Bálint Tibor születésének 90. és halálának 20. évfordulója számvetésre késztette a kolozsvári író emlékét, munkásságát gondozó irodalomtörténészeket. A Helikon folyóirat, a Bálint Tibor Baráti Társaság, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Bukaresti Egyetem több tematikus beszélgetést, tudományos tanácskozást szervezett, és született egy, az író életútját bemutató tárlat is. Demeter Zsuzsa irodalomtörténész, a Helikon folyóirat szerkesztője négy éve kutatja az író hagyatékát. Ennek a munkának az eredményeképpen született meg az értelmező írásokat, esszéket tartalmazó kötet, amely közelebb hozza az olvasókhoz a világ abszurditására érzékeny Bálint Tibort. A szerzővel beszélgettem.
Nemrég jelent meg a Bálint Tiborról szóló könyved a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában. Mi motivált abban, hogy feldolgozd Bálint Tibor életművét?
Úgy is fogalmazhatnék, nem én találtam meg a hagyatékot, a hagyaték talált meg engem. A kolozsvári Helikon szerkesztőjeként magunk is őrzünk írói hagyatékokat (vagy azok egy részét), amelyeket valamilyen formában feldolgozunk, archiválunk. Illetve nemrégiben a lap jogelődjének, az Utunknak is előkerült az írásos és fotóhagyatéka, már ami megmaradt belőle 1989 után, ennek most zajlik a feldolgozása. De egy-egy írói évforduló kapcsán gyakran forgatom az Utunk folyóiratot. Így tudtam arról, hogy Bálint Tibornak, aki a lap állandó szerzője volt, számos olyan írása olvasható akár az Utunkban, akár az Utunk Évkönyvben, amelyek végül nem kerültek be a köteteibe. Egy idő után érdekelni kezdett ez a láthatatlan, folyóirat-irodalomként fennmaradt életmű – s abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Bálintné Kovács Júlia, az író özvegye rendelkezésemre bocsátotta a teljes kéziratos hagyatékot, így olvashattam a levelezését, láthattam a kéziratait.
Az idei kettős évforduló – az író halálának 20., születésének 90. évfordulója – pedig jó apropó volt arra, hogy a könyv mellé egyéb, az írói életművet népszerűsítő alkalmakat is szervezzen a Helikon. Podcast-beszélgetést Bányai Évával, Balázs Imre Józseffel, Egyed Emesével, azokkal az irodalomtörténészekkel, akik munkásságuk során foglalkoztak már az életművel. Az Egyszer én is harangoztam című szülőföldesszéből lírai etűdfilmet forgattunk idén januárban, augusztusban pedig igen népszerű kiállítást is szerveztünk a Kolozsvári Magyar Napokon. Ennek az egész éves sorozatnak a zárása volt a december 16–17-én megrendezett Bálint Tibor 90. Textusok, kontextusok tudományos konferencia.
A Zokogó majom című regény azok számára is ismerős, akik talán nem is olvasták.
Pontosan. Az 1969-ben megjelent regény hihetetlenül népszerű volt a maga korában, számos utánnyomást ért meg, s megjelenése után viszonylag gyorsan lefordították román, lengyel és német nyelvre. Népszerűsége a regény színházi és filmes adaptációjának is köszönhető, Szabó József Ódzsa rendezésében 1972-ben mutatták be a kolozsvári magyar színházban a Sánta angyalok utcája című előadást Héjja Sándorral, Dálnoki Zsókával, Vitályos Ildikóval és Bencze Ferenccel a főbb szerepekben. Néhány évvel később, 1978-ban Várkonyi Gábor rendezésében Magyarországon ötrészes tévéfilm is készült a regényből.
