Nem szégyen a futás, és még hasznos is
A futásnak manapság nagy a divatja: egymást érik a városi, a családi és a jótékonysági versenyek, sokan válnak elkötelezett gyakorlóivá, teszik irodalmi és filozófiai (!) művek témájává, értelmezik az emberi életút jelképeként, és persze a sport legolcsóbban űzhető változatának, az egészségmegőrzés pofonegyszerű módjának is gyakran nevezik. Tenki Réka bátorságát és színészi rátermettségét – akivel a héten Gáti Katalin Teodóra készített nagyszerű, mélyre ásó interjút – ennek ismeretében felettébb nagyra kell értékelnünk, ő ugyanis kijelenti: világéletében utált futni, Herendi Gábor filmje, a Futni mentem kedvéért január óta mégis futóedzésekbe kezdett, és ez nagyszerű változások elindítója lett az életében.
„Ha elvállalsz egy filmet, az a belépőjegy, hogy testileg-lelkileg felkészülsz arra, ami le van írva. Jó volt, hogy fizikailag is hoznom kellett egy számomra kihívást jelentő szintet, amit végül megugrottam. A futás sok mindenre megtanít, például az elvárásaid és a korlátaid leküzdésére, ami agyban dől el. Rájössz, hogy mire képes a tested, büszke leszel a kitűzött távok teljesítésére, és megdicséred magadat. Annyi mindent ad a futás, amire nem is gondoltam!” – vallja erről. Az pedig, amit az Edith Eva Eger könyvéből férjével, Csányi Sándorral készített előadás, A döntés születésének hátteréről nyilatkozik, arra mutat rá, hogy mint az addig ismeretlen tereptől sem visszariadó futók, úgy a járt utat a járatlanért elhagyó, egy ügyben igazán hívő színészek kitartását is siker koronázhatja.
Spiró György több évtizedes színházi kulisszatitkokat tárt fel nálunk a héten
Hogyan lett Az ikszek központi karakternek, Bogusławskinak Major Tamás a modellje, majd Az imposztor főszereplője a Katona József Színházban, ráadásul a saját kérésére? Milyen volt Major és Spiró kapcsolata? Hogyan épülnek be egy színész karakterébe a szerepei? Hogyan született Haynau áriája a Ganz Ábrahámról tervezett opera számára? Miért kellett Az imposztor végét „megreparálni”, és miért tartott olyan sokáig? Papp Tímea írását ehhez hasonló kulisszatitkok feltárása teszi különösen izgalmassá. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Nemzeti Táncszínház Kisszínpadán szeptember 28-án bemutatták Spiró György új, a 2021-es Ganzt, a 2022-es Bábel dombját és az 1982-es Az imposztor 2023-ban, négy évtizeddel később átdolgozott változatát tartalmazó drámakötetét, amelyről Szegő János szerkesztő kérdezte a szerzőt.
Ganz Ábrahámról sokan nem tudják, hogy milyen jelentős találmányai voltak, és hogy sikerült Magyarországról meghódítania a világpiacot. Az 1849 és 1867 között játszódó tragikus darab főhőse ő, a svájci születésű vasöntő és feltaláló. A reformkor, a szabadságharc és a megtorlás korszaka már a hetvenes évektől foglalkoztatta Spirót, és már akkor tervbe vette, hogy egyszer drámát ír róla. Spiró Fekete Gyula zeneszerző felkérésére, operalibrettónak írta, de aztán dráma lett belőle.
A Katona József Színház 2020 novemberében, a színházak kényszerű bezárását követően meghívásos pályázatot hirdetett újfajta színházi formákkal, műfajokkal kísérletező, online térben megvalósítható művek írására. Erre született a kötet harmadik, legrövidebb darabja, a Bábel dombja. Ez a mű azt a Spirót mutatja meg, mondta Szegő, aki az aktuális, körülöttünk levő furcsa, abszurd világról ír; olyan fikció, ami bármelyikünkkel megtörténhetne, vagy bárki a fültanúja lehetne, és a brutalitás jellemzi a nyelvét.
