Thomaz Farkas – akit a modern fotográfia és dokumentumfilm egyik jeles képviselőjeként tartanak számon Brazíliában – Budapesten született, és a 20. század elején kisgyerekként vándorolt ki családjával a dél-amerikai országba. Rendkívüli munkássága alig ismert szülőhazájában. Ezt a hiányosságot pótolhatja, hogy Magyarországon rendeztek először összefüggő tárlatot fotós és filmes alkotásaiból a Capa Központban. A hagyatékot a művész gyermekei gondozzák. Velük is beszélgettünk az emberekre mindig kíváncsi, megújulni vágyó és Brazíliában kissé különcnek számító rendkívüli egyéniségről, Thomaz Farkasról.
„Magyarországon lenni számunkra annyit jelent, hogy felfedezzük egy kicsit azt a helyet, ahonnan származunk.” Kiko Farkas, Thomaz Farkas fia egy tipikus brazil családban nőtt fel, ahol a szüleivel, három fivérével és egy lánytestvérével portugálul beszéltek. „Mi egyfajta elveszett magyarok vagyunk. Az apánk nagyon magyar volt, másrészt igazi brazil. De mindig tudtuk, hogy kötődünk Magyarországhoz. Korábban apámmal együtt jártam itt kétszer. Elmentünk a szülőházához, voltunk a várban, ahol egy olyan dalt hallott, amit ismert, és megkönnyezte. Különleges, magyar szemmel látta Brazíliát.”
Farkas egyedi művészete megőrzött egy, már nem létező Brazíliát. Eddig Magyarországon nem volt ismert az az évtizedes értékmentő munka, amit A fény ritmusa című tárlat mutat be.
Kiko Farkas hangsúlyozta: a kiállított fotók és filmek annak ellenére tartoznak össze, hogy sokszor 20 év különbséggel készültek. „Emberekről, érzelmekről, kultúráról beszélnek ezek a felvételek. Arról, hogy akkoriban mit jelentett brazilnak lenni. Apámat érdekelték az emberek, és nagyon jól tudott hallgatni, szerette az személyes történeteket filmezni és fotózni. Szeretett közel kerülni az emberekhez, ezért ha megszólította őket, akkor azon a nyelven, nyelvjárásban beszélt, ahogyan ők. Úgy vélte, ha szereted és érdekel a világuk, akkor az láthatóvá is válik, és a legmegfelelőbb pillanatban le is tudjuk fotózni vagy filmezni. Azt hiszem, ezen a kiállításon érzeni, hogy akár egy absztrakt képben is képes volt érzelmeket bemutatni.”
Farkas számára a filmezés, a fotózás életforma volt. „Mindig volt nála fényképezőgép. Így egyszerűbb volt számára megtalálni a tökéletes pillanatot. De ha megnézzük a képeket, láthatjuk, hogy mindig kivárt, látni akart valamit. Ez nem arról szólt, hogy lőjön egy fotót. Használta a szituációt, valóban benne volt. Jól látni ezt a Brazíliavárosban készült fotóin: a kongresszusi épület tetején készült képein szinte mi is ott vagyunk vele.”
Farkas elmesélte: apja 6 évesen érkezett Brazíliába a családjával, és az egyetemi évekig nem igazán volt kapcsolata az országgal. „Aztán egyszer csak belecsöppent ebbe az életbe. Megismerkedett a brazil emberekkel, akik teljesen különböztek tőle. Elkezdett utazni, fotózni, teljesen beszippantotta ez a világ. Elkezdte magát igazi brazíliainak érezni. Azt hiszem, szerelmes lett mindenbe, ami brazil. Beutaztuk az egész országot a szüleinkkel. Úttalan utakon jártunk, nagyon kalandos életünk volt. Egy Citroen Station Vagonunk volt, amit abban az időben alig ismertek az országban. A ’60-as években olyan kicsi falvakban jártunk, ahol még villamos világítás sem volt. Egyszer elmentünk egy étterembe, és amikor kijöttünk, az egész város az autót csodálta. Olyan volt nekik az a jármű, mint egy repülő csészealj.”
A sokoldalú, tehetséges Farkas szinte mindig dolgozott valamin. Miközben lelkesen dokumentálta Brazíliát, megőrzött magában egyfajta kívülállóságot is. „Apám nagyon stílusos, modern férfi volt. Egyedi jelenség. Olyan, mint Vasarely. A bátyám figyelte meg, hogy akár fügét, akár banánt hámozott, azt a braziloktól nagyon eltérően csinálta. Mintha jégkrémet bontott volna ki. Szerette a szambát, és az első ember volt az országban, aki a kolumbiai író Gabriel García Márquezt olvasta és beajánlotta őt egy brazil kiadónak. Apámat minden érdekelte. Feltaláló volt, akit nem kötött gúzsba a múlt. A haláláig tartotta a lépést a világgal, mindig korszerű volt. Videófesztiválokra járt, magazin- és galériatulajdonos volt, mindig közel állt a művészetekhez.”
