A piros tanúsága – Dejcsics Konrád bencés szerzetes húsvéti írása

Egyes vidékeken nagypénteken még a „fehér eledeltől” is tartózkodtak – nemcsak húst, de tojást és tejtermékeket sem fogyasztottak a nap sötét mivolta miatt. Ugyanígy a „Nagypénteken mossa holló a fiát” kezdetű népdal sem pusztán a tavaszi nap-éj egyenlőséghez, illetve az azt követő első holdtöltéhez kötődő népi tisztulási szokásokat, a megújulás és újjászületés vágyát fejezi ki, hanem a feketétől mint a gyász és a halál színétől való szabadulás vágyát is. Egy magyarázat szerint a holló károgásával árulta volna el Jézust a Getszemáni kertben üldözői előtt, mire büntetése az volt, hogy éjszínű tollazatot kell viselnie egy életen át, miközben csak döghúson, elhullott állatok tetemén él. A feketeségtől, a megbélyegzettségtől való szabadulás vágya fejeződik ki így a madár fiókáit mosdató tettében. Legalább a következő generációra ne örökítődjék át a szülők bűne. S ott van benne az is, hogy Jézus halálának napja nem csupán az elkövetett bűnre emlékezteti az embert, hanem hordozza a megtisztulás, a bűnbocsánat lehetőségét is.

A római katolikus liturgia a 13. századtól fogva egészen 1969-ig fekete színnel tartotta meg nagypénteket. A papok fekete színű liturgikus ruhát vettek, a templom pedig amúgy is díszeitől megfosztottan állt. Ezen a napon hagyományosan nincsenek gyertyatartók és keresztek, nincsenek terítők, virágok, díszek a templomokban. Ezt a monokróm hatást erősíti fel a szent három naphoz – nagycsütörtökhöz, nagypéntekhez és nagyszombathoz – kötődő saját liturgikus tárgy, a „triangulum”. Ezen a talpra szerelt, háromszög alakú, gyakran fából készült és feketére mázolt gyertyatartó állványon tizenöt gyertyát égettek a reggeli istentiszteleten, majd ahogy előrehaladtak a zsoltárok éneklésével, úgy oltották el egyenként ezeket a gyertyákat.

Nagypéntek és nagyszombat feketeségét váltja fel húsvétvasárnap, Krisztus feltámadásának napja a keresztény gondolatkörben. Olyannyira a ragyogó fény, a világosság ünnepe ez a nap, hogy a liturgia az ókortól fogva nagyszombat éjszakáján, a sötétség beállta után kezdődik. A sötétben fellobbanó fény kapja a liturgiában az első szerepet. Míg nagypénteken elfogyott a világosság, a triangulum megmaradó egyetlen gyertyáját is elrejtették, húsvétvasárnap hajnalán új tüzet gyújtottak, gyakran kovakőből pattintott szikrával, s erről a tűzről gyújtották meg a hatalmas, csakis erre az ünnepre készített gyertyát, amely aztán ötven napon keresztül égett. Húsvét fényéhez, a ragyogáshoz a liturgia az arany és a fehér színt társította. Már az ókorban tiszta fehér színű ruhába öltöztették az ezen az éjszakán megkeresztelt felnőtteket. Ugyanez a fehér köszön vissza az újszülöttek fehér keresztelési ruhájában, a fiatal lányok húsvéthétfői ünneplő fehér öltözékében, a családok finom ünnepi asztalterítőiben és egyéb drapériáiban.

Bár nagypéntek és húsvétvasárnap keresztény ünneplését a sötétség és a világosság, a fekete és a fehér határozza meg elsősorban, az ünnephez – elsősorban nagypéntekhez – kötődő liturgikus hagyományban ismernek egy további színt, a pirosat. A 13. századtól fogva adatolt, hogy nagypénteken a gyász jeleként fekete liturgikus ruhát ölt a klérus, azonban néhány jelentős liturgikus központtal kapcsolatban éppen ebből az időszakból tudjuk, hogy vörös színű ruhával fejezték ki a gyászt. Így volt ez Milánóban, az ambrozián liturgikus nyelvjárás központjában, de így volt Rómában, a pápai udvarban is – és így van ez ott mind a mai napig. Emlékezetesek a közelmúltból azok a képek, amelyeken szélfútta vörös miseruhában veszik körül a püspökök II. János Pál pápa egyszerű koporsóját a Szent Péter téren, vagy ahogy XVI. Benedek pápa piros miseruhában fekszik a ravatalon a Szent Péter-bazilikában.