Ahol a Zsolnay porcelánok Egry József fény-víz játékával kelnek táncra
Seres Gerda interjúja sok apró történettel, színes részlettel, egy műgyűjtő házaspár, Költő Magdolna és Szabó András életútjának fordulataival kelti fel bennünk a vágyat, hogy mielőbb időpontot kérjünk a Városligeti fasorban álló, gyönyörűen felújított Kőrössy-villába, ahol Budapest legnagyobb Zsolnay-gyűjteményét tekinthetjük meg. Az írásból az is kiderül, hogyan válik szenvedéllyé a gyűjtés, és hogyan növi ki magát kulturális jelentőségű tevékenységgé. Kedves színfoltok benne a házaspár eltérő, de egymás törekvéseit jól kiegészítő ízlését bemutató mondatok, amelyek arra ébresztenek rá, hogy egy párkapcsolatban lehetünk egymástól akár jelentős mértékben eltérő gondolkodásúak is: egyik félnek sem kell a másiknak alárendelnie magát.
Magdolna és András Egry-képeket is gyűjt, és amit András erről mond, az meghatóan mutat rá arra, hogy egy házasságban milyen vetületei lehetnek az egymás iránti ragaszkodásnak: „Magdi – ahogyan említette is – balatoni lány. A tó szeretete zsigeri része; szokta is emlegetni, hogy gyermekként azon a szőlősoron játszott, ahol Egry festette a badacsonyi képeit. Számára magával ragadó, ahogyan ezeken az alkotásokon megjelenik a fények és a víz játéka, és összemosódik a képen feltűnő alakok kontúrjaival. Az első Egry-képet egy születésnapjára vásároltam, és az öröme engem is megérintett. Néhány évvel ezelőtt építettünk magunknak egy házat Tihanyban, és amikor kinézek a hálószoba ablakán, ugyanazt látom, amit ő látott a badacsonyi dombról. Azóta én is megszerettem a Balaton folyton változó színeit. Ráadásul az Egry-képek is sajátosak, és számomra ez fontos. Ha most mutatnék tíz alkotást, azonnal megmondaná, melyik közülük az Egry-kép. Mindez a Zsolnay kerámiákra is igaz, mert mindegyik egészen sajátos művészi kifejezésmóddal bír. Ez kivételes tudás, és bennem így találkozik az Egry- és a Zsolnay-gyűjtemény.”
Szegény gazdagok
Akit az eddigi ajánlatunk még nem győzött meg a heti termésünkből, azt most a Nicole Kidman, Liev Schreiber és Dakota Fanning neve által fémjelzett hatrészes Netflix-sorozatról, A tökéletes párról Poós Zoltán által írt kritikával csalogatjuk kulturális élvezetekre. A Susanne Bier által rendezett krimi, mint Poós írja, „olyan könnyed krimi, mintha csak egy musical lenne. Precízen kidolgozott a tömegjelenetek koreográfiája is, és csak hajszál választ el minket attól, hogy a nyomozók énekelve faggassák a gyanúsítottakat”. Világa Agatha Christie-ét idéző, főcímként felvezetett táncjelenete pedig a Mamma Mia! örökké napos idilljét idézi – amely éppolyan alaptalan, mint az itt megismert családé, Winburyéké. Náluk ugyanis mindenkinek van valami a füle mögött, ezért titkolódzniuk kell, és jócskán van okuk rettegni amiatt, mi történik, ha fény derül szégyellt üzelmeikre. „A film szépen megrajzolja a generációk közötti konfliktusokat. Ugyanakkor az is érdekes, hogy Greer (a Kidman által játszott, családját uralni igyekvő írónő – a szerk.) hogyan építi fel a látszatvalóságát, és a tökéletes idill felmutatása mennyire eltorzítja a fiai és a férje személyiségét” – írja Poós. Mi pedig újra megnyugodhatunk, hogy gazdagnak lenni nem is olyan jó, mint hinni szoktuk.