Illetve ismerhették a nevét már a gyerekek is, 1965-től a több tízezer példányszámban megjelent Napsugár gyermeklap szerkesztőjeként dolgozott Bajor Andor, Fodor Sándor és Kányádi Sándor mellett, s talán nem véletlen, hogy napjainkban a teljes írói életműből csak az alsó tagozatosok tankönyvében találkozhatunk Bálint Tibor-szövegekkel. Pedig igen izgalmasak a kortársairól vagy az irodalmi klasszikusokról írt „körömhátnyi” arcképei vagy ugyancsak az Utunkban, Irodalmi ínyesmester rovatcím alatt közölt gasztroesszéi is. Mindemellett Bálint Tibor Kolozsvár írója volt: a Zokogó majom elesett hősein vagy akár a novelláinak különc, bizarr figuráin keresztül rajzolja fel Kolozsvárt az irodalmi térképre.
Az általad is említett konferencián Tamás Gáspár Miklós Bálint Tibor-emlékdíjban részesült. Azt olvastam valahol, hogy TGM egyik, Bányai Éva laudációjában is kiemelt írása, A punga jelenti számodra a kályhát, ehhez térsz vissza, ha eltévedsz Bálint Tibor szövegeinek tengerében. Miért olyan jelentős ez az írás?
Két életműdíjat osztott ki a Bálint Tibor Baráti Társaság: az egyiket Tamás Gáspár Miklós kapta, a másikat Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Könyvkiadó egykori szerkesztője, a Polis Könyvkiadó alapító-igazgatója, aki Bálint Tibor utolsó nagyregényének, a Bábel toronyházának a szövegét gondozta és a kiadását vállalta. De a kérdésedre visszatérve, valóban Tamás Gáspár Miklós szövege az egyik kályhám: rövid, ámde tűpontos kor- és pályarajz, amelyben sikerült megfognia annak a kornak a lényegét, amelyben neki és magának az írónak is élnie adatott. „A pungáról. A nyavalyás, átkozott, érthetetlen életről” sikerült írnia, amelyről lényegében az egész Bálint Tibor-i életmű is szól, s valahányszor újraolvasom, úgy érzem, jobban érzem és értem azt a kort, amelynek „áldásaiból” gyerekként még én is részesültem.
De több kályhám is van egyébként, a másik Szilágyi Istvánnak, a Helikon egykori főszerkesztőjének egy 1977-es, az Utunk Évkönyvben Szabálytalan leltár címmel megjelent nagyesszéje, tanulmánya, amelyben az akkor 30 éves Utunk három évtizedét összegzi. Igen tanulságos olvasmány, ajánlom mindenkinek – ez is afféle „kiidegenített szöveg”, mint a Bálint Tibor-életmű egy jelentős része, később sem került be semmiféle válogatáskötetbe. A különböző statisztikákból egészen elképesztő, arányaiban ma már szinte fölfoghatatlannak tűnő irodalmi szerkesztőségre látunk rá, olyan szellemi pezsgésre, amelyet a mai folyóiratoknál már, ha van egyáltalán szerkesztőség, nehezen találunk.
Igen tanulságos Szilágyi István látlelete is az ötvenes-hatvanas évek erdélyi, romániai magyar irodalmáról – jelentős részük, mondja, nem több, mint kordokumentum. De talán fontosabb a másik állítása: hogy az erdélyi, romániai magyar irodalom történetét nem lehet megírni a korabeli irodalmi sajtó kontextusának a figyelembevétele nélkül: az Igaz Szó, a Korunk, az Utunk hasábjain mindenki közölt, akinek valamilyen – akár érintőleges – köze volt az irodalomhoz. Nem véletlen, hogy én is elvesztem az Utunkban, s egy idő után jobban érdekelt a sajtótörténeti kontextus, a kortársakkal való összeolvasás, mint a borítók közé zárt életmű.
Mikor találkoztál először Bálint Tibor írásaival?
