Tiempo! tus efímeras pirámides
Olgeta i save kukim kaukau.
sapere aude
F3V6+VR
A fenti rejtélyes aláírás zárja Galántai Zoltán e-mailjeit, így nyilván megkérdeztem a ChatGPT-t, hogy fordítsa, magyarázza már el őket. Nos, van még mit csiszolni a „műveltségén”.
Az első, spanyol nyelvű mondat – Ó, idő, a te piramisaid! – idézet Borges Bábeli könyvtár című novellájából, amelyben egy felfoghatatlan méretű könyvtár őrzi mindazt, amit adott terjedelemben le lehet írni minden volt, jelenlegi, jövőbeni élő, mesterséges vagy legalább elképzelhető nyelven. A borgesi könyvtár gyakorlatilag a lehetőségek fázisterének metaforája, amiről még lesz szó a következőkben.
A második sor egy Pápua Új-Guinea-i, nagyjából másfél millió ember által használt, angol alapú pidzsin nyelven, tok piszinül íródott, nyelvkönyvből származó példamondat, amely magyarul annyit tesz, hogy Mindenki tudja, hogy a jamgyökeret hogyan kell elkészíteni. Tanulságos tudatosítani magunkban, hogy mi számít köztudottnak.
A harmadik, Tycho Brahe 16. századi dán csillagásztól származó latin kifejezéssel már megbirkózott a ChatGPT: Merj megismerni. Ehhez talán nem is kell sokat hozzáfűzni. A negyedik sorral viszont nem tudott mit kezdeni. Mint kiderült, ez egy Google eszköz által generált koordináta, amely pontosan azt az ELTE-s szobát jelöli, ahol Galántai Zoltán dolgozik, és ahol mi is beszélgettünk.
Innen indítottunk.
Kezdjük azzal, hogy definiáljuk, mit csinál egy jövőkutató.
Háromféle minősítési kritériumot különböztethetünk meg: a kemény kontúrút, a puha vagy lágy kontúrút és a teljesítményalapút. Ha megnézünk egy általános iskolai matektanárt, akkor optimális esetben ő attól tanár, hogy képesítést szerzett. Ez egy jól definiálható, sztenderdizált, kemény követelmény. Az írói szakma már sokkal kevésbé igényel végzettséget, senki sem lesz attól jó író, hogy átvett egy diplomát. Így ez egy puha, lágy kontúrú minősítés. Ha pedig valaki egy futóversenyen a leggyorsabb, akkor meg végképp senki nem kérdezi meg, elvégezte-e a testnevelési egyetemet, hiszen csak a teljesítménye számít.
A jövőkutatás szintén puha kontúrú terület, nincs rendes intézményi háttere. Egy-két helyen ugyan létrejöttek tanszékek, de nem igazán tudott megtapadni az akadémiai szférában. Ez a jövőkutatás természetéből fakad. A legtöbben azt gondolják, hogy jön egy jövőkutató, és olyanokat fog mondani, hogy 57 év, 2 nap és 3 perc múlva mindenkinek a homlokába zenélő golyóstollakat fognak beültetni, mert addigra technikailag lehetségessé válik. Ehhez képest szerintem egy jövőkutatónak csak olyan funkciója lehet, mint egy serpának, aki a tanácsaival segíti a hegymászót abban, hogy felérjen a csúcsra. De sohasem garantálhatja azt, hogy az illető valóban fel fog jutni.
Itt jön be a lehetőségek fázisterében (amely a jövőbeli lehetőségek, változások és fejlesztések különböző lehetséges irányainak térképezését és vizsgálatát jelenti – a szerk.) való bolyongás problémája: amikor a jövőre gondolunk, már akkor is szerencsések vagyunk, ha legalább a jövő lehetséges határait eltaláljuk, még ha azt nem is, hogy pontosan mi fog történni. Nem mindegy az időbeli horizont sem. Öt évre talán még megpróbálhatunk előre látni, például a technológiáknál valószínűsíthetőek trendek, de az elmúlt pár évből elég csak a Covidot, az ukrán háborút vagy az inflációt említenünk, hogy lássuk, mennyire nehéz bármit is kiszámítani.
