Erre az interjúra készülve eszembe jutott, hogyan ismerkedtünk meg. Szőcs Géza révén történt, 25 évvel ezelőtt. Meglátogattunk téged a Madách téri antikváriumban. Volt egy erős érzésem, amikor beléptünk oda, hogy egy szupertitkos konspirációs lakásban vagyunk. Aztán nagyon hamar rájöttem, hogy tényleg így van. Az asztalodon volt egy sakk-készlet, épp Orosz Istvánnal játszottál, amikor megérkeztünk.
Azóta is megvan. Látod, hogy most is itt van az asztalomon.
Azután finom kávéval kínáltál. Nagyon szakszerűen magyaráztad, hogy mennyire fontos a jó kávé. Majd játszottál egy partit Gézával is, amíg Márton Lászlóra vártunk. Gondolom, innen már tudod, miről folyt a konspiráció.
A bolondok hajójáról… Hát persze!
Azt látom utólag, hogy az elmúlt huszonöt évben ez a vállalkozás az egyik legmeghatározóbb a Borda Antikvárium kiadói programjában, így az életedben is.
Így van, bár mostanában hangsúlyosabban vallásos könyvekkel foglalkozom. Római katolikusnak születtem, nagyapám nagyon vallásos ember volt, ebben a hitben nevelkedtem, de én a második vatikáni zsinattal valahogy nem vagyok kibékülve, és ezért elkezdtem az egyházról és általában a kereszténységnek a zsidósághoz való viszonyáról gondolkozni. Vitairatokat írtam és adtam ki a témában. Több mint hetven könyvet adtunk ki eddig, melyek nagy része könyvészeti szakkönyv, tehát nem szépirodalom, Hoványi János verseskötete (Rigó és mandala) az egyetlen kortárs lírai kötet, amely nálunk megjelent. Hoványi volt az, aki Hamvas Béla halála után elsőként emlékezett meg róla, és ezt Szőcs Géza nagyon is számon tartotta.
Ugorjunk vissza az időben: 1977-ben kezdődik ez a történet, igaz?
1977-ben nyitottuk meg antikváriumunkat a feleségemmel, Glória asszonnyal a XIII. kerületi Balzac utcában, később a Madách Imre térre költözött a bolt, jelenleg mint internetes antikvárium létezik Zebegényben.
Mi volt a könyvnek a becsülete a hetvenes években, és mi ma?
A hetvenes években nagyobb volt a becsülete, mert bizonyos szövegekhez nem vagy csak nagy nehézségek árán lehetett hozzájutni. Ma mindenhez hozzá lehet férni, akár az interneten is, a nyomtatott könyv iránti igény nagyon lecsökkent. Egy könyvtár helyigényes, meg kell nézni a lakberendezési újságokat, könyvespolc alig van bennük. A régi könyv, mint műtárgy, marad, de adat- vagy szöveghordozóként csökken a funkciója. Az emberiség egyre jobban erodálódik szellemileg, a neten tájékozódik, már nem ő okos, hanem a telefonja. Az internet pozitív változásokat hozott, de negatívuma, hogy maga az egyén már kevésbé gondolkodik, kevésbé igényli, hogy az agyát arra használja, amire való. Nem memorizál, hanem rákeres, és aszerint van véleménye, hogy milyen oldalakat látogat. Az ilyen ember morfológiai szempontból homo, de már nem sapiens.
Neked mi volt a személyes viszonyod a könyvhöz, és miért pont antikvárius lettél? Miért nem csak könyvkereskedő? Miért nem csak könyvkiadó?
Az antikvárius is könyvkereskedő, de ha ad magára, akkor nem az anyagi rész dominál. A könyvkiadás egy továbblépés, ahogy a híres nürnbergi nyomdász, Anton Koberger esetében is volt, mint kiadó alkotott maradandót. Egyébként nehezen találtam a helyem a világban. Édesapám korán meghalt, édesanyám egyedül maradt, és nem tudott rábírni az egyetemre, így elmentem szakmát tanulni. Látszerésznek tanultam, meg fényképésznek. A fényképészet kapcsán kerültem a Múzeum körútra, az összehasonlító élettani tanszékre. Ott sok szabadidőm volt, és a közelben voltak antikváriumok. A Központiban anyám ismerőse, Arnold Gyuláné dolgozott. Apámat és az ő férjét is a Műegyetemről Drezdába vezényelték, romeltakarításra. Közülük feltűnően sokan negyvenéves koruk előtt meghaltak, így apám és Arnold Gyula is, innen az ismeretség.
