A könyvhéten elhangzó megnyitóbeszéd ritkán válik valóban eleven beszélgetéssé az olvasókkal. Te viszont már évek óta azt csinálod, hogy íróként párbeszédbe hívod őket – a Facebook-oldaladon csaknem napi szinten. Mit tud az irodalom, amit a nyilvános térben való megszólalás nem mindig tud? Lehet-e könyvet megosztani, mint egy posztot?
Az irodalom is beszélgetés. Eleve azért lett a könyveknek margója, hogy ott az olvasó kiegészíthesse azt, ami az írásból kimaradt. A kódexek is jó pár izgalmas margóbejegyzést őriznek, ezek éppúgy beszélnek a korról, mint maga a kötet. A Facebookon a margóbejegyzések kommentként jelennek meg, és az oldalam 140 ezer követője helyesbít, kiegészít, beleszól, dicsér, szid vagy saját történeteivel kiegészíti az enyémeket. Afféle ház előtti kispad vagy virtuális kocsmaasztal gyanánt működnek ezek a fórumok. Az, ahogy én megírtam, és az, ahogy mások olvassák a szöveget, együtt rajzolja ki mai világunkat.
Egyfelől rengeteg olvasót toboroztam a virtuális térben, akár olyanokat is, akik eleinte csak azt látták, hogy ez a pali mindig firkant valami vicceset vagy gondolkodtatót a reggeli kávé mellé. Nem biztos, hogy tudták: az adott írás már megjelent mondjuk húsz évvel korábban, én meg szakmámra nézve író vagyok. Most viszont már az oldalról veszik a tippeket, hogy melyik könyvemet adják ajándékba vagy éppen szerezzék be saját olvasmánynak.
Másrészt a visszahatás is működik, számos ötletet merítettem olvasóim életéből, A magam szakálla című új kötetemben is akad pár szöveg, melyeket ők inspiráltak hozzászólásaikkal. Mintha egy hatalmas piactéren bámészkodnék, hallgatóznék, és összegyűjteném a sutyorgásokat, pletykákat, apró emberi beidegződéseket.
A Vörösmarty tér ezekben a napokban irodalmi zarándokhellyé válik, ahol a könyv valami többet jelent, mint tárgy – valami közös nyelvet. Miben látod az ilyen események létjogosultságát egy olyan világban, ahol minden tartalom elérhető online? Vajon a jelenlét maradt az utolsó valódi érték?
Akármennyire is úgy tűnik, hogy mindent eláraszt a digitalitás, a kapcsolódásra való igény az emberből aligha kiölhető. Ketrecbe zárt patkányokkal végeztek egy kísérletet: kétféle vízzel töltötték fel két itatójukat, heroinossal és tisztával. Csórikáim természetesen a heroinost választották, hamar függővé váltak, és kinyírták magukat.
Vagyis addiktív anyagaink tényleg elszigeteltségünk, kötődési nehézségeink oldására használt pótszerek. A digitális jelenlét is hamar elporlik a gyakorlat próbáján. Pécsi Rita azt ajánlja diák hallgatóságának, hogy írják ki kedvenc netes fórumaikra: gyertek segíteni, holnap kifestem a lakást. Biztos cuki üzenetek érkeznek: festés, hurrá, de menő, azta, milyen színre, hol veszed a festéket? Viszont másnap egyetlen ember áll majd az ajtód előtt, hogy segítsen: anyád. Akit nem a netről ismersz. Vagyis igen, kapcsolódásra vágyunk, ezt adja a könyvhét.
Sok szerző tekinti kimerítőnek, sőt kockázatosnak az olvasókkal való közvetlen kapcsolatot, te viszont az egyik legaktívabb vagy ezen a téren. Mi az, amit szerinted egy szerző csak az olvasóktól tudhat meg a saját szövegeiről? El lehet-e veszíteni vagy újratanulni az írás értelmét a párbeszédben?
