Aki képekkel mondta el azt, amit szavakkal nem lehetett – 95 éves lenne Balla Demeter fotográfus

Az 1931-ben született fotográfus útja a Szentes környéki tanyavilágból indult, de családja az akkori viszonyokhoz képest nem tipikus tanyasi életet élt. Volt saját könyvtáruk, nagy hangsúlyt fektettek az önművelésre. Balla számára azonban a tanyasi környezet idővel szűknek bizonyult, így a szentesi és kunszentmártoni tanulmányi évek után eldöntötte, hogy Budapestre költözik. A fotográfiával való első találkozása mára legendává vált. Ahogy Hegyi Zsolt idézi: egy kölcsönkapott fényképezőgéppel Budapest felé tartva a vonatablakból kezdett el fotografálni. A technikai alapokkal olyannyira nem volt még tisztában, hogy miután leexponálta a tekercset, a gépet kinyitva szerette volna megnézni az elkészült képeket, így a teljes nyersanyag fényt kapott és ezzel megsemmisült. A balul sikerült próbálkozás azonban nem tántorította el, éppen ellenkezőleg, elindította Ballát egy tudatosan felépített autodidakta úton. Szemlélete formálódását folytonos kíváncsisága, valamint a kultúra és a társművészetek iránti, élethosszig tartó érdeklődése is vezette.

Miközben az Ikarus anyagvizsgáló laborjában dolgozott fotográfusként, minden szabadidejét színházban, múzeumban vagy könyvtárban töltötte, folyamatosan képezve magát. Végül 1957-ben – a korszak kívánalmainak megfelelően – fényképész szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd a Fővárosi Fotó Vállalat, azaz a Főfotó munkatársaként helyezkedett el. 1969-től a Lapkiadó Vállalat különféle szerkesztőségeinek dolgozott, végül az Ádám magazintól ment nyugdíjba a rendszerváltozás utáni években; onnantól elsősorban autonóm fotogáfusként tevékenykedett.

Balla Fortepanon található felvételei Hegyi Zsolt adományozásának köszönhetően kerültek az archívumba. A fotográfus halála utáni évben jelent meg a Városháza Kiadó Csak képek sorozatában Sebestyén László szerkesztésében az a Balla-album, amelyhez Hegyi tudatosan olyan fotókat válogatott, amelyek újdonságot jelentenek még az életmű ismerőinek is: ezt az anyagot böngészhetjük a Fortepanon is. A válogatás során találtak egy Balla által készített régi könyvmakettet is, a két szelekció pedig több ponton megegyezett, ami megerősítést jelentett abban, hogy a mester szellemiségének megfelelő képek kerültek a kötetbe. Ennek megfelelően az ötvenes évektől a hetvenes évekig böngészhetünk olyan budapesti utca- és életképek között, amelyek a forradalom hétköznapjaitól a kádári konszolidáció időszakán át a legvidámabb barakk szűrt levegőjében egy autonóm alapállású fotográfus ösztönös és őszinte gondolkodását, valamint képi építkezésmódját mutatja meg számunkra. Bár Balla ismerte és támogatta a Fortepan kezdeményezését, a kötet megjelenését, valamint a képek feltöltését a közösségi archívumba már nem érte meg. Hegyi Zsolt megjegyzi, hogy bár a szabad felhasználás nemes cél, néha számára bosszantó, amikor cégek professzionális dekorációs célra használják a képeket anélkül, hogy legalább a jogutódot értesítenék.

A fotográfus személyiségének és művészetének az egyik legérdekesebb aspektusa a beszédhibája volt. Gyerekkori traumája miatt kialakult dadogása ugyanis jelentősen befolyásolta Balla verbális kommunikációját. Mivel nehezen formálta a szavakat, máshogy sűrített. Hegyi Zsolt szerint talán éppen ezért lettek ennyire markánsan kifejezőek a képei – valójában a vizualitás lett a fő kommunikációs csatornája. Beszédhibája egyfajta szűrőként is működött. Hamar kiderült számára, hogy ki az, akivel érdemes mélyebb kapcsolatba kerülnie. Vas István költő egyszer azt mondta neki egy hazai alkotókkal készült portréfilm forgatása után: „Tudod, Döme, mi csak fecsegtünk, te voltál az egyetlen, aki beszélt”. A baráti beszélgetésekben is ritkán szólalt meg, de akkor szinte „nyomtatáskész” mondatokat mondott. Bár nem volt egyszerű ember és sosem köntörfalazott, hihetetlen nyitottsággal fordult a világ felé, legyen szó filozófiáról, pszichológiáról vagy akár agykutatásról.