Akkor már a beszélgetésünk legelején leszögezhetjük, hogy egy jövőkutató sem látja a jövőt?
Igen. Bill Gates mondta, hogy egy új technológia fejlődésének ütemét és hatását néhány év távlatában mindig túlbecsüljük, tízéves távlatban viszont alul és félre, mert a folyamatok jellemzően elkonvertálnak az eredeti fejlődési iránytól. Amikor megjelenik egy új eszköz, akkor mindenki végtelenül lelkes lesz, és azt érzi, ez fogja meghatározni a jövőt. Az elmúlt egy-két évben ez a mesterséges intelligencia volt.
David Edgerton brit kutató ezeket publikus technológiáknak hívja, ilyen volt a hatvanas években az űr- és atomtechnika is. Akkor a legnagyobb koponyák azt jelezték előre, hogy 2000-re már egymillió űrhajót fogunk fellőni, és az energia olyan olcsó lesz, hogy már nem is lesz érdemes mérni. Ehhez képest a NASA a napokban jelentette be, hogy megint két évvel eltolják az újabb Holdra szállás időpontját, az energia drágulását pedig nap mint nap tapasztaljuk. Talán egyedül a számítástechnika az, ami valóban meghatározóvá vált az élet minden területén, de az sem úgy, ahogy eredetileg gondolták.
Nyilván minden jövőkutatónak az a kedvenc tevékenysége, hogy előrejelzéseket tesz, és ha elég sok jövőkutatót veszünk, akkor egynek-egynek bejön a jóslata. Philip E. Tetlock kanadai-amerikai tudományos író kutatta azt, hogy vajon a szakértők mennyivel tudnak jobb prognózisokat adni egy adott területen, mint bárki más. Azt találta, hogy azok lesznek a legjobbak, akik több tudományterületen is otthonosan mozognak, nyitottabbak, így nagyobb valószínűséggel fognak kilátni a dobozukból. De még ők sem tudnak átütő sikereket elérni, mert a jövőkutatás egyik alapvető tulajdonsága, hogy nem tudjuk megmondani, mi fog történni. A társadalmi folyamatok esetében még kevésbé, mint máshol.
Elég lehangoló lehet ezzel a tudattal jövőt kutatni. Nem lehetséges, hogy a mesterséges intelligencia ezen a területen jobban fog teljesíteni, már csak az összehasonlíthatatlanul nagyobb adatfeldolgozó kapacitása miatt is?
Nem lehangoló, inkább izgalmas. Amúgy pedig, hogy Donald Rumsfeld volt amerikai védelmi minisztert idézzem: „Vannak ismert ismeretek. Ezek azok a dolgok, amikről tudjuk, hogy tudjuk. Vannak ismert ismeretlenek. Ezek azok a dolgok, amikről tudjuk, hogy nem tudjuk. De vannak ismeretlen ismeretlenek is. Ezekről a dolgokról nem tudjuk, hogy nem tudjuk.”
Adott ismeretünk alapján mindig csak a lehetőségek fázisterét tudjuk felvázolni, amiről aztán rendre kiderül, hogy kisebb vagy nagyobb, esetleg más, mint amit előrejeleztünk. És az is gyakran előfordul, hogy nincs fent az eseményhorizontunkon (ez azt jelenti, hogy az emberek, szervezetek miként képzelik el, értelmezik vagy határozzák meg a jövőt – a szerk.) egy lehetséges kimenetel. Meg persze folyamatosan változnak azok a dolgok is, amikre szeretnénk rákérdezni. Utólag visszanézve könnyű megmondani, hogy mi volt a kiindulópont – az úgynevezett gyenge jel, ami előre jelezte a változást –, de a jelenben soha nem lehet biztosan tudni. Mindenesetre azt várom, hogy a mesterséges intelligencia a jövőkutatásban – és az életben is – máshogy fog produkálni, más hibákat