A katolikus egyház 1969 óta a szenteket haláluk napján ünnepli, de Szent Ambrus püspök ünnepe a húsvét miatt december 7-én szerepel a liturgikus naptárban.

JUHÁSZ GYULA (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.): költő. Élete nagy részét szülővárosában töltötte. 1893–1902 között a szegedi piarista gimnázium tanulója volt. 1899. május 21-én jelentek meg első versei a Szegedi Naplóban. 1902-től A pesti egyetem magyar–latin szakos hallgatója. Barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Oláh Gáborral. A Négyesy-szeminárium titkára. 1908 februárja és 1911 májusa között a nagyváradi premontrei gimnázium ideiglenes tanára. A város pezsgő szellemi élete kedvezően hatott rá. Megismerte Sárvári Anna (1887–1938) színésznőt. 1914. március 6-án a pesti Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát. 1917-ben idegbetegségével kezelték a budapesti Moravcsik-klinikán. Magyar nyár 1918 című versében és vezércikkeiben hangot adott forradalmi várakozásának. November 22-én tagja lett a szegedi Nemzeti Tanácsnak. 1919. március 24-én Forradalmi kiskáté című írásában köszöntötte a vértelen proletárforradalmat. Április 8-án a szegedi színház direktóriumának tagjaként új műsorpolitika megvalósításához kezdett, de a francia megszállás alatt levő Szegeden már április közepén fölülkerekedő ellenforradalom elüldözte a színház éléről; tanárgyűlésen bántalmazták. Életét derékba törte a bukás. Nyugdíjat nem kapott; verseivel, cikkeivel kereste kenyerét. 1929. január 18-án elsők közt jutalmazták Baumgarten-díjjal (1930-ban és 1931-ben is megkapta). A siker megbénította. Az év nagy részét a budai Schwartzer-szanatóriumban töltötte. Veronállal vetett véget életének.
A Nyugat-nemzedék nagy költői közt sajátos helyét költészetének közösségi mondanivalója, népi jellege adja. Költészetének fejlődésvonala életében megjelent köteteiből kevéssé ismerhető meg, mert anyagi és politikai okokból életművének kisebb részét tartalmazzák, és megtévesztő időrendet sugallnak. Második verseskötetében (Új versek, 1914) saját hangjára talált. Szerelmi költészete kezdettől a reménytelen vágyakozást fejezi ki „az élete kudarcát” hozó örök asszony iránt; ennek az érzésének Anna csak tárgyat és igazolást adott. Júlia-versei a hála és a lelki béke dalai, de ezt a hangot nem variálhatta sokáig: így tért vissza 1923 után az örök Annához. „Magyar versei” végigkísérték életét. A szegényparasztság sorsát elsíró „tápai versei” ciklust alkotnak. Költészetének terjedelmes része a magyar kultúra és a magyar táj ihletését őrzi. Korai publicisztikájában gyakori az élesen antiklerikális bírálat. Krisztusban az isteni magaslatra emelkedett embert csodálta. Keresztény bűntudata örök harcban állt a pogány életvággyal. A Mária-kultusz beszüremlett Anna-verseinek hasonlatkincsébe. Népi katolicizmusa a szegényparasztság fölszabadulási vágyát is magába foglalja (A tápai Krisztus, 1923). Megközelítőleg 1300 verséből majdnem 300 szonett. Ő honosította meg a villoni balladaformát a magyar irodalomban (Ódon ballada, 1907). Verselése laza, dalszerű; zenéje uralkodik a mondanivalón; jambusainak dallama is bánatot sugall. Kisregénye (Orbán lelke, 1924) és szinte valamennyi elbeszélése önéletrajzi érdekű.

(Péter László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

A magyarság ázsiai gyökereinek kutatója, az első tibeti nyelvtan és szótár szerzője, KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR (Kőrös, 1784. április 4. – Darjeeling, 1842. április 11.) a nagyenyedi református kollégiumban folytatta tanulmányait. A nyelvek, a földrajz és a történelem érdekelték és már diákkorában elhatározta, hogy megkeresi a magyar őshazát. 1816–18 között a göttingeni egyetemen tanult, itt hívta fel a figyelmét egy antropológus tanára a török nyelvű ázsiai ujgurok és a magyarok esetleges rokonságára. Kőrösi Csoma Sándor 1819 végén indult el – gyalogszerrel – kutatóútjára. Bukarest és Konstantinápoly érintésével jutott el Iránba, ahol perzsául tanult, majd egy karavánhoz csatlakozva 1821-ben érkezett Bokharába. Indián keresztül folytatta útját Belső-Ázsia felé, amikor sorsdöntő találkozására került sor Moorcroft angliai kormánymegbízottal, aki felismerve kiváló nyelvtudását, szorgalmát kormánytámogatást ígért és a tibeti nyelv tanulmányozására bíztatta. 1823-tól 1830-ig dolgozott a ladákhi kolostorokban, elolvasta és kijegyzetelte az északi buddhista irodalom többszáz kötetes anyagát. 1834-ben Calcuttában jelent meg két főműve: angol-tibeti szótára és nyelvtana. Munkáit nagy nemzetközi elismerés fogadta. Halála után egyik tisztelője rendezte sajtó alá harmadik nagy jelentőségű művét, a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit-tibeti-angol szótárát.
1842-ben – túl ötvenedik évén – elindult, hogy Tibet fővárosában, Lhasszában az európaiak előtt addig ismeretlen könyveket tanulmányozzon – ezen az útján érte a váltóláz, de halálához valószínűleg hozzájárult teljes szellemi-fizikai kimerültsége is.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Tudománytörténeti Intézet)

