A színen látható Úri muri természetesen lényegesen eltér Móricz Zsigmond drámájától. A ?természetesen? nemcsak azért kívánkozik ide, mert ez az utóbbi évek figyelemre méltó reprízeinek mindegyikéről elmondható, hanem azért is, mert az Úri muri érvényessé és hatásossá tételéhez alighanem feltétlenül szükséges a drámától való elkanyarodás. Móricznak a rendkívül összetett, égető társadalmi problémákat és ontologikus kérdéseket egyaránt felvető, kivételes gazdagságú regényt többszöri nekifutásra sem sikerült hasonló (vagy akár csak közelítő) értékű drámává alakítania. Ezért csábító lehetőség a visszatérés az epikához, a dráma továbbgondolása a regényen keresztül, vagy akár magának a regénynek a továbbgondolása. A nemzeti színházi változat feltehetően a rendező, Bezerédi Zoltán és a két dramaturg, Merényi Anna és Perczel Enikő munkája (a színlap legalábbis nem jelöl átírót). Koncepciózus, érdekes, a dráma értelmezési hagyományaitól jelentősen eltérő verzió, melyben nem a társadalmi különbségekre, a magyar vidék tragikus helyzetére, a kitörés lehetetlenségére esik a hangsúly, hanem a morális-kulturális hanyatlásra, az elfuserált emberi kapcsolatokra, a cél nélküli létezésre.
A koncepciót végiggondoltan, következetesen fejti ki az előadás. Az a Szakhmáry Zoltán, akit László Zsolt tisztán és erőteljesen hoz színre, nem álmodozó idealista, s nem is eleve bukásra ítélt világ- és országjobbító. A mintagazdaság nem kap igazi jelentőséget az előadásban, létrehozása nem magasztos célnak, hanem személyes kapaszkodónak tűnik (értelméről és realitásáról gyakorlatilag semmilyen információt nem kapunk). Mert Szakhmáry nem találja helyét a világban, sehol sem érzi magát otthon, így csupán alkalmat és ügyet keres, melybe energiáit fektetheti. Nem lázadó, akit emberi gyengesége érdemesít bukásra, hanem afféle felesleges ember, aki megpróbál küzdeni e feleslegesség ellen, mindhiába. A nőkkel való viszonyát is a többé-kevésbé rögzült viszonyok határozzák meg. Rozikát nem mint csábítót, hanem mint szeretőt láthatjuk az első pillanattól kezdve: már az első jelenetben Szakhmáry ágyában ébred. Martinovics Dorina Rozikája mentes is marad minden negédtől, magakelletéstől, hamis szentimentalizmustól; a színésznő sallangmentesen, elhitető erővel játssza az intelligens, gyorsan kikupálódott, helyzetét pontosan érzékelő, magától értetődően romlott, de nem tartás nélküli lányt, aki a maga módján valamelyest vonzódik is Szakhmáryhoz. S még mindig ez az intenzívebben megélt viszony, hiszen feleségéhez, a pusztán a második felvonás közepén megjelenő Rhédey Eszterhez már alig fűzi valami a férfit. A Schell Judit megformálta Esztert valószínűleg a szeretetlenség, a távolság, a törődés hiánya változtatta hisztériára hajlamos, kicsinyes, kétségbeesetten ragaszkodó asszonnyá. Vele végképp nem tudhat mit kezdeni Szakhmáry. Maradna még maga a muri, amely azonban csak ideig-óráig feledtetheti a feleslegesség érzetét, s amelynek (nehezen viselhető) része a még szerencsétlenebbek, a kisemmizettek megalázása is. S eljöhet a pillanat, amikor az ember rálát az életére, arra, hogy még kapaszkodóit (a mintagazdaság-ideát és Rozikát) is elvesztette, s ilyenkor könnyen eldördülhet a pisztoly?