A dokumentumfilmek, fotók egyben még korábban soha nem voltak kiállítva. Első, budapesti tárlata egyben az eddigi legteljesebb. Farkas évtizedeken keresztül vezette a családi fotográfiai vállalkozást, a Fotopticát, mely az egész országban kiterjedt üzlethálózattá vált. Már 18 évesen meghatározó tárlata volt. 1949-ben elsőként rendezhetett fotókiállítást a São Pauló-i Modern Művészetek Múzeumában. Ez sok szempontból forradalminak számított, leginkább kísérleti jellege miatt.
A fotók után a filmezés következett, de aztán a művészet háttérbe szorult az életében, mondta Kiko Farkas. „A nagyapám halála után, 1961-től már az volt a feladata, hogy a családi vállalkozást vezesse. Ekkor minden fotóját, minden filmjét bedobozolta. Ezeket 1997-ben, csaknem 40 évvel később nyitotta fel. Nem futhatott be igazán fotós karriert. Megosztotta magát az üzletember, a filmproducer, a családapa, kulturális mecénás énje között. Az első kiállítása 1949-ban volt, aztán pedig 1997-ben, mikor a cégünket eladtuk. Tulajdonképpen ekkor szabadult fel, és kezdődött a fotós pályája. Műveit kiállították többek között a Tate Modernben vagy a New York-i MoMA-ban. Azt hiszem, későn felfedezték fel, vagy inkább úgy mondanám, felfedezték újra fel. Amikor 2011-ben meghalt, akkor vettük számba a hagyatékát.”
A budapesti kiállításmegnyitón Farkas lánya, Bia is részt vett. A Kultúra.hu-nak elmondta, megindító itt látni apja műveit. „Ezek az otthonáról, Brazíliáról szóló képek, melyek a szülővárosában, Budapesten láthatóak, először egyszerre. Apánk nagyon alaposan dolgozott: ha pontos információra volt szüksége, akkor szociológusokkal, antropológusokkal beszélgetett. Nemcsak filmet készített, hanem el is merült abban, amin dolgozott, megtanulta a részleteket. Szakértők adtak tanácsot: hogyan közelítsen egy témához, mire figyeljen különösen, hogy olyan dolgokat is észrevegyen, amit egy átlagember nem, vagy nehezen lát meg a felszín alatt. Fontos volt számára megérteni, elfogadni, akár még meg is szeretni azt, akiről forgatott.”
Bia Farkas elmondta, az apja azt szerette volna, hogy a brazil fiatalok megismerjék az országukat. „De az akkori politikai élet és cenzúra nem tette lehetővé, hogy ezeket a filmeket iskolákban bemutassa. Később egyre ismertebb lett, a filmek is nyilvánossá váltak. Vetítette ezeket a televízió, manapság pedig a Vimeón bárki számára ingyen hozzáférhetőek. Már az újabb generációk is megismerkednek az alkotásaival. Így valóra vált a vágya.”
A budapesti tárlat kurátora, Claudia Küssel elmondta, Thomaz Farkas Brazília fotótörténetének emblematikus figurájának számít. „A 40-es években kezdődött újszerű munkásságára a kísérletezés volt jellemző. Már 18 évesen, legfiatalabb tagként bekerült a Foto Cine Clube Bandeirante- ba, ahol a modernista, amatőr fotósok együtt dolgoztak és forradalmasították az országban a modern fotográfiát. Érdeklődése a fotó grafikája felé fordult: először a kontrasztok érdekelték, később viszont a brazil kultúra és élet dokumentálása. A filmjeiben ezt a vonalat vitte tovább, a brazil kultúráról forgatott a braziloknak.”
A kurátor számára is felfedezés Thomaz Farkas életműve. „Ismertem a nevét, de igazából most szembesültem azzal, hogy milyen komoly munkásságot hagyott maga után, mennyire kapcsolódik azokhoz a legendás magyar fotógráfusokhoz, mint például André Kertész. Korábban a periférián volt az életműve, de most ez láthatóvá válik a kiállítással. Remélem, hogy a magyar közönségnek is nagy felfedezés lesz, mert komoly magyar gyökerekkel rendelkezik. Most megismerkedhetnek egy újabb ikonikus fotóművészükkel.”