1975. április 4-én a Lánchíd budai hídfőjénél, a Clark Ádám téren, a sikló előtti parkban avatták fel az országos főútvonalak kiindulópontját, a 0 km-t ábrázoló térplasztikát, Borsos Miklós szobrászművész alkotását.
A jeles pont eredetileg a királyi palota küszöbénél állt, melyet a Lánchíd építésekor helyeztek át mai helyére. Az eredeti műtárgy nem maradt fenn. A közlekedési rendszer kiindulópontjának megjelenítését a XX. század elején Festetics Pál vetette fel. A kezdeményező a Hungária Automobil Clubhoz fordult támogatásért, amely felkarolta és megvalósította az ötletet. 1932-től a Kereskedelmi Minisztérium akkori épülete mellett, a járdán Körmendi Frim Jenő alkotása kapott helyet. A Madonnát (Patrona Hungariae) ábrázoló márványszobor, a talapzat mészkőoszlopán három alak domborműve (gyalogos, kocsis, autóvezető) jelezte a 0 km-t. A szobor a második világháború alatt megsérült, lebontották. A mai 0 kilométerkő helyén egy 1953-ban felállított szobor (munkás, mellette autókerék), Molnár László munkája jelezte a magyar országutak kiindulópontját. Ezt a 70-es években áthelyezték Rákoshegy vasútállomása mellé.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000 [Kiss Csongor], Budapest Lexikon)

A magyar erősáramú elektrotechnikai ipar megteremtője, a transzformátor egyik feltalálója, ZIPERNOWSKY KÁROLY (Bécs, 1853. április 4. – Budapest, 1942. november 29.) kitüntetéssel végezte el a budapesti műegyetem gépészmérnöki szakát. Mechwart András, a Ganz-gyár akkori vezérigazgatója felfigyelt a tehetséges fiatalemberre és felkérte, hogy a gyárban létesítsen erősáramú villamos osztályt, amelynek vezetésével is megbízta. Ez volt hazánkban az első és sokáig az egyetlen erősáramú gépeket gyártó üzem. 1882-ben Zipernowsky tervei szerint szerelték fel a budapesti Nemzeti Színház világítását: ez volt Magyarországon az első izzólámpás rendszer és a világon a harmadik villanyvilágítással ellátott színház. Külön nevezetességet jelentett, hogy a világítást váltóárammal oldották meg. Akkoriban a világ vezető elektrotechnikusai, például Siemens és Edison azt hirdették, hogy csak az egyenáramnak van jövője – Zipernowsky viszont, helyesen felismerve a haladás irányát, a váltóáramú rendszerek mellett tört lándzsát. 1882-ben munkatársával, Déri Miksával szabadalmaztatta az öngerjesztésű, váltakozó áramú generátort, amelyben rendkívül szellemes megoldással egybe volt építve a váltóáramú generátor és az öngerjesztő dinamógép. Mechwarttal közös találmánya volt egy közvetlenül a gőzgéphez csatolt generátor. Itt a szinkrongép mágneskerekét egyesítették a gőzgép lendítőkerekével. 1884-ben Dérivel találták fel a közös tengelyre szerelt, két gépből álló forgó áramátalakítót. Ebből alakult ki később az első szinkronmotor. Egy másik megoldás, amely forradalmasította az egész elektrotechnikát, a váltóáramú transzformátor volt, Zipernowsky, Déri és Bláthy Ottó Titusz közös találmánya.
Zipernowsky 1893-ban megvált a Ganz-gyártól és a Műegyetem újonnan alakult elektrotechnikai tanszékének vezetője lett, ahol 1924-ig, nyugdíjazásáig tanított.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Dr Vajda Pál: Nagy magyar feltalálók, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Tudománytörténeti Intézet)

A láthatatlan munka minden olyan típusú tevékenység, amelyért nem jár fizetés, s amelynek elvégzését sokan természetesnek veszik – pl. a családban. Általában nem szokás számontartani munkaként (pl. napi háztartási tevékenységek) de hiányuk mindig feltűnik. A láthatatlan munka napján azoknak a munkájára irányul a figyelem, akik naponta elvégzik ezeket fontos, ugyanakkor alulértékelt feladatokat a családjuk vagy más közösségek számára. A láthatatlan munkát végzők többnyire a nők, családanyák, akik sokszor napi munkájuk mellett végzik el ezeket a feladatokat is. A kiemelt nap célja, hogy felmutassa az ezzel a munkával járó áldozatvállalás hatalmas értékét. Ezek a tevékenységek nemzetgazdasági szinten is jelentősek, egyes számítások szerint ha beleszámítanánk a GDP-be, akkor az 25%-kal magasabb lenne.