Amikor általános iskolás koromban biológia órán olyan kijelentések hangzottak el az állatokról, amelyekről úgy éreztem, méltatlanok Csibész kutyámhoz, szóvá tettem, hogy a kutyák igenis okosabbak és tudatosabbak annál, mint amit a tankönyvünk és a tanárnő állít: igenis kommunikál velem, emlékszik rengeteg közös élményünkre, nagyon jól ismer engem, és folyton figyeli azt is, milyen kedvem van… Persze mire belelovalltam volna magam a példák sorolásába, a tanárnő leállított, és leereszkedő-megbocsájtó hangon elmagyarázta, hogy szép dolog, ha egy gyerek nagyon szereti a kutyusát, de nem szabad ennyi mindent belelátni egy állatba, hiszen a tudomány igazolta, hogy ez csak mese, ilyen csupán a könyvekben meg a rajzfilmekben van.
Csendben dohogtam, de nem vitatkoztam tovább. Akkor még nem gondoltam, hogy valójában a tudomány nem igazolta, hogy ez mese, sőt a tudomány még csak nem is vizsgálta ezt a kérdést, tehát csupán arról van szó, hogy még nem bizonyította be, az ember és a kutya között igenis létezik egy ennyire szoros és természetes kapcsolat, mint amiről beszélni próbáltam – ahogy bizonyára sok más gazdi is számtalanszor hasonló helyzetekben. Nem is sejtettem, hogy akkoriban (a kilencvenes években) Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen már megalakult az Etológia Tanszék, ahol az alapító Csányi Vilmos vezetésével épp kutyákat vizsgálnak. A kutya és az ember kapcsolatának megértése nyomán olyan tudományterületekről beszélnek immár, mint a viselkedésökológia, a humánetológia vagy az összehasonlító és kognitív etológia.
Már olvastam Csányi Vilmos Széchenyi-díjas etológusprofesszor A kutyák szőrös gyerekek, a Kíváncsiságom története című köteteit, a Géczi Jánossal közös beszélgetőkönyvét, az Őszi kéket, a Hiedelmeink – Az emberi gondolatok építőkövei című, Tóth Balázzsal közösen jegyzett művét, valamint interjúk tömkelegét. Úgy éreztem, ő is, akárcsak korábbi kutyái, Bukfenc és Jeromos régi ismerősöm. És jó volt végigkövetni, hogy Csányi Vilmos a tudomány nevében évtizedek óta meggyőzően érvel amellett, hogy a kutya viselkedésének tanulmányozása által az emberi civilizáció kialakulását, a korai ember működését is megérthetjük.
Meglátogattuk tehát Csányi Vilmost Balatonbogláron.
A könyvei miatt úgy gondoltam, gyönyörű lehet a kertje – az is, de azt nem sejtettem, hogy a 87 éves biológus, biokémikus, etológus a mai napig maga gondozza, formálja azt. A teraszon ülünk le, még bele sem lendülünk a beszélgetésbe, amikor nagy sebbel-lobbal megérkezik Janka, a pumi-husky keverék. Körbefut, megszimatolja a fotóstáskát, fél pillantással minket is végigmér, diszkréten szagmintát is vesz, de igazából ránk se hederít: a gazdájával van dolga. Az etológusprofesszor pedig mosolyogva feláll az asztaltól, és bevonul Jankával a házba.
Csak ezek után érkezik a ház asszonya, Nádai Éva, aki sétálni volt Jankával, de a kutyus, amint megérezte, hogy vendégek jöttek, elszaladt megnézni, miféle szerzetek toppantak be. Ő ugyanis egy szabad kutya, ahogy az Édes Janka című könyv alcíme is mutatja (Élet egy szabad kutyával). Az író és a könyv hőse közben visszatérnek hozzánk, és Csányi Vilmos vidáman magyarázza, hogy ezek rituálék, Janka ragaszkodik ezekhez. Később mi magunk is láthatjuk, Janka karakán személyiség, ha a gazdái nem hajlandóak megérteni, hogy igenis jutalomfalatra vágyik, még vakkant is, hogy nyomatékosítsa az óhaját – mint egy tűzrőlpattant menyecske, aki csípőre tett kézzel toppant a lábával.
Az etológus megjegyzi:
azért tart kutyát, mert az eb önálló viselkedése érdekli, hogy különösebb idomítás és fegyelmezés nélkül miként találja meg a helyét egy embercsaládban.
Csányi Vilmost persze nemcsak a kutyák érdeklik. az egyik szuperereje épp az, hogy megtalálja a jó kérdéseket, majd megteremti azt a teret és azokat a kereteket, amelyekben válaszokat is lehet találni, új utakat nyit.
Humánetológus – akkor is az ember viselkedésének biológiai alapjait vizsgálta, amikor kutyákkal foglalkozott. Abból a gondolatból indult ki, hogy a mai kutyák éppen olyan helyzetben vannak, mint amilyenben az ősember volt, amikor már közösségekben élt, de még nem tudott beszélni. Beszéd nélkül a közös tevékenység egyetlen eszköze a „szociális megértés”. Érteni kell, hogy a csoportban ki mit és miért csinál. A korai, nyelv előtti emberek is ilyen kihívásokkal szembesültek, és a nyelv kialakulása előtt csupán hasonló eszközeik voltak, mint a mai kutyáknak. És ez a szociális megértés vágya szervezte közösséggé az embert, és ezekből a közösségekből fejlődött ki a kultúra.