Balla Demeter sosem vált különösebben technokrata fotográfussá. Bár profi felszereléssel dolgozott – zömmel középformátumú Hasselbladot és kisfilmes Pentax gépet használt –, a fejlesztések nem érdekelték különösebben; ha egy eszköz bevált, azt használta. Külön érdekesség, hogy a formátumokból adódó sajátos képarányok, illetve a teljes negatívméret szentsége sem befolyásolta a komponálást. Bár törekedett a gépben születő végleges kompozícióra, ám ha úgy látta jónak, a négyzetes képarányból gond nélkül vágott a laborban horizontális kompozíciót. Később a digitális technikára is nyitott volt, de ugyanazzal az attitűddel kezelte, mint az analógot, ezért nem is jelentett törést számára az ezredforduló környéki analóg–digitális váltás. A portréfotózásnál különleges módszereket alkalmazott. Gyakran nem vitt magával nehéz állványokat a lámpákhoz, hanem egy egyszerű fenyőlécet szorított a padló és a plafon közé, amelyre csíptetős fényforrásokat rögzített. Mindig a természetes fényt részesítette előnyben, és arra törekedett, hogy ne alakítsa át a fotóalany lakását stúdióvá, elkerülve ezzel a modell feszélyezettségét. A fotózás főként beszélgetéssel telt. Miközben szerelte a gépet vagy állította a világítást, folyamatosan kérdezett. Gyakran alkalmazott pszichológiai módszereket is: Lukács Györgyöt fotózva például szándékosan ostobaságokat kérdezett, hogy kizökkentse a filozófust a túlzott nyugalmából, és feszültséget, valódi gesztusokat vigyen a portréba. Mire a modell észbe kapott, és megkérdezte, mikor kezdődik a fotózás, Balla már végzett is. Úgy vélte, egy gesztus élettartama rövid, ezért nem szabad „tökölni”, mert a modell hamar elfárad, és a kép elveszíti az igazságát.

Bár pályáját utcafotózással kezdte, hamar rájött, hogy a fejében lévő képek megvalósításához nincs türelme megvárni, amíg a szituáció magától szembejön az utcán. Nem tartotta ördögtől valónak, hogy beavatkozzon a valóságba, így ha kellett, ismerőseit vagy barátait kérte meg, hogy sétáljanak bele a kompozícióba, vagy egyenesen tárgyakat helyezett el a látványban. Jellemző példa erre ausztráliai útja, amikor Sydneybe egy több kilós régi öntöttvas vasalót vitt magával Budapestről a bőröndjében csak azért, mert tudta, hogy ott található az emblematikus Harbour Bridge, és már itthon kitalálta a kompozíciót a tárgy és a híd kapcsolatára. Nem a klasszikus műfaji felosztások érdekelték, hanem az ember és minden, ami az emberrel összeköthető. Életműve három fő pilléren nyugszik: a portrékon, a kreatív szabadsággal értelmezett csendéleteken és az aktokon.

Balla Demeter körül mindig jelentős szellemi élet zajlott. Írók, költők, képzőművészek alkották baráti körét, és ez az intellektuális pezsgés autonóm munkásságában is egészen konkrétan megmutatkozik, például a fotográfiáin nemegyszer alkalmazott grafikai nyomhagyásokban. Bár nem intézményi keretek között tanított, Hegyi Zsolt elmondása szerint mestertanárként zseniális volt. Tanítványaival szemben magas elvárásokat fogalmazott meg, de leginkább a munkája közbeni megfigyelésen keresztül lehetett tőle tanulni attitűdöt, a modellel való bánásmódot, szakmai alázatot. Rendkívül fegyelmezett munkatempót diktált magának. Ha nappal fotózott, az anyagot aznap éjjel előhívta, kontaktot készített, és sokszor le sem feküdt, amíg a nagyítások el nem készültek. Így fotográfusi hagyatéka teljes egészében vintage kópiákat tartalmaz, azaz a fotó elkészítése után a szerző által készült papírképeket. Minden fekete-fehér képét maga nagyította, nem szerette kiadni a kezéből a labormunkát. Hagyatékában mintegy 200 ezer fekete-fehér negatív és 30-40 ezer színes dia található, köztük olyan, eddig még nem publikált kincsekkel, mint a Pilinszky Jánosról készült ritka színes felvételek.

Balla a rendszerváltás idején döntött úgy, hogy visszavonul a riportfotózástól, mondván, kell a terep a fiataloknak. Ezután főként a saját alkotói elképzeléseinek élt. Egy súlyos autóbaleset következtében a térdei megsérültek, ami némileg korlátozta a mozgásban, de a szemlélődő attitűdje és utazási szenvedélye megmaradt. Angol nyelvtudás nélkül is bárhol a világban pillanatok alatt kapcsolatot teremtett az emberekkel, és elérte, amit akart. Még a hatvanas évek végén történt – amikor Jancsó Miklós a Siroccót forgatta Marina Vladyval –, hogy Balla összebarátkozott az orosz színésznővel. Ennek a kapcsolatnak végül egy komolyabb szovjetunióbeli utazás lett az eredménye, mely sok fontos – köztük Vlagyimir Viszockijról készült – képkocka megszületését tette lehetővé.

Utolsó nagy munkájának a Romengo zenekar portrésorozata tekinthető. Bár fizikailag már nagyon gyenge volt, a fotózást főnixmadárként csinálta végig reggeltől délutánig, saját házában és annak kertjében. Élete legvégén, amikor már az ágyat sem tudta elhagyni, Hegyi Zsolt észrevette, hogy az ujjaival játszik a beszűrődő fényben. Arra a kérdésre, hogy mit csinál, Demeter csak annyit válaszolt: „Képeket – csak fejben”. Ez a belső látás megmaradt számára az utolsó pillanatig, beteljesítve egy olyan életművet, amelyben a képalkotás és az emberi sors elválaszthatatlanul összefonódott egymással.

Írta: Kéri Gáspár
Képszerkesztő: Virágvölgyi István