Augusztus 15-én Dvořák 4. zongoratriójának előadásában olyan átéléssel, bevonódással és örömmel vett részt, hogy az még egy olyan, már eleve oldott hangulatú, a zenészek és a közönség nagy cinkossága által fémjelzett fesztiválon is feltűnő volt, mint a KaposFest. Mi tette annyira lelkessé? Mindig ilyen, vagy ez az alkalom valami okból különleges volt? Milyen komponensek együttállása szükséges az ön számára ahhoz, hogy ezt az önfeledtséget átélhesse és a közönségnek átadhassa?
A 15-ei alkalom abból a szempontból valóban kiemelkedő volt, hogy úgy éreztem, különösen is egymásra tudtunk hangolódni a partnereimmel, Jack Liebeckkel és Várdai Istvánnal. Örömre hangolt, hogy egyszerre tudtam önfeledt és koncentrált lenni. Tőlem idegen nárcisztikus felfogásban zenélni, a közönség is nagyon kell hozzá számomra. A színpadon termelődő adrenalin nélkül talán nem is tudnék jól játszani. Egész más a próba csendje, amikor rajtunk, muzsikusokon kívül senki sincs a teremben, és az a csend, amely mögött érezni lehet a közönség várakozásának feszültségét.
A darab előrehaladtával mintha egyre jobban belelendült és egyre nagyobb örömmel, játékossággal játszott volna.
Ez azért volt, mert először „ismerkedtünk”: az összehangolódáshoz a koncerteken is kell még egy kis idő. És az örömöm a táncosabb részekhez érve is nőtt. Jó érzés, amikor a színpadon konstatálom, hogy jól megy, formában vagyok, de az a megfigyelésem, hogy éppen ilyenkor kell nagyon résen lenni és koncentrálni, mert könnyen elbízhatja magát az ember, és ha lankad a figyelem, az könnyen megbosszulja magát. Mindig adódhatnak meglepetések. Vásáry Tamás szerint, mint egy interjúban hallottam, a hangokat azért kell annyira jól megtanulni, hogy amikor a színpadra lépünk, bátran elfelejthessük őket, és már ne kelljen a technikai részletekre koncentrálnunk. Ebben az „elfelejtős fázisban” vagy a legjobb állapotban ahhoz, hogy a többiek játékára reagálj, igazán szabad lehess. Amikor a többiek valamit a megszokottól eltérően játszanak, és ezzel „üzenetet kapok”, amire reagálnom kell és lehet, az mindig plusz örömforrás.
Észrevettem azt is, hogy néha még a zongoraszéken ülve is szinte táncolt, teljes testével átadta magát a zenének, a darab előadása előtt pedig rendkívül hosszan igazgatta a széket, mert túl alacsonyra volt állítva. Mintha az ön számára az átlagnál nagyobb jelentősége lenne annak, hogy semmiféle zavaró tényező ne állhasson a tökéletes játék és az abban való fürdőzés útjában.
Nagyon fontos számomra a spontaneitás; a koncerteknek azok az elemei, amelyek betervezhetetlenek, az események hevében születnek meg. A közönséggel való interakciónak fontos szerepe van bennük: az atmoszférának, amelyet csak a közönség intenzív figyelme biztosíthat. A színpadra érkezve néha úgy érzem, hogy a közönség még „nem jött elém”, de aztán azt is, ahogyan bemelegszenek. A testi komfortnak valóban nagy szerepet tulajdonítok, de szerintem nem vagyok aggályosabb az átlagnál. Ha a zongoraszék alacsonyabban vagy magasabban van a kelleténél, az bezavarhat. Vészhelyzetben úgy hagynám, de ha egy-két perc alatt meg tudom oldani, akkor inkább minden zavaró tényezőt kiküszöbölök.
Megesik, hogy valamelyik hangszer elhangolódik, és olyankor a két tétel közötti szünetben minden előadó szívbaj nélkül behangolja, a közönséget pedig nem zavarja a dolog. Egy zongoristának nehezebb, mert már eleve alkalmazkodnia kell a hangszeréhez. Jó zongorákon játszik ugyan, de mégsem a sajátján. Ott van aztán az élénk figyelem követelménye is, amellyel a muzsikustársaira koncentrál, vagyis azt már mindenképpen el kell kerülnie, hogy mondjuk egy alacsony szék csorbítsa a művészi szabadságát. Éppen elég az összes többi tényező, és még a lélegzésére is figyelnie kell.