– A történelmünket figyelve követhető, ahogyan eltűntek vagy felszámolódtak civilizációk. Egy ilyen folyamat megállítható, ha már elkezdődött? Most is értékválságot tapasztalhatunk. Ez a változás az evolúció része? Vagy csak egy zsákutca, és ha ezt időben felismerjük, visszatérhetünk oda, ahonnan egy jobb úton indulhatunk tovább?
– Ez egy kulturális evolúciós kérdés. Egy populáció teljes viselkedését és annak a folyamatát tekintjük kultúrának: tehát a benne élő embereket, a viselkedést, a beszédet, a gondolatot, a tárgyakat, az állatokat, az értékrendszert, mindent. Ha most ebbe valamilyen új elemet viszek bele, akár egy új állatot, egy új növényt, néhány új embert vagy valamilyen új elképzelést, arról nem lehet tudni előre, hogy ez még szorosabbra fonja-e ennek a kultúrának a szövedékét, és akkor semmi probléma nem lesz, mert gazdagabb lett valamivel, vagy teljesen szét fogja vágni. Ezt csak négy-öt-tíz generáció után tudjuk megmondani.
A modern világban pont ez a probléma, hogy rengeteg változást javasol mindenki, de nem tudja megmondani, hogy ha azokat a változtatásokat netán valaki – akár erőszakkal – véghezviszi, akkor annak pontosan mi lesz az eredménye. Most egy olyan gyors változás közepén vagyunk, hogy fogalmunk sincs, egy-két generáció után mi lesz.
A fő probléma viszont nem mai keletű, hanem sokkal régebbi: megszűntek a valódi közösségek. Közösség az, amely tagjainak van egy közös célja, mindenki egyetért vele, mindenkinek van egy feladata, és azt el is végzi – ez egy kis társadalomban valósul meg normálisan, ilyen 100-150-200 fős ősi közösségekre méretezett ez a működés. Most, amikor bizonyos helyzetekben – mint amilyen például a pandémia is – nyolcmilliárd embert próbál bárki egy közös célnak alárendelni, az nem fog magától értetődően menni, pedig abban mindenki egyetért, hogy védjük meg a szeretteinket, de abban már nem, hogyan és pontosan mitől – gondoljon csak az oltásellenes tömegekre.
És ezzel egy időben bizonyos szervezetek kommunikációját is arra építik, hogy közösségnek mondják magukat. De a közösség tudományos definíciója az, hogy a saját érdekeimet hajlandó vagyok mindig a közösség érdekei mögé állítani.
Az embernél nagyon korán megjelenik a közösség kialakulásának a feltétele – a közös cél és az egyéni részvétel kettőse. Ez egy biológiai tulajdonság, hogy az az ember érzi jól magát, akinek megfogalmaznak valamilyen közös, mások által is elfogadott életlehetőséget, és abban ő a saját helyét megtalálja. Hogyha megnézi az irodalmat, nagy része arról szól, hogy az emberek keresik azt a helyet, ami az övék, és elfogadnak egy vallást, vagy nemzet, tudomány, művészet néven olyan közös célokat, aminek a részesei lehetnek.
Annak idején, amikor a kis közösségekből egyre nagyobbak lettek, a probléma az volt, hogy egyre nehezebb volt ezt a közös célt megfogalmazni. Amikor már sok ezren vannak, nagyon nehéz a közös célt úgy megfogalmazni, hogy ne csak az legyen benne, hogy persze holnap is együnk, és ha jön az ellenség, el tudjuk őket zavarni, hanem valamilyen spirituális része is legyen.
A gyerekeknél nagyon jól lehet látni a közösségi identitás működését: például egy kísérlet részeként egy százfős gyerektábort szerveztek, ahol mindenki ugyanolyan körülmények között élt, ugyanolyan programokon vett részt, és csupán annyi volt a különbség, hogy a csapat felére piros inget adtak, a másikra kéket, és két hét múlva a pirosak pirosakként gondoltak magukra, a kékek kékekként, utálták egymást, verekedtek, versengtek, de összetartottak a velük azonos színű inget viselőkkel.
Ez is egy biológiai tulajdonság, és ma is pontosan működik. A probléma a létszámnövekedésből adódik, hiszen a biológia nem tűnik el akkor sem, amikor nyolcmilliárdan vagyunk. Elterjedt válaszreakció az egyszemélyes közösség kialakulása. Egyéni döntés, hogy az ember szabálykövető, elfogadja a feladatokat is, de úgy reagál, hogy magát képzeli egy csoportnak. Én vagyok a legfontosabb, elfogadom a szabályokat, de nem áldozom fel az érdekeimet, saját magamhoz vagyok hűséges.
Ez is egy működési mód, de ehhez már nem kell spiritualitás. Ezért is nehéz globális válaszokat adni, holott a technikai fejlődés, a geopolitikai folyamatok és a klímaváltozás miatt egyre több olyan helyzet áll elő, amelyben szükség lenne erre. A kérdésre visszatérve: a közösségen, az ember közösséghez való viszonyán múlik, hogy egy válságfolyamat hogyan ér véget.
A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2022/7. számában olvasható.
Fotók: Kurucz Árpád