Akkoriban nem lehetett minden szöveghez hozzájutni, mint ma, elkezdtem vadászni érdekesnek tartott régi és új könyvekre az antikváriumokban. Az emberek különböző szempontok szerint szoktak gyűjteni, mindenki jön valahonnan, érdekli a családja, az ország története, anyanyelve. Sokan úgy kezdték a gyűjtést, hogy helytörténet, történelem, családtörténet, én is. Attól függ, milyen habitusú az ember, hogy milyen messzire megy vissza az időben. Vannak írók, akikre rácsodálkozik a gyűjtő, például a XVIII. századi prédikációs irodalom lenyűgöző, ma is könnyen olvasható, de például A bolondok hajóját Sebastian Brant korai újfelnémet dialektusban írta még a XV. században, és ma már nem értik a németek, ezért a lipcsei Reclam kiadónál az Elvira Pradel mai németre fordított változata jelent meg, én is ezzel találkoztam, és mulattatott, hogy a bolondok táncának élén a könyvgyűjtő halad. Nagy öröm számomra, hogy lehetőségem lett magyarul is hozzáférhetővé tenni ezt a szatirikus remekművet Márton László fordításában. Lukácsy Sándor irodalomtörténész kiadott egy régi magyar prédikációkból összeállított kötetet, Isten gyertyácskái a címe. Meg lehet szeretni az ilyen szövegeket, és rajtuk keresztül az irodalmat.
Hogy jött be az életedbe a sakk? Ráadásul meghatározó módon. Tudom, hogy versenyszerűen is sakkoztál.
Mint említettem, sokat gondolkodtam a világ összefüggésein, és végül arra jutottam, hogy én bizony föladom, a Jóistent megérteni nincs esélyem. Miért is gondoltam, hogy tudnám, hiszen Istent nem lehet érteni, csak érezni lehet a jelenvalóságát.
A sakkot lehet érteni bizonyos szintig, kinek-kinek tehetsége szerint, de amikor az ember rájön arra, hogy a sakktáblán, 64 kockán is csak módjával tud kiigazodni, megbékél azzal, hogy nem lehet, de nem is kell mindent érteni. Aki gyarapítja a tudást, gyarapítja a gyötrelmet is, ahogy a Prédikátor könyvében olvasható, vagyis a kizárólag racionális gondolkodás önmagában nem vezet el a lényeghez, Istenhez, a szeretethez (Deus caritas est – XVI. Benedek).
Sajnos, mára a sakk is a lelketlen gépek martaléka lett, pedig nem az az érdekes, hogy a gép mit mond, hanem hogy én mit gondolok. Két ember játszik, békésen harcol egymással, az a feladat, hogy a másiknak a gyengéit megtaláljuk. A mai versenysakkban a parti előtt és után mindenki a saját számítógépét bámulja, és lesi a gép javaslatait. Tíz-húsz lépésig mindenki tudja, megtanulja a megnyitásokat, de ez csak egy rész. Mindig csak részeket látunk, és ezek eltakarják az egészet, az életben is, a sakkban is.
Ennek a 64 négyzetnek a fele fehér, a fele fekete. Milyen szimbolikát látsz bele a sakkba?
A sakk alázatosságra nevel, benne van az egész élet abból a szempontból, hogy vannak problémák és vannak megoldások, olykor váratlan megoldások, ahogy az életben is, vannak kivételek, ahogy az életben is. Legutóbb azon gondolkodtam, hogy a jin és jang szimbólum is olyan, mint a sakklépések többsége: látszólag jó. A tajcsi ábrában azonos méretű, de nem azonos értékű az ellentétpár, a fekete és a fehér, de ezt látni nem lehet, csak elvonatkoztatva a látványtól lehet rájönni. Erre jó példa a hideg-meleg ellentétpár. A hideg véges, mínusz 273 Celsius-fok, a meleg végtelen. Ezt arra utaló szimbólumnak tekintem, hogy a Sátán hatalma véges, az Isten hatalma végtelen, Isten mindenható, a Sátán nem. A sakk megtanít gondolkodni, mélyebben átlátni bizonyos dolgokat, amelyek amúgy szinte átláthatatlanok. Elvezet a felismeréshez, hogy ember, vedd már észre magad, bármennyit is fogsz töprengeni, csak bizonyos szintig tudsz eljutni, mert ember vagy.