Egy jazz-zenész, amikor a játék közben elkövetett hibák bosszantó voltáról kérdeztem, azt mondta, hogy ha gépek játszanának, tökéletes lenne ugyan a zene, ám elvesztené az izgalmasságát, sőt a tétjét is.
Nagy a különbség lemezfelvétel és élő koncert között. Egy koncerten mindent ki lehet próbálni, ami rizikót jelent ugyan, de a játék éppen attól emberi. Ami egy hangversenyen nagyszerűen szól, talán lemezfelvételként nem állná meg a helyét. Az előadóval való találkozás, az, ahogyan ő viszonyul a műhöz és tölti meg élettel, sokkal nagyobb élmény lehet akár a legperfektebb felvételnél is. Ez a versmondáshoz hasonlít: ahhoz, ahogyan a színész személyisége hozzátesz a vershez. 13 éves koromban egyszer együtt léphettem fel Sinkovits Imrével, és máig őrzöm annak az estének, az ő utánozhatatlan versmondásának az emlékét.
Tökéletes játék, mondtam az előbb, talán meggondolatlanul. Van-e olyan csakugyan? Ön arra törekszik? Ha igen, ez nem akadályozza abban, hogy igazán önfeledten játsszon?
Neves előadók koncertfelvételein is észreveszem néha, hogy mellé-melléütnek, és ez meg szokott nyugtatni. Át merik engedni magukat a zenének, és ennek ez az ára. Az pedig megható, amikor a problémás részek felkerülnek a lemezre. Ez ugyanis arról tanúskodik, hogy valamit, ami gyönyörű, nem ronthat el pár rossz hang. Egy koncertnek az a lényege, hogy történjen valami – valami más, ami miatt érdemes ott lenni, és nem otthon meghallgatni ugyanazt a darabot. A teniszbajnokok is kiütik néha a labdát a pályáról. A tökéletesség embertelen.
Amikor még kereste az útját, milyen hatások és vonzások: mely zeneszerzőkkel való nagy találkozások és milyen mesterek útmutatásai segítették? Mitől függ, hogy egy muzsikus megtalálja-e az őt igazán megértő és értékelő, fejleszteni képes mestert? Mit tehet ezért, és mekkora a véletlen szerepe? Az ön életében mi volt ennek a története, és hogyan ismerte fel például Frankl Péterben a mesterét?
Frankl Péter már az utolsó tanárom volt, és tökéletes, hogy így alakult, mivel ő a művész ideálját testesíti meg számomra – bár a játékunk egyáltalán nem hasonlít. Komoly hatással volt rám az, ahogyan ő a játszótársakkal való együttműködésről gondolkodik. Matti Raekallio finn pedagógustól is sokat tanultam. Lenyűgöző volt, hogy ő mindennek, a hibáknak is tudja a magyarázatát, és a zongorázás módszertanára vonatkozóan is teljes körűek az ismeretei. Matti ahhoz segített hozzá, hogy technikailag minden szükségeset elsajátítsak, és ezáltal százszázalékosan szabaddá váljak a játékomban. Az École Normale tanáraként ősztől nagy haszonnal fogom alkalmazni a nála tanultakat.
A mestereimre találáshoz általában véletlen találkozások segítettek hozzá. Frankl Pétert előadóművészként ismertem meg, a játéka nyűgözött le először. Másokról mesterkurzusokon éreztem meg, hogy fejlődhetnék mellettük. A mester egyéniségén is sok múlik, meg azon, hogy emberileg hogyan viszonyul egymáshoz tanár és diák.
Milyen az ön számára az ideális mester-tanítvány viszony?
Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a mester az egyénisége kibontakoztatásához segítse hozzá a tanítványát. Hosszú éveken át tanultam, rengeteg információt begyűjtöttem, és a mestereim mind másképpen játszottak, más-más irányban befolyásoltak. Arról, hogy ki vagyok én, csak akkor tudtam úgy igazán elkezdeni gondolkodni, amikor ennek vége lett. Két évvel később, amikor Brahms 2. zongoraversenyére készültem, visszamentem Péterhez, hogy a tanácsait kérjem. Adott is jó párat, de aztán egy mindegyiket felülmúlót is megsúgott: hogy végül fel kell nőni, és már senkinek a tanácsára nem hallgatni.