Bizonyára előtted is felvillan a kép a szüleid könyvespolcáról, mint ahogy a kommunizmus idején Erdélyben születettek többségében is élhet ilyen kép: szorosan egymás mellett a Horizon, a Téka, a Forrás, a Lektúra, a Magyar Klasszikusok, az Irodalmi Könyvkiadó és a Kriterion Könyvkiadó kötetei. Olvasni alig tudó kisgyerekként én is böngésztem a könyvgerincek címeit. Emlékszem a fekete–barna könyvborítóra azzal a fura majommal. Nyilván a grafikus Deák Ferenc neve nem mondott akkor semmit, a címe viszont megragadott.
Bálint Tibornak egyébként szinte valamennyi kötetcíme emlékezetes, még ha sokuk nem is volt meg a szüleim könyvespolcán: Angyaljárás a lépcsőházban, Nekem már fáj az utazás, Zarándoklás a panaszfalhoz. Jóval később, középiskolás koromban olvastam el egy országos tantárgyversenyre készülve a hatvanas–hetvenes években megjelent nagyregényeket, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényét, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér esszéregényét. És a Zokogó majmot is. Nem ez gyakorolta rám a legnagyobb hatást, hanem a Kő hull..., amit azóta sem mertem kézbe venni, annyira erősen hatott rám. A sors iróniája vagy különös szeszélye, hogy évtizedekkel később éppen Szilágyi István hívott meg a Helikon csapatába szerkesztőnek. Bálint Tibor városa és elesett hősei nagyon távol estek egy kamasz lelkivilágától, nem is nagyon értettem, azt hiszem. Kolozsvár és a kolozsváriság, amiről a TGM-esszé is szól, jóval később kezdett foglalkoztatni, amikor már elég sok időt töltöttem Kolozsváron ahhoz, hogy érdekelni kezdjen a város irodalmi múltja.
Hogyan lehet rendszerezni egy ilyen hatalmas, „egyenetlen” életművet?
Nem tudom, kell-e rendszerezni. A pandémia évei, ha alkotómunkára nem is voltak jók, abban segítettek, hogy összemazsolázzam a Bálint Tibor-bibliográfiát, ami a Digitális Irodalmi Akadémián elérhető, s ami bármiféle rendszerező munkának az alapja – jó lett volna, ha könyvformában is megjelenik vagy ha bekerül a kötetbe. Ez a több ezres tétel is jelzi, hogy valójában mekkora korpuszról beszélünk… De közel sem teljes, az idegen nyelvű recepció még feldolgozásra vár – márpedig például regényeinek román fordításai révén a román nyelvű recepció is elég tetemes. Ma már kevesen tudják, hogy Bálint Tibor fordított is, s feltehetően ezek a fordításai is befolyásolhatták a Zokogó majom regényvilágát. Nem véletlen, hogy a Zokogó majom román fordításához Eugen Barbu írja az előszót, az az Eugen Barbu, aki regényben örökíti meg a bukaresti külvárost, s akinek Groapa/A gödör című regényét Bálint Tibor fordításában ismerhette meg a nagyközönség.
És arra is jók voltak a pandémia évei, hogy újra és újra nekifussak a teljes életmű elolvasásának. Annak a bizonyos láthatatlannak: hazahordtam az Utunkokat a szerkesztőségből, s a lepedőnyi nagyságú kötött évfolyamokat a nappali földjén kerülgette a család. Soha annyi időm olvasásra nem lesz, mint akkor volt… S az Arcanumnak köszönhetően a bezárt könyvtárak is pótolhatók voltak. Szőcs Géza írja egy Bálint Tibor-kritikában, hogy írásait olvasva rálátunk Bálint Tibor íróasztalára: hellyel kínálja az olvasót, megmutogatja jegyzeteit, az éjjeliszekrényen felhalmozódó könyveit, belelapozhatunk regényeibe, elolvashatjuk lapszéli jegyzeteit. Ez a fajta mindenen átszüremlő személyesség, illetve Bálint Tibor lírával átitatott prózanyelve lehet az a kapocs, amely valamiféle közös ernyőt kínálhat annak, aki ezt a műfajilag nagyon heterogén életművet megpróbálná összefogni.