Kockázat nélkül nincs kapcsolat. Se szeretet, se intimitás. Kiszolgáltatom magamat kényre-kedvre, visszaélhetsz a rólam való tudásoddal… Persze az olvasókkal nem élünk párkapcsolatban, ez egy nagyon közeli, mégis részben illuzórikus viszony. Sokszor megtörténik, hogy mondjuk egy kertészeti kiállításon, egy tóparton, az erdő közepén valaki felsikolt vagy látványosan megörül nekem, aztán bocsánatot kér, mert én ugyan nem ismerem, de neki a közvetlen bejegyzéseim miatt olyan vagyok, mint egy jó szomszéd. Van a dolognak hátulütője is. Minősítetten durva esetben trollkampány alakul ki, és a művet félreértelmező olvasók nekimennek egy-egy alkotónak. A politikai csatamező is veszélyes lehet. Nekem nem kellett még testőrt fogadnom, mint Tóth Krisztinának egy ízben, de kaptam már életveszélyes fenyegetést, ráadásul olyan személytől, aki a profilképén közszolgálati egyenruhát viselt. Na, akkor inamba szállt a bátorságom. Mostanában szerencsére kevesebb a balhé az én virtuális házam táján, ez a zug védett helynek mondható. Az is igaz, hogy bár sok apró részlet megtudható az életemről, azért megvonom a határaimat, mi az, ami már csak rám és szeretteimre tartozik. És amikor visszajelzéseket kapok, hogy milyen fontos helye van szövegeimnek az életükben, az mérhetetlenül jólesik. Minden alkotó azért ír, mert „szeretné, ha szeretnék”.
Minden könyv egyfajta megszólalás. A 96. Ünnepi Könyvhétre megjelenő két köteted (Elmúlik, A magam szakálla) milyen hangon beszél? Milyen témákat adsz az olvasók kezeibe?
Mindkét kötet hosszú évek munkájának eredménye, mégis úgy érzem, áthatja őket az a tapasztalat, amelyet másfél évvel ezelőtti szívrohamom ajándékaként könyvelhettem el. Aki már járt a túlsó part közelében, tudja, mennyi minden értékelődik át életében ettől a puszta ténytől. A szíves ember sírósabb, mélyre mennek nála egy-egy pillanat hatóanyagai.
A magam szakálla lapjain próbálom egyben látni az életemet például szuperhíró nagymamám és a recsegő Duna-jégen munkába bicikliző nagyapám sorsának tükrében. Szemügyre veszem apám meztelenségét, és megpillantom benne a sajátomat. Számot vetek azzal, hogy még most, meglett emberként is bennem van a frász, mikor vág nyakon egy Mindent Tudó Felnőtt, amiért biztos rossz fát tettem a tűzre. Leltározom kudarcaimat, szégyeneimet, nagy mestereimet, izzó apai örömeimet és elszörnyesedéseimet. Elmesélem, miért vettem rémpofájú leguánt egy cuki gekkó helyett a keresztfiamnak. Azt is, mitől volt görényillatú a karácsonyfánk. Apróbb-nagyobb sztorik sok sírással-nevetéssel.
Az Elmúlik istenes verseket tartalmaz a mindenhatóról, aki felmászik a vulkánra, és kitöri azt, avagy képes víz alatt is hajat szárítani.
Felvetem, vajon hová tettük az Urat, nincs-e a retikülben vagy a belső zsebben? Hol volt meg utoljára? Ha Jézus ma élne köztünk, inna-e kézműves capuccinót, és megszerelné-e a kocsinkat? Mennyi az osztály létszáma, hány hívő legyen világszerte? Sok millió, vagy egy is elég, de az legyen igazi? Odaadjuk-e életünket egymásért, vagy inkább megtartjuk magunknak? Mi lett volna, ha Éva szétveri a kígyó fejét? És mit lehet mondani egy szenvedőnek? Igyekeztem húsba vágó kérdéseket összeszedni. Mert ha elmúlik a fogfájás és a szerelem is, akkor mi az, ami múlhatatlan?