Sakkozóként mi az erősséged?
Talán az, hogy a gondolkodásom szuverén. Ez az ellenfelet olykor meglepi, és nem tud vele mit kezdeni. Nagyon erős játékosokkal meg én nem tudok mit kezdeni.
Gondolkodtál azon, hogy körülbelül hány sakkpartit játszottál életedben?
Nem, mert harminc évig egyáltalán nem játszottam versenyeken. Abbahagytam, mert nem voltak ambícióim. Nyilván el tudtam volna érni, hogy mester legyek. Ma már nem tudnám elérni. Akikkel indultam, azok közül sokan mesterek lettek, ambicionálták a címet, én nem. Rendetlen vagyok, elhajigáltam a játszmalapjaimat is. Nem tudom, jó lenne-e pedáns emberként élni. Költői kérdés, mert nem vagyok rá kíváncsi, megmaradok a magam rendetlen rendszerében.
Pedig egyébként a sakkról a rendszer, a fegyelem, a kötöttség is eszünkbe jut.
Általában igen. De a játék, a gondolkodás szépsége, ami igazán fontos. A XIX. és XX. századi sakkozók többsége művelt ember volt. Tájékozottak voltak, tudtak viselkedni. De a maiak riasztóan műveletlenek. Régen orvosok, muzsikusok, matematikusok, művészek, zenészek kedvelt játéka volt a sakk, akik többnyire nemcsak szellemi, hanem szellemes emberek is voltak, mint például Savielly Tartakower és Marcel Duchamp. Elborzadva tapasztalom, amikor versenyen vagyok, hogy mennyire műveletlenek a fiatalok. A sakkhoz közvetlenül nincs köze a műveltségnek, mégis egyfajta szellemi igénytelenség jele mindez. Megváltozott a világ értékrendje, a karrier és a pénz gyakran fontosabb, mint a család, a nagyszülők, szülők, gyermekek.
Feltételezem, a gondolkodás szépsége kell ahhoz is, hogy felismerhető legyen a személyes élet értelme.
Vagy egyszerűen rátalálni, hogy mi az, ami örömet jelent az életben, és kell még valami, amit Zrínyi jó szerencsének tartott, én gondviselésnek. Ha nem ismerem meg őrangyalomat, a feleségemet, akkor talán egy clochard lennék. Az, hogy nyolc hónapra születtem, augusztus végén, meghatározta a sorsomat. Más időpontban kezdtem az iskolát, más emberekkel találkoztam, ez az egy hónap, hogy korábban jöttem a világra, teljesen más életet szabott rám. Az ember elkezd töprengeni, hogy ez is determináltság, mennyire meghatározó, hogy kikkel találkozik. Ismerhettem Szőcs Gézát és még nagyon sok érdekes embert, Haiman Györgyöt, Zigány Editet, Kányádi Sándort, ismerhetem Orosz Istvánt, Márton Lászlót, Juhász Jánost, Kiss Istvánt. Igazán nagy dolgot az ember akkor tud véghez vinni, ha olyan munkatársakat talál, akikkel jó együtt dolgozni. Az, hogy ha vannak köztük zseniálisak, pluszajándék.
Ami a lényeg, hogy az ember igyekezzen úgy élni, hogy a hazának, annak a nemzetnek, amelyikhez tartozik, próbáljon valamit adni. Sokan tekintenek úgy az életükre, hogy haszontalanul telt. Honnan tudják? József Attila apját hozom fel példának, aki nem volt nagy jellem, elhagyta a családját, eltűnt. Látszólag sikertelen élete volt, de ha ő nincs, József Attila sincs, mindannyian szegényebbek lennénk. Az élet értelméről egyetértek a katekizmus meghatározásával és Pál apostollal.
Vessenek meg, de ha az életről esik szó, mindig Rejtő Jenő két abszurd „definíciója” jut először az eszembe: 1. Az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan. 2. Az élet olyan, mint a nádszál. Ma még vidáman kacagsz, de holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel. Ez engem arra figyelmeztet, hogy az élet, és ezen belül a boldogság, de még a szeretet értelmezése is sokrétű, szekuláris és szakrális egyaránt lehetséges, ahogy komoly és komolytalan, filozofikus és vicces, még abszurd is.