Bálint Tibor, a költő?
Akár ezt is kijelenthetnénk, ahogy ő is nem egyszer jelezte a műfajok közti határvonalak illékonyságát. Vagy ahogy Páskándi Géza jellemezte elhíresült hasonlatával a Bálint Tibor-féle novellát, akinél „a novella a próza költészete, a próza légy nagyságú aranyhintója”. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a konferencián a Zokogó majom kapcsán a szagokról, az illatokról vagy tágabban szólva a szinesztéziáról igen sok szó esett. Nyelvének líraisága teszi egyébként ma is élvezhetővé és olvashatóvá a szövegeit – s ettől a legnehezebb szabadulni. Egy idő után a saját szövegeimbe is beszüremlett, belopózott álmaimba. Nehezen tudtam távolságot tartani, hatásától szabadulni. Ezért is volt kérdéses a nyelv, amelyen ezekről a szövegekről beszélni szerettem volna. Így inkább esszéknek nevezném őket.
Évfolyamtársai, Páskándi Géza és Láng Gusztáv álltak leginkább közel hozzá, de a barátságba beleszólt az 1956 utáni megtorlás. Láng Gusztáv le is jegyezte, hogy Páskándi börtönbe, Bálint Tibor pedig egyfajta „belső emigrációba” került. Miben nyilvánulhatott meg ez a belső emigráció?
Talán hogy vállalta, írásai nem felelnek meg az 1950-es évek doktriner ideológiai elvárásainak, s állta a kritika ütéseit, amelyekből egészen a Zokogó majom megjelenéséig kapott rendesen. De belső száműzetése semmiképp nem ment az írás, a közlés rovására: ő az egyik leggyakrabban közölt szerző a hatvanas években. Miközben készült a nagyregény megírására, legalábbis erről tanúskodnak az igen korai karcolatai, a Sanyika vagy az igencsak proletkultosan hangzó Anyám aláírta a békeívet című karcolatai például.
Mi volt számodra a legmeglepőbb a hagyatékban, a puzzle kirakásában?
A hatalmas, láthatatlan életmű, amely szinte példátlan a maga korában. És hogy ebben az életműben milyen fontos szerepe van a sajtótörténeti kontextusnak. Irodalmi szerkesztőként van valamiféle rálátásom arra, ki mennyit közöl, mennyit kell nyaggatni a szerzőt egy-egy határidős írásért. Miközben tudom, hogy senki nem abból él, hogy ír. Bálint Tibor esetében ámulatba ejtő az a szövegsűrűség, ami a korabeli lapokból megmutatkozik, még akkor is, ha tudom, hogy a hetvenes években egy-egy kötetért, írásért járó honorárium fényévekre volt a mostaniaktól. Bár nem nagyon volt mire elkölteni a pénzt…
Mit tett hozzá a Bálint Tiborról kialakult képhez az évfordulós rendezvénysorozat zárókonferenciája?
Személyesen engem meggyőzött arról, hogy az életmű feldolgozása nem feltétlenül egyemberes munka. A huszonegynéhány előadó nézőpontja ugyanannyi út az életműhöz. S bár a viták során szóba került a novellista-regényíró vagy egykönyves szerző-e Bálint Tibor kérdése, ha végignézzük az előadások címeit, legalábbis ez utóbbi kérdésre valamiféle választ adhatunk: a második nap előadásai szinte kivétel nélkül a Zokogó majom újraolvasási lehetőségeiről szóltak. A záró vita során talán Szajbély Mihály említette: a Zokogó majmot nem kell visszaolvasni a kánonba, hiszen az ma is az irodalmi kánon része. Ötven év távlatából, azt hiszem, író ennél többet nem kívánhat.
Nyitókép: Helikon/Mărcuțiu-Rácz Dóra