A karbantartás és a gondosság fontos szerepéről a tizedik Brain Baron
Megjelent Böszörményi-Nagy Gergely új könyve, a Mindenség algoritmus, és az általa alapított, tizedik alkalommal megrendezett Brain Baron, Kadarkai Endrével beszélgetve mutatta be. Hit és tudás, szépség és érték, információ és bölcsesség, gondosság és innováció kapcsolatáról, amelyek akár tízezer éves távlatban is igazak, mégsem beszélünk róluk eleget, mondta el. Egyik kulcsfogalma a karbantartás, amely szerinte legalább olyan fontos, mint az innováció. „Újdonságtörténetek irányítják a fogyasztói demokráciát, amelyben minden értéknek számít, ami új, és ha valami új, önmagában érték. Szerintem ez nincs így. Rengeteg új nem érték, és valami attól, hogy régi, nagyon is az. (…) Érthető, hiszen a politikusok nem szívesen költenek ezermilliárdokat olyasmire, ami nem is látszik, s aminek ráadásul csak húsz-harminc-negyven év múlva lesz bármiféle hasznossága. Ám eközben a szó szoros értelmében aláássuk a civilizációnkat. Annyival fontosabb az új a meglévő ápolásánál, hogy az már nemzetbiztonsági kockázat. Ezért hoztam vissza a könyvben a gondosság fogalmát. A gondosság civilizációs érték” – érvelt Böszörményi-Nagy. Véleménye szerint olyan időben élünk, amelyben – a történelemben először – a felnőttek próbálnak megfelelni a gyerekeknek, és nem fordítva. Szerinte ez veszélyes, és ha megnézzük, hogy a fiatalok milyen mentális állapotban vannak, abból látszik, hogy ez nekik sem jó.
Nincs tökéletes rajz, sőt éppen a tökéletlenségeink révén találhatjuk meg önmagunkat
Szabó T. Anna a PesTexten roppant eredeti kérdésekkel lepte meg a gyerekeknek és gyermeki lelkű felnőtteknek egyaránt alkotó Benjamin Chaud illusztrátor-írót, és az hasonlóan eredeti válaszokat adott rájuk. Anna egyik spekulációja az volt, hogy a hegyvidéki falucskában nevelkedett Chaud művészetére bizonyára erősen hatott a havas, fehér papírlapot idéző tájak látványa. Ám az író úgy reagált, hogy mivel nem tudott jól síelni, és egyéb sportokhoz sem volt tehetsége, inkább otthon rajzolgatott gyerekkorában, és meggyőződése: a rajzoláson kívül soha semmihez sem volt vagy lenne tehetsége.
Nincs jó vagy rossz rajz, véli. Egyetlenegy rajzunk sem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezzük, de éppen ez: a tökéletlenségeink teszik őket egyénivé, és a szabálytalanságok az igazán mieink, a ránk, a személyiségünkre leginkább jellemző stílusjegyek hordozói. Ezért nem szabad a gyerekeknek rajztechnikát tanítani, hanem hagyni kell őket kísérletezni, a saját hangjukra rátalálni, és önkifejezési formaként tekinteni a rajzra. Éppen az gazdagít bennünket igazán, amit hibának gondolunk. A rajzolásnak mindig örömteli tevékenységnek kellene maradnia. Strasbourgban, amelynek képzőművészeti egyetemén tanult, nem osztályoztak, és ennek az volt az oka, hogy senkit sem akartak „a legjobb tanuló” státusába emelni, mert akkor mindenki őt másolta volna, és nem találnak rá a maguk összetéveszthetetlen stílusára. Mindenki a maga módján mesél a rajzaival, és ahogyan teszi, az pontosan úgy jó, ahogy van. Nem arra kellene vágynunk, hogy a legjobbakká, hanem arra, hogy egyre inkább önmagunkká váljunk. A gyerekek, véli Chaud, tökéletesebbek és erősebbek, mint mi. Nem szabad rájuk alsóbbrendűekként tekintenünk, hanem éppen ellenkezőleg: nekünk kell az ő szintjükre felemelkednünk.
