A kultúrának több mint négyszáz meghatározása van, mégis – vagy talán éppen ezért – nehezen ragadható meg, mit is jelent pontosan. Lehet egy tárgy vagy tevékenység egyesek kultúrájának, mindennapjainak része, gyönyörködtető evidencia, míg mások számára ismeretlen, idegen. Valakinek játékos, másnak nevetséges. Ezzel azonban érdemes megbékélni. A kultúra ott kezdődik, amikor másnak ajándékozom, ami számomra fontos. Kultúracsere történik minden kiállításon, moziban, könyvlapok között és jó beszélgetések során. Ne fosszuk meg magunkat ettől a cserelehetőségtől, hiszen gazdagabbak leszünk általa. Akkor is, ha nem tetszik, ha nem a mi világunk, amit kapunk.
Az ember hajlamos a kultúrát szolgáltatásnak tekinteni, ami jár. De a katarzis (ami a kultúra szerves része) nem jön magától. Aki a színpadon küzd, nem értem küzd – nekem is adnom kell valamit: a figyelmemet, a megértésemet, a tapasztalataimat. A kételyeimet és a megrázkódtatásomat. A kultúra játék, és együtt játsszuk. Következzen pár kevésbé szokványos példa. Ez neked kultúra? Sokféle lehet, de semmiképpen sem halott, poros vagy száműzendő.
Testkultúra
„Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa” – írja Babits Mihály A lírikus epilógja című versében. A test mint első határ én és te között fenyegető börtön, ugyanakkor híd is. Az ember és ember közötti párbeszéd első lépése, hogy mit mutatok magamról a külvilágnak. Nemcsak elvont, hanem gyakran konkrét üzenetekről is szó van ilyenkor. A bőrünkön viselt tetoválás hamarabb bemutat minket a környezetünknek, mint gondolnánk. A tetoválás megítélése nagyot változott az utóbbi pár évtizedben (korábban például itt írtunk hazai művelőiről), mégis ugyanazt jelenti, mint kezdetben: viselője tartozik valahová, felelősséget vállal valakiért. A bőr emlékeket gyűjt, afféle mindig velünk maradó napló. Nemcsak érzelmi, hanem művészi értéket is képvisel, a fiatal képzőművészek nagy része beépítette a repertoárjába.
A testünk – túllépve a Babits által emlegetett börtönön – színház is. A Willany Leó táncszínház immár tizenöt éve épít az improvizáció szabadságára. A táncszínház világa sokak számára zárt, és a Trafóban szerdáról szerdára át akarják törni a falait: bepillantást kínálnak a műhelymunkába. Az a koncepció, hogy nincs koncepció, mondja magukról Grecsó Zoltán, a társulat vezetője, de mi sem nehezebb ennél. Nem tudunk ugyanis a semmibe ugrani: a kultúra hálója megtart. Mégis fontos azzal kísérletezni, hogy mit bír el.
A performansz is szorosan kötődik a testhez. Az itt és most művészete nehéz ügy, sokszor nem lehet vagy nem érdemes magyarázni. Aki nincs ott, amikor történik, lemarad. Talán Tóth Kinga és Ladik Katalin mellett Marina Abramović neve a legismertebb e téren, éppen munkáinak kísérletező jellege miatt. A játéknak az ő esetében tétje van, fájdalom és könyörtelenség jellemzi. Egyik kiállításának címe az, hogy A művész jelen van, méghozzá nemcsak fizikálisan, hanem olyan értelemben is, hogy nem megy el a világ történései mellett. Sokan felróják a művészetnek, hogy fájdalmas, szomorú és igazságtalan. De az alkotó abból dolgozik, ami körülveszi. Ahelyett, hogy a művészek sötét hangulatán akarnánk javítani, talán inkább a világot kellene jobb hellyé tennünk.
Ha testről van szó, akkor óhatatlanul a szexualitás is része kell hogy legyen a kulturális párbeszédnek. Tisztelettel és méltósággal beszélni a testről és a vágyakról nehéz, de fontos feladat, nem is vállalkoznak rá sokan. Szombat Éva kiállításáról korábban itt írtunk. Az Orgazmust kérek, nem rózsát merész vállalás a női vágyat körülvevő tabuk felszámolására. A család, ha akarjuk, ha nem, a leginkább meghatározó kulturális közegünk. Elsőként ebben az egységben érdemes beszélni a szexualitásról; arról, hogy magamnak és másoknak is meg kell adnom a tiszteletet. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila Nem én kiáltok című versében. Ez is kultúra: a szó eredeti értelmében vett gondozás, odafigyelő gondoskodás.
Képi kultúra
Vizuális világunkban fontos megtanulnunk látni. Tökéletesen formatervezett tárgyak vesznek minket körül, ezért a művészet gyakran a tökéletlenséghez, a hibához menekül. A Ludwig Múzeum Mintázat és dekoráció című kiállítása ezt a dilemmát boncolgatta. Tudjuk-e dekódolni azt a sok képi ingert, ami napról napra ér bennünket? Mit mi alapján tekintünk szépnek? Nincs már érdek nélküli tetszés – ha valaha volt, kommunikációnk e formája mindig választás elé állít minket. A cél az, hogy voyeurré váljunk, aki tekintetével megműveli, beszántja a körülötte lévő világot. A nemrég 150. születésnapját ünneplő fővárosban és bárhol a világon várnak ránk olyan épületek, amiket még nem néztünk meg elég alaposan. Mind voltunk úgy, mint József Attila: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen.” Csak engedjük meg magunknak a látás luxusát, vegyük a fáradságot, és igazán vegyük szemügyre környezetünket.
Hangkultúra
Az utcán is körülvesz minket a kultúra. Nemcsak a villamoson elkapott, kontextusból kiragadott mondatok, hanem zenei élmények is érnek bennünket. Hangdob, harmonika, furulya, ének vagy éppen egy villanycitera. Az utóbbin egyetlen ember játszik Magyarországon. Ökrös Zoltán Sztojka szerint „utcazenélni csak úgy lehet, ha rendben vagy magaddal”. És ez nem csak az utcazenére igaz.
Az állandó zaj ellen leginkább zajjal lehet védekezni. A Lyuhász Lyácint Bt. ütött-kopott hangszerei fűrészek, kongó hordók. Szövegeikben a halott test bomlásának fázisait veszik sorra.
Érdekes megfigyelni, mikor mit tekintettünk a kultúra részének. A mezőgazdaságot már nem vesszük e kalap alá, bár az emberi kultúra leginkább alapvető része. A tetoválás viszont újabban belefér. A mindennapjaink jelentik a kultúrát: az, amit kapunk és amit továbbadunk.
Ha már a hangadás: a káromkodás mint kulturális jelenség is szóba kerül időről időre. Közhely, hogy a magyarnál senki nem tud ízesebben káromkodni. A lélek legmélyén rejlő indulatok felszínre törése sok mindent elárul rólunk; leginkább azt, mennyit mutatunk meg magunkból. Ezért fontos önkifejező eszköze például a slam poetrynek.
A slam poetry a fiatalabb generáció körében már megszokott megnyilvánulási forma. Nem csak előadóművészet: közösség és az egymásra találás lehetősége is. A pillanat adta katarzist olyanok is átélhetik, akik nem képzett színészek; olyanok is megoszthatják a közönséggel gondolataikat, akik nem díjazott költők. Ebben a közegben a művészet és a kultúra visszaszerzése történik, hasonlóképpen a rap közösségéhez. Akinek hangja van, hallathatja, csak a pillanat számít; ebből a szempontból a performanszhoz hasonlít a slam poetry. Kezdetben az irodalom is hangzó művészet volt, „A vers az, amit mondani kell”, írta Kányádi Sándor. Ezért is érdekes játék, amikor a rap vizsgálat tárgyává válik, mint a Rap cinca videósorozatban.
Analóg kultúra
Digitális korunkban felértékelődik az analóg kultúra szerepe. A kézzelfoghatóság és a valódi jelenlét már önmagában is provokatív. Az új generáció, mint régen az indiánok a vadonban, minél kevesebb digitális lábnyomot akar hagyni. A kulturális párbeszéd része lett a horgolás, a kötés, a makramézás. Sokan a kézírás felett is kongatták a vészharangot, de a kalligráfia és a kiadványkészítés virágkorát éli. Az utóbbi érdekes példája a fanzine, vagyis az a szubkulturális kiadvány, amelyben mindenki határok és elvárások nélkül fejezheti ki magát. Az analóg kultúra kulcsa a hitelesség, és egy olyan korban, amelyben már minden újragenerálható, módosítható, szépíthető, tehát manipulálható, egyre nagyobb szerepe lesz. A japán esztétikában a vabi szabi a hiba szeretetét jelenti, vagyis azt, hogy sok mindent a tökéletlenség tesz tökéletessé. Nincs rá recept, nem lehet tervezetten hibát véteni, de segít elfogadni esendőségünket.
Múlt és jelen
Mit viszünk tovább abból, amit kaptunk? Sokszor nem rajtunk múlik. Hiedelmeink és szállóigéink elvesznek vagy épp átalakulnak. Pittmann Zsófi az utóbbival játszik: falvédőinek hősei Zámbó Jimmy, Kádár János, Ciccolina vagy épp E. T. A múltban a falvédők bölcsességekkel, tanácsokkal siettek a fiatalasszonyok segítségére, de jogosan merül fel a kérdés, hogy ma mivel indítja útjára az idősebb generáció a fiatalokat. Egy olyan időszakban, amelyben a technológiai forradalom sodrásában együtt kell tanulnunk, megváltozik a kulturális bázis.
Vannak azonban állandó jelenségek is. Férjhez akarok menni, hirdeti Gőbölyös Luca munkája, ami a régi férjszerző, szerelemvarázsló praktikákat gyűjtötte össze fotósorozat, majd recepteskönyv formájában. A sokszor sikamlós jellegű tippeket megőrizte az emlékezet. Bár a praktikák az idők során sokat változtak, a probléma a társkereső applikációk korában sem szűnt meg.
A számítógépes játékok ma már nem csak szűk szubkultúrának szólnak. Ahogy annak idején a képregény, ezek is túlléptek a sablonos narratívákon, sokszor filmeket megszégyenítő látványvilágúak és dramaturgiájúak. Bár a magyar faluközösség és a videójátékok világának szintézise meredeknek tűnik, az eredmény izgalmas. Dubi Ádám játékfejlesztő egyedül dolgozik a Chordosis című videójátékon, amelyben idegen lények látogatnak Magyarországra. Egyelőre csak az előzetese nyilvános, de már most borzongató, ahogy az ismerős tájak és plakátok megszólítják a szemlélőt. Érdekes gondolatkísérlet, hogy másik bolygóról érkező idegenek milyennek látnák a magyar kultúrát.
Közösség
Összességében elmondható, hogy a kultúra közösség. Nem működik önmagában, és nem lehet egy napra korlátozni, hiszen velünk él, mi működtetjük. A hagyományt Sebő Ferenc szerint „nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket”.
A fent felsoroltakhoz és a hozzájuk kapcsolódó fesztiválokhoz, vásárokhoz, találkozókhoz mi kellünk, nélkülünk nem működnek. Bár ma már távoli emléknek tűnik, a pandémia alatti bezártság négy éve megfosztott bennünket kulturális megéléseinktől, nullákra és egyesekre bontotta fel a közösségeket. Ezért újra kellett tanulnunk, hogy a kultúra a miénk. Ha azt hisszük, rajtunk kívül áll, óriási tévedésben vagyunk. Nem lehet kizárólag vasalt ingben, egyenes háttal éltetni és ünnepnapokon emlegetni. Mint Kilencvenes évek című versében Térey János fogalmaz: „az vagy, amire az elalvás előtti utolsó / negyedórádban gondolsz, / Az a legnemesebb sóvárgásod, / Az imád.”
Mire gondol Magyarország 2024-ben, ha a magyar kultúrára gondol?
Nyitókép: Eke Angéla és Márkus Sándor a Nylon Group Halotti Thor című performanszának fotóspróbáján a budapesti Jurányi Házban. Fotó: MTI / Marjai János