És megfogadta? Megfelel ez az alkatának? Szeret gyakran és többektől is tanácsot kérni, vagy soha senkire sem hallgat, és különösen is ad az önállóságára? Mi segít abban, hogy biztos lehessen benne, jó úton jár a művészetében?
Már egyetemista koromtól jellemző rám, hogy szívesen tűzök magam elé mindig újabb célokat, és a játékom megújításán is folyamatosan dolgozom. Sokat találkozom karmesterekkel, kamarazenész partnerekkel, és ez elég lehetőséget kínál számomra a tanulásra. Az ember minden életkorában tanulhat, új meg új küszöböket lép át, és mindig új tanulni valói adódnak. Nekem sokat segít, hogy a legfőbb kritikusa vagyok önmagamnak, és gyakran felveszem a játékomat. Az egyik tanárom egyszer felhívta a figyelmemet arra, hogy amit játék közben én hallok, és ami a valóság, aközött mindig van némi különbség, távolság. És a célunk az, hogy ez egyre csökkenjen. Gyakoribb, hogy csak figyelem a többiek játékát, mint hogy kérdezzek is, és senkit sem akarok utánozni, de a kollégák részéről mindig sok impresszió ér. Ha pedig valaki csodálatosan játszik egy nehéz művet, megkérdezni sem szégyellem, hogyan csinálja.
Kiknek a műveit játssza a legszívesebben, és miért? Hogyan fejlődött e téren?
Bármit el tudok játszani, a kérdés azonban az, hogy képes vagyok-e hozzátenni egy-egy műhöz valami igazán egyénit. Sok zeneszerző műveit játszom, és mindig nagyon figyelem a hozzájuk való viszonyomat, a belső hangjaimat; azt, hogy melyik vág egybe leginkább az én játékstílusommal. Elolvasom a lemezeimről írt kritikákat: a jókat is, a rosszakat is, de az objektivitásomat minddel szemben igyekszem megőrizni. Fontosnak tartom, hogy a játék öröme a nehézségek, fáradtság, az önmagammal való gyakori elégedetlenség ellenére mindig megmaradjon számomra.
A karrierem fordulópontja az volt, amikor Liszt Zarándokévekét, a teljes ciklust lemezre vették velem. Előtte és utána is játszottam koncerteken, részletekben is, három órán át egyfolytában is, és ehhez a legtökéletesebben meg kellett tanulnom és értenem az egyes darabokat. Annyira tudatosan és mélyen elemezve soha addig nem foglalkoztam még zeneművel, mint a Zarándokévekkel, azóta viszont mindent így tanulok már. Sokféle emlékezetünk van, a zenészeknek pedig különleges memóriájuk: képesek vagyunk hosszú műveket hallás után megjegyezni. De amikor kétszáz oldalt kell megjegyezned, ha nem vigyázol, játék közben bármikor könnyen szembejöhet egy-egy fekete lyuk, és megtalálhat a „hol is tartok most?” pánik. Pedig neked tizenkettedszer is ugyanolyan jól el kell tudnod játszani mind a kétszáz oldalt, amelyben ráadásul rengeteg virtuóz hely van. Rengeteget gyakorlunk, koncertek előtt mégis mindannyian – van, aki bevallja, van, aki tagadja – attól rettegünk, hogy a darab közepén egyszer csak nem tudjuk majd, mi következik, vagy hogy hibázni fogunk. Mint amikor a színészeknek az a rémálmuk, hogy elfelejtik a szövegüket, és nem tudnak megszólalni a színpadon. És ez még csak a korrekt játékról szól, pedig a mű szépsége, mondanivalója az igazán lényeges.
Újabban rászoktam, hogy sokat olvasom a kottát anélkül, hogy le is játszanám – mivel zongoristaként sokszor nehezebb a hangszerhez férnem, gyakorolnom, mint más zenészeknek, ez nagyon praktikus és hasznos számomra. Ennek folytán – míg a vonósok a koncert előtt akár az utolsó pillanatig is gyakorolnak még – én a színpadra lépés előtti pillanatokban általában már nem izgulok annyira.
Fotók: Mohai Balázs