Mennyire tudsz még meglepődni önmagadon írás közben? Volt olyan vers vagy szöveg, ami írás közben kiszaladt a kezedből, és utólag úgy érezted: „Ezt tényleg én írtam?”
Volt, hogy a rádióban szavaltak verseket, ismerősek voltak egy kicsit, szerencsére tetszettek is, csak a végén döbbentem meg, mikor bemondták: Lackfi János verseit hallották. Nem csoda, ha hét év alatt még a szívizomsejtjeim is kicserélődnek, hogy lennék azonos tíz-húsz-harminc éves verseimmel… És igen, a mai napig meg tud lepni a nyelv dörzselektromossága, szikrázása, elkezdem fűzni a rímeket vagy a sztorit, és mindig újabb és újabb ötletek tapadnak hozzá a kezdeti maghoz. A nyolcvankilencedik kötetnél persze nem akkora az eufória, mint az elsők esetében, de minden születő szövegnél ámulok ezeken az egyszerű és nagyszerű átlényegüléseken. Régóta forgattam fejemben, szívemben például ezt a Kemény István-sort: „csak a lényeg nem hagyja el a süllyedő hajót”. Csak szeretgettem, tét nélkül, erre most, ki tudja, hány év után írtam egy „csak a lényeg” refrénkezdetű litániaverset, és úgy örültem neki, mint egy gyerek. Aztán kiraktam a netre, és pár nap alatt tizennyolcezren látták. Ha ezt indulásomkor mondják nekem, csak nézek hitetlenkedve.
Gyakran mondod, hogy a humor a túlélés eszköze. A mostani könyvekben hogyan van jelen a humor?
Az Elmúlikban borongós címe ellenére vannak Chuck Norris-vicc-áthallások, bibliai bakiparádé, szójátékok, nyelvi mámorosságok, poénok, helyzetkomikumok, hiszen Isten nem az a komoly tanár bácsi, akinek hisszük. Az milyen már, mikor Jézus arra biztatja apostolait, ne legyenek olyanok, mint a vámosok és a farizeusok! Miközben ott áll mellette a vámos Máté, és alighanem a farizeusok is felkapták a fejüket… Hiszem, tudom, hogy van humora. Szemlélődő imáimban láttam már napszemüvegben, kabriót vezetve vagy gördeszkával is…
Életem története is át van szőve humorral. Egy időben átverésekkel szórakoztattam barátaimat. Volt, akinek katonai behívót küldtem, még amikor ez nem volt vicces. A végén együtt röhögtünk, de kegyetlen voltam, mert jól ráijesztettem. Egy évfolyamtársamat pedig meghívtam telefonon egy kutatócsoportba egyik legkínosabb tanárunk nevében, akinek jól utánoztam a hangját. A magam szakállában sok a poénos történet.
Van benned egy állandó nyelvi újrafogalmazási kényszer, amit játékosságnak is nevezhetnénk. De mit kezdesz a komolysággal?
Körülbelül ugyanannyi szomorút vagy komolyat írtam, mint amennyi vidámat, csak az előbbi jól illeszkedik a hagyományos, búval aszott magyar irodalmi elképzeléseinkhez, utóbbi pedig inkább kirí. Így aztán vidám fiúnak számítok. Ez így persze egyoldalú, de alapvetően nincs ellenemre. Aki szeretne mélyebbre merészkedni, talál itt másfélét is bőven. Sőt, talán még jobban szeretem, amikor egy sztori, egy helyzet egyszerre fájdalmasan tragikus és egyben ellenállhatatlanul komikus is. Ha gördeszkával felugratok a korlátra, de elrontom, és teljes testsúllyal rázuhanok a vasrúdra a lábam közével, nos, az mindenkinek irtó vicces, több millió lájkot és nevető fejecskét kapok rá. És közben lehet, hogy a kórházban fekszem, és nem lehet gyermekem se majd. Kétségtelenül röhejesen fest. És kétségtelenül borzalmas eset.
