A bécsi Debatte-ban publikált újabb írásai tovább finomították a kompromisszumos elképzeléseket, s a poroszoktól elszenvedett 1866-os königgrätzi vereség, majd Velence elvesztése után már a bécsi udvar is készen állt a megegyezésre.
Magyar részről Deák irányításával folytak a kiegyezéshez vezető tárgyalások. Az 1867. évi XII. törvénycikk rögzítette Magyarország belső önkormányzatát a külügy, a hadügy és az ezek fedezését szolgáló pénzügyek közössége mellett. Deák a „haza bölcse” cím mellé – mellyel már az 1840-es évek végén megtisztelték – ekkortájt kapta meg a „nemzet prókátora” titulust is. Ő lett a nevét viselő párt vezetője az 1865-68-as országgyűlésen, de a kiegyezés után kormánymegbízatást nem vállalt. Az állam és az egyház szétválasztását, a polgári házasságkötést szorgalmazta, utolsó beszédét egyházpolitikai kérdésekről tartotta. Ezután már a háttérből figyelte a fejleményeket 1876. január 28-án Budapesten bekövetkezett haláláig. Ma is látható díszes síremlékét, a Deák-mauzóleumot 1887-ben avatták fel a Kerepesi úti temetőben.
Alig voltak személyes ambíciói, politikusi pályáján erkölcsi értékek mozgatták. Kemény vitapartner volt, de figyelembe vette a másik fél érdekeit is. Kiegyensúlyozottan, higgadtan politizált, végsőkig ragaszkodott az alkotmányossághoz, és védte a nemzet érdekeit. Számos író, költő – Arany János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál – volt a barátja, részben így alakult ki az úgynevezett irodalmi Deák-párt. Családot nem alapított, Vörösmarty árváját fogadta gyermekévé. 1837-től az MTA tiszteleti tagja volt.
Számtalan közterület, intézmény viseli nevét, többek között 1874 óta Budapest egyik központi tere, a főváros legdélibb Duna-hídja, a belvárosi Széchenyi téren emlékműve áll, kehidai kúriája ma múzeum.
Címlapfotó: Deák Ferencről készített metszet a 19. századból. Fotó: Bridgeman Images via AFP
