Nyolcvan éve kezdődött a magyar történelem legtragikusabb és legszégyenteljesebb időszaka, amikor 1944. április 16-án felállították az első hazai gettót – mutatott rá az Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain keresztül című kiállítás aktualitására Baán László, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. Rá egy hónapra megindultak a deportálások is, amelyben több százezer zsidót vittek el a koncentrációs táborokba, az áldozatok száma a becslések szerint végül meghaladta a félmillió főt.
A kerek évfordulón a Magyar Nemzeti Galéria a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárral együttműködésben egy olyan tárlatot hozott létre, amely a szemtanú művészek alkotásain keresztül emlékeztet erre a szörnyű időszakra. Döntően túlélők rajzai láthatóak a kiállításon, de néhányan nem élhették túl a vészkorszakot. Egyszerű installációkat választottak a művek bemutatásához: az áttetsző, de nem átlátszó falakon kiállított rajzok akkor mutatják meg drámai, megrázó erejüket, ha közel megyünk hozzájuk.
Ezt emelte ki Farkas Zsófia művészettörténész, a kiállítás kurátora is a sajtóbejáráson. A mostani tárlat többnyire nem reflexiókat mutat be, nem szimbolikusan közelít a holokauszt témájához, hanem a szemtanúk emlékezetéből és tapasztalásaiból táplálkozó, olykor nyers, szinte filmszerű alkotásokat.
A kiállításon közel harminc alkotó – köztük olyan, a múlt század legkvalitásosabb képzőművészei is, mint Bálint Endre, Gedő Ilka, Kádár Béla vagy Kádár György – munkái láthatóak. Ami a témán túl még különlegesebbé teszi ezeket a műveket, hogy a művészek sokszor a saját stílusuktól eltérő, naturális formában ábrázolták a gettó mindennapjait vagy a koncentrációs táborok, munkaszolgálatok elviselhetetlen körülményeit. Mivel ezekben a helyzetekben nagyon limitált, gyakran silány minőségű eszközök, alapanyagok voltak csak elérhetők, így rajzok formájában fogalmazták meg az átélt élményeket.
A felszabadulás után azonban már más miatt nyúltak a rajzeszközök után: az albumokba rendezett képeket ugyanis sokszorosított grafikai mappák formájában terjesztették az alkotók.
Egyfajta dokumentális düh lett úrrá a művészeken, akik az albumaikat előszavakkal – gyakran többnyelvű leírásokkal – egészítették ki, így mutatva be a világnak az átélt szörnyűségeket, saját egyedi, vizuális vádiratukat.
A tárlat bevezető részét leszámítva, ahol néhány, a 30-as években, az antiszemitizmus megerősödésének idején készített mű látható, a többségük 1944-1945-ben jött létre. Bár a felszabadulást követően a rajzsorozatokból többet bemutattak galériákban, kiállításokon, nem sokkal később évtizedekre feledésbe merült a téma: a zsidó és nem zsidó művészek csak jóval rejtettebb formában, absztrakt, elvontabb módon foglalkoztak a holokauszttal (ilyen a szintén a Magyar Nemzeti Galériában látható Anna Margit-kiállítás, amelyről mi is írtunk, érdemes a két tárlatot egyszerre megtekinteni – a szerk.). Ez annak is volt köszönhető, hogy a vészkorszak eseményeit évtizedekig tabusították, elhallgatták, nem lehetett az átélt traumákról érdemben beszélni.
A hét egységre bontott tárlaton azok a dokumentarista rajzok a legmegrázóbbak, amelyek valós időben, a gettókban, lágerekben készültek. Holló Imre dörnhaui munkatáboros sorozatát például a területen működő szőnyeggyár termékeit reklámozó színminták hátlapjaira rajzolta meg.
Más minőséget képviselnek azok a rajzok, amelyek már a felszabadulás után készültek. Ezek a művek már sokkal átgondoltabbak, a narratívájuk szinte filmszerű jelenetekből áll, a tragikus események bemutatására néhol már humort is alkalmaztak. Abádi Ervin szinte fotórealisztikus sorozata a bergen-belseni táborról és a felszabadulásról szól. Áldor Péter 1944 cím alatt összegyűjtött munkái az üldöztetés, kivégzések nyomasztó tényét karikatúrák formájában teszik befogadhatóvá, hasonlóan Lukács Ágnes Auschwitz: Női tábor című sorozatának képregényszerű figuráihoz.
Az 1945 után készült munkák egy része már elszakad az egyéni történetektől, kollektív élmények, valamint a holokauszt jól ismert szimbólumai – például a horogkereszt – is megjelennek rajtuk. Idetartoznak többek között Reichental Ferenc 1946-os Arbeit macht frei című albumának rajzai, vagy a sokkal elvontabb Barta Ernő-sorozat, a Danse macabre grafikái, ahol a haláltánc főszereplője egy csontváz.
A tárlat lezárásában a háborús bűnösök tárgyalásairól készített rajzok láthatóak olyan művészek tolmácsolásában, akik az átélt traumatikus élmények után még képesek voltak részt venni a népbírósági pereken is. Eppinger Weisz Margit portrékat készített a vádlottakról, és mivel ezeken – a Szálasi-pert leszámítva – nem lehetett fényképezni, rajzai történelmi dokumentumok is. Hasonlóan Shemuel Katz sorozatához, amely az 1961-es Eichmann-peren készült.
A történtekkel való késői szembenézésre mutat gyönyörű példát Fekete Edit Hold-arcok sorozata. A száz évet megélt túlélőt 1944-ben deportálták Auschwitzba, majd Ravensbrückbe, végül pedig Neustadt-Glewébe. A Magyar Televízió grafikai osztályának vezetője nyugdíjazása után nyúlt az addig magában is elfojtott holokauszttéma után: maszkszerű arcai már elrugaszkodnak a konkrét emlékektől, egyfajta szimbolikus utalásként elevenítik fel a kopaszra borotvált fejeket.
A művészek alkotásain keresztül megidézett események és élmények nem csupán kollektív emlékezetünk részét képezik, de felhívják a figyelmünket arra is, hogy a szembenézésnek és feldolgozásnak is közösnek kell lennie. Ahogy Baán László emlékeztetett a jól ismert idézetre: „Amelyik nép elfelejti a történelmét, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”
Az Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című tárlat a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg április 17. és július 21. között.