Sokszor használod a családi élményanyagot nyersanyagként. Nem kopik ez el idővel? Hogyan lehet újrafeltalálni a saját közeget?
Önmagában semmi sem érdekes, a leghorrorabb vagy legpikánsabb sztorit is agyon lehet ütni, ha rosszul tálaljuk. A részletek, az időzítések, a környezetrajz, a karakterek, minden részlet nagyon fontos az összhatás szempontjából. Flaubert állítólag úgy tanította írni Maupassant-t, hogy öt napig egymás után leíratta vele egy A4-es papírra az ablaka előtt álló fát. Mindig másként kellett megfogalmazni, végül pedig az előző ötből egy hatodik leírást kellett gyúrnia.
Meg persze a saját élményanyaghoz, az írói énhez nem csupán az anyakönyvileg igazolható saját esetek tartoznak hozzá, hanem ugyanígy az elképzelt, vágyott, hallott, látott, másoktól kölcsönzött, itt-ott olvasott történetek is. Minden napra egy sztori című kötetemben például 365 történet sorakozik, és ezeknek csak kicsi része szól konkrétan a saját életemről. Írok ellenben naplót a Facebook-oldalamon, mely a mindennapjaimból táplálkozik, és amilyen gazdag a valóság, nemigen szűkölködöm inspirációban.
Mikor dönt el valaki valamit írás közben? Egyáltalán: döntés az, amikor a mondat „elindul”?
Írás közben rengeteg döntést hozunk. Mondjuk a novella elejét kidobjuk, vagy áttesszük a végére! Egész más lesz a hatás! Megmutatjuk a gyilkost, mint a Columbo kezdetén. Aztán izgulás, hogy lebukik-e. Vagy éppen nem használunk színeket a szövegben, de mondjuk az egyik jelenetben mégis látni egy kék melltartót, a másikban egy piros táskát. Az olvasó nem tudja, miért ég úgy bele emlékezetébe ez a kettő, miért telítődik olyan intenzíven jelentéssel… Intimitás, titokzatosság, élet, halál, bármi kitelik két ilyen lezseren odavetett motívumtól. Nabokov mondja, hogy egy pár gumicsizma önmagában nem hordoz semmi érzelmi pluszt.
Szóval írás közben döntés döntésre születik, szinte vég nélkül. Előjeleket rejtek el: a színpadi pisztoly az asztalon biztos elsül egyszer. Várakozásokat ébresztek a befogadóban: ha egy fejezet végén sötét lakásba lépünk, és úgy érezzük, van ott még valaki, ez biztosan felszítja a továbbolvasás vágyát. Minden döntés hatással lehet másokra, érdemes rengeteg trükköt eltanulni!
Létezik-e olyan pont, ahol az író visszalép az olvasói közegből, és azt mondja: „Most újra hallgatnom kell, hogy írni tudjak”? Hogyan működik ez a ritmus nálad?
Folyamatosan járok át a csendből a zajba, a zajból a csendbe. Ha épp nem utazom, nem lépek fel, akkor az életem menete eléggé nyugalmas. Imádság, felhőnézés, pingpong a feleségemmel vagy minibiliárd a kislányommal. Tetejezem a szőlőt a kertben. Megteszem napi tízezer lépésemet a természetben vagy Budapesten. Ez persze tapasztalatgyűjtés is egyben. És közben a fejemben zsong a teljes mindenség, emberek, állatok, városok, növények, természeti jelenségek. Bennem és laptopomon épül rengeteg minden, verseskötetek, dráma, mese, kreatívírás-kézikönyv, regény, novellagyűjtemény. Most is jó pár köteten dolgozom egyszerre, nap közben sokszor eszembe jut ez meg az, feljegyzem, hozzáillesztek pár téglát valamelyik formálódó világhoz. Hátrébb lépek, megszemlélem, gyönyörködöm benne. És jólesik tudni, hogy másoknak is örömöt szerez majd.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