A halál sötétségével szemben az élet nemességéről tanúskodik a gyásznak ez a szokatlan színe, a vörös. Leválaszthatatlan róla az élet képe, ahogyan leválaszthatatlan róla a vér mozzanata. Talán ezért van az is, hogy az emlegetett milánói ambrozián liturgikus hagyományban az egész nagyhét – tehát a nagyböjti időszak utolsó, virágvasárnaptól nagyszombat estéig tartó hete – liturgikus színe is a piros maradt. És talán ezért van az, hogy 1969-ben ez a piros váltotta fel a hagyományos feketét nagypéntek ünneplésében az egész római katolikus egyházban.

Hogy mit jelent ez a piros szín a húsvét előtti szimbolikában, azt talán az 1993-ban készült hétszeres Oscar-díjas film, a Schindler listája egyik híres jelenete ragadja meg igazán. A krakkói gettó felszámolásának jelenetében az elhajtott, kifosztott, éppen legyilkolt emberek között feltűnik egy piros kabátba öltözött három év körüli kislány. Nagy a kabát rá, túl nagy, és piros. A kislányt előbb a náci katonák terelik a sorban hajtott többi emberrel együtt, majd valamiként leválik róluk, s az utcáról egy lakásba, ott pedig egy ágy alá menekül. Schindler egy magaslatról, biztos távolságból figyeli az eseményeket, de a nézőnek nincs kétsége afelől, hogy Schindler is látja ezt a kislányt. A fekete-fehérben elbeszélt film a kislány kabátját pirosnak mutatja. A film tekintet elől veszti a kislányt, de később egyszer újra megmutatja. A halottak között, ugyancsak piros kabátban. Neki sem sikerült megmenekülni.

Ahogyan a film fekete-fehér képvilágát áttöri a piros kabát, úgy töri át nagypéntek monokróm világát a piros szín. Aki nézi, nem nyugodhat bele abba, hogy annak a kislánynak az élete megszűnt. A filmet elbeszélő pedig amellett tesz tanúságot, hogy nem lehet az ismeretlenségé, nem lehet a halálé az utolsó szó. Schindler számára a jelenetben a névtelen piros kabátos kislány teszi egyszerre személyessé az egyébként térben és ideológiában távol tartott, eltávolított eseményeket. De a néző számára bizonyos: az egyedi kislány sorsa egyben minden egyes áldozat vagy túlélő megismerhetetlen és elbeszélhetetlen, de egyedi és megismételhetetlen sorsának is a mintája. És ebben a pillanatban rajta, a befogadón a sor: felvállalja-e az élet, az egyedi élettörténet, a konkrét ember megmentésének küldetését.

A liturgikus szimbólumrendszer, a filmkultúra művészi kifejezésmódja és még húsvét gazdag hagyományrendszere felől nézve is úgy tűnik, hogy a piros szín választása a bele nem nyugvás, az élet választásának aktív tette. Gondoljunk csak a piros tojásra, vagy arra, hogy húsvéthétfőn a locsolkodó fiúk a lányoktól piros szalagot kaptak a kalapjukra, netalántán a vödör fülére. Ugyanígy tobzódik húsvétkor a fiatal lányok népviselete az ünnepi piros darabokban. És ha továbbmegyünk: mit jelent ma egy piros magassarkú, a vörös rúzs, egyetlen szál vörös rózsa, akár még egy piros pulóver is… Ahol megjelenik a vörös, fellobban a világ, még tárgyi környezetünk is. Aki pedig pirosba öltözik, nem ismeri el, hogy a halálé az utolsó szó. Az hitet tesz az élet nemessége, az ember egyedisége, személyes sorsának végtelen értéke mellett. Dacára minden leegyszerűsítő fekete-fehér magyarázatnak.

Írta: dr. Dejcsics Konrád OSB, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója  
Képszerkesztő: Virágvölgyi István