Legnagyobb bánatunkra Krisztus idejében nem létezett kép rögzítésére alkalmas eszköz. A korabeli feljegyzések és a képzeletünk kell ahhoz, hogy az ókori hétköznapok színvilága megjelenjen számunkra. Szentandrássy fantáziája túlterjedt az idő és tér határain: visszament az akkori színekért, és elhozta, egyenesen a festményeire tette fel őket mint egy mágikus ajtódíszt, hogy megóvjanak a rossz szellemektől. Ez az extravagáns, zavarba ejtően határozott, harsányságában sem kellemetlen, csillapíthatatlan energiát magában foglaló színvilág a hétköznapi befordulás, a félénk lélekkel létezéstől megmentésre való felhívás. Feltűnősködés helyett láthatósági mellény, hogy „ember, a csoda köztünk van, vedd észre, hogy élsz!”.
Jézus kora tudvalevően nem a társadalmi egyetértés és a kiegyensúlyozott egymás mellett élés korszakaként vonult be a történelembe. A festmények arcokká, csodamagyarázatokká „szűkített” tájképek, a festékkel dolgozó „fotós” a lényegi pillanatban örökítette meg az eseményt. Az eseményt, amely az európai szellemiség formálója, alakítója volt; az eseményt, amely a mai napig meghatározó, dacára annak, hogy a jelek egyre nehezebben foghatók.
A megnyitón elhangzott, hogy Szentandrássy babonaságból – mivel egyszer megfestett egy kutyát, és az pár nappal később meghalt – nem ábrázolt élő embert. Ezt kétkedve hallgattam. Képein a Madonna, Jézus Krisztus, Assisi Szent Ferenc él és mozog. Még egyszer mondom: él és mozog, akár látszik ebből a világból, akár nem. „Ez a világ elmúlik” – olvassuk János első levelében.
Ez a világ állandóan az elmúlás állapotában van.
Szentandrássy kísérlete nemes és bátor, az elmúlásközeli állapotban a színek és vonalak által kölcsönzött forma, a testté vált valóság kezdeménye, hogy megálljunk előtte, mint a szent helyek közelében szokás, és az összpontosításnak adjuk át a hétköznapi tevékenységeinkben feloldódó nézést. Hogy befogadjon a magasztos, és felmagasztaljon.
A portrék közül nagyon impulzív hatást kelt a szentet és profánt egyesítő Madonna-sorozat, továbbá a 2002-ben született, Barna Madonna című alkotás. Szentandrássy sokat tanulhatott a reneszánsz és a barokk mesterektől, elsősorban Raffaello és Caravaggio juthat róla eszünkbe.
Elgondolkodtató, hogy a kulturális háttér ismerete nélkül milyen hatással lenne ránk a tárlaton bemutatott egy-egy festmény, hogyan fogadnánk a látvány által kiváltott érzést. Szegényebb mondanivalót sejtetne a Jordán vizéből kiemelkedő, Keresztelő Szent Jánost felemelt kézzel ábrázoló festmény? Aligha, mert
mindegyik képen a tiszteletet parancsoló törekvés, az elszánt tenni akarás fut össze egy határozott pontban.
A kiállítás legmegrendítőbb, óvatosan jegyzem meg, rendkívül találó és ötletes része a „Szenti-szentély”, amely a művész élete utolsó időszakában használt műtermében fellelhető tárgyainak, bútorainak, palettájának berendezett, a kiállítótérről leválasztott szeglete, annak jelzéseként, hogy Szentandrássy István e megközelíthetetlen hely révén a távollétében is köztünk van.
A töméntelen mágia, a valóságon túli világról hírt adó számos momentum meghatározta festménycsoport annak érdekében befolyásolja az embert, hogy ne vesszen el a hírekből érkező sötét valóság fekete lyukaiban. Ahhoz hasonlítanám a kiállítást, mint amikor árnyékkal borított erdőben tett hosszú és fáradtságos gyaloglás után egy tisztásra kiérve váratlanul szembetalálom magam a fénnyel, és keresnem kell, honnan érkezhet a meleg sugárzás. Legbelül szilárdan tudom, hogy szükségem van rá; legbelső szilárd tudásom, hogy vártam rá. Nehéz megállapítanom, hogy a kereszténység drámaian emelkedett jelenetei, az erős színhasználat hat pozitívan vagy az, ahogy egy-egy tekintet felém fordul a képekről. A végeredmény a fontos:
a tárlat visszahozza a világba és az ember jóságába, önmagán túllépni képes erejébe vetett cáfolhatatlan hitem.
És ez jó. Ahogy a vajdasági Palicson élő Tolnai Ottó költő írta Hamvas Bélát idéző egyik versében: „A festészet jó.”
Turó Zoltán és Kunhegyesi Ferenc munkái a kiállítás utolsó darabjaiként hivalkodástól mentesen várják a látogatót. A két művész Szentandrássy szellemiségében született munkáin a vallásosság mesterükéhez foghatóan, látványosan követhető nyomon. Kiemelkedik közülük, átgondolt alkotás Turó Jézust megfosztják ruháitól és Kunhegyesi Emberpár című munkája.
A meditatívra sikeredett tárlat a pillanat idejéig feledteti az összeomlást és a szomszédban emberáldozatokat követelő háborút. Nem hagyja, hogy elfelejtsük: létezik harmónia és béke. Az is találhat élményt jelentő meglepetést a kiállításon, aki ódzkodik a keresztény szimbolikától, és cseppet sem vallásos. Nála a katarzis – nincs minőségi különbség – máshol és máshogyan következik be.
Fotók forrása: Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria
