Szent Ágnes

„Agnalia volt ez az ünnep”

Ágnes, keresztény szűz mártír a legrégebbi időktől tisztelt szentek egyike. Az írások már a IV. sz. utolsó harmadában említik a nevét, ám, ha eredetileg élő alak volt is, valódi kiléte ma már földeríthetetlen. Annyi más mártír szűzével rokon, ponyva ízű legendája szerint 13 éves volt mindössze, amikor a diocletianusi üldözések idején kivégezték (†304). A római leányzót a város prefektusának fia ostromolta szerelmével, de ő ellenállt, mondván, mennyei vőlegénye (Krisztus) már eljegyezte őt. Az ifjú apja, hallván az ügyről, felszólította Ágnest, hogy áldozzon az isteneknek. A leány megtagadta. Ekkor meztelenre vetkőztették, úgy vitték fényes nappal a bordélyba. Ágnest azonban a csoda folytán hirtelen megnövő haja eltakarta a kíváncsiak szeme elől; a bordélyházban ráadásul egy angyal még fénybe is öltöztette. Egykori ostromlóját viszont, aki ide is követte, hogy erőszakot tegyen rajta, egy démon halálra sújtotta. Ekkor a leányt mint boszorkányt meg akarták égetni, de a lángok a hóhérokat pörkölték meg. Végül is Domitianus „agónján” (cirkuszában) lefejezték. Ma itt áll a S. Agnese in Agone templom. Állítólag január 21-én temették el Rómában, azóta is ez a nap az ünnepe.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium  (részlet) 
 

Madách Imre születésnapja – 1823

MADÁCH IMRE (Alsósztregova, 1823. január 21. – Alsósztregova, 1864. október 5.): drámaíró, költő. 
1831–37-ben magántanuló, a váci piarista gimnáziumban tette le vizsgáit. 1837-ben a pesti egyetem filozófiai tanfolyamára került, 1838-ban a jogi karra. Megismerte a reformkor kiválóságait, barátságot kötött Lónyay Menyhérttel, és beleszeretett annak Etelke nevű húgába. 1842-ben ügyvédi vizsgát tett, megyei másodjegyző lett, de 1843-ban betegsége miatt lemondott tisztségéről. 1845-ben feleségül vette Fráter Erzsébetet. A szabadságharcban megyei főbiztosként segítette a hadsereg élelmezését. 1849-ben nénjét honvédtiszt férjével román parasztfelkelők megölték. 1852–53-ban Kossuth titkárának, Rimóczy Jánosnak rejtegetése miatt börtönben, majd rendőri felügyelet alatt élt Pesten. 1854-től, válása után anyjával és gyermekeivel Sztregovára húzódott vissza, irodalommal foglalkozott. 1861-ben visszatért a megyei közéletbe, országgyűlési képviselő lett.
Írói pályáját versekkel kezdte (Lantvirágok, 1840), későbbi költeményei, bár ciklusokba és kötetbe szerkesztette őket, csak halála után jelentek meg. Részletszépségeik és főleg a Tragédiát előlegező motívumaik miatt Madách Imre lírai művei közül a természeti és a bölcseleti ihletésűek a legértékesebbek. Széles körű olvasottságról, eklektikus szemléletről tanúskodó értekezéseinek zöme ugyancsak fő művével áll kapcsolatban mint előkészítés vagy utólagos kommentár. Cikkei és beszédei a centralistákéval rokon liberális és hazafias szemléletet tükröznek, meggyőző szónoki képességre vallanak. Novellái kevésbé jelentősek. Kezdettől a nagy dráma megalkotása iránti becsvágya ösztönözte. A Commodus (1839) és a Nápolyi Endre (1841–42) történelmi tárgyat dolgoz föl, A Csák végnapjai (1843, 1861) Kisfaludy Károly és Petőfi fölfogását követi, a főhőst tragikus végzetű nemzeti hősként ábrázolja. Korábban prózában, ettől kezdve jambikus versben írta drámáit. Héraklész a hőse a Férfi és nőnek (1842–43), amelyet forrásaitól (Szophoklész, Seneca, Ovidius) a romantikus hős- és szerelemeszmény fölmagasztosítása különböztet meg. A nagyra törő lázadó és a kisszerű környezet összeütközésére épül a Csak tréfa (1843–44) és a Mária királynő (1855); az utóbbiban az eredmény nélküli küzdelem motívuma is hangsúlyos.
Igazán jelentős művei 1859 és 1861 között keletkeztek. A civilizátor (1859) „komédia Aristophanes modorában”, időszerű visszavágás Bach miniszter Blickjére, akárcsak Széchenyi Rückblickje. Antik mintaképére emlékeztetően leplezte le az önkényuralom korszakának demagógiáját és módszereit, de a nemzeti önkritika sem hiányzik belőle, főleg a meghátráló passzivitást bírálta. Az ember tragédiája sikere után 1862-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, 1863-tól az MTA tagja volt.
Az ember tragédiáját 1859. február 7. és 1860. március 20. között írta, és Arany János – főleg nyelvi és verselési – javításait figyelembe véve jelentette meg (1861). Végső változata a második kiadás (1863). Műfaji mintát Madách Imre a drámai vagy epikai formában írott „emberiségpoémákban” talál, ötvözve a fausti típusú drámai költemény és az egész emberi történelmet áttekintő „poème d'humanité” hagyományait, melyeknek gyökerei visszanyúlnak az antik mítoszba, a bibliába és a keresztény középkor irodalmába. A közvetlen műfaji előzmények közé tartoznak Milton, Goethe, Byron és Shelley emberiségkölteményei. A filozófusok közül a görög, keresztény, a klasszikus német filozófia és a Madách Imrével kortárs mechanikus materialista és korai pozitivista irányok képviselőinek nézetei kapnak a többinél nagyobb hangsúlyt. A hazai romantikus liberalizmus válsága és az 1850–60-as évek fordulójának bel- és külpolitikai reményei éppúgy belejátszottak a mű születésébe, mint a világtörténelmi olvasmányok és a házasságában szerzett, elméletté általánosított tapasztalatok. A legfontosabb szereplők, egyénítő vonásaikon kívül, jelképes megtestesítői valamilyen általános emberi magatartás-változatnak és ehhez kapcsolódó filozófiai irányzatnak. Eszerint Ádám érzelmei és érvei a haladásban bízó liberális és a fejlődést dialektikusan és eszményi cél felé törekvő módon elképzelő hegeliánus fölfogásában gyökereznek. Lucifer a mechanikus materializmus meg a pozitivizmus közötti átmenet eszmerendszeréből merít. Éva a természet és a szellem világa között közvetít. A szereplők funkciójáról számos más értelmezés is született, mert a hősök a történelmi szerep és helyzet változásai szerint váltogatják arcukat.
A Tragédia művészeti értékeit kritikusai kezdettől mély gondolatiságában, szövevényes, mégis szilárd szerkezetében, a lírai és drámai elemek eredeti vegyítésében ismerték föl. Nyelvét, Arany nyomán, erőtlenebbnek ítélték, bár kétségbevonhatatlan erénye tömörsége, fogalmisága, egy-egy kor stílusának sikeres utánzása.
Utolsó nagyobb befejezett műve, a Mózes (1860), az akadémiai Károlyi-pályázaton nem nyert díjat. A biblikus példázatban ezúttal is a szabadságharc bukását követő idők kérdéseire keresett választ, valamint a férfi és a nő, a nagy ember és a tömeg, a nagyszerű terv és a silányabb megvalósulás ellentétét vizsgálta. Drámái a Tragédia kivételével nem jelentek meg életében. Színpadra először a Tragédia került (1883. szeptember 21., Nemzeti Színház), világsikere, fordításokban és előadásokban, 1892-ben kezdődött. A Mózest Kolozsvárt mutatták be (1888), A civilizátor 1938-ban került először színre.

(Csűrös Miklós szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)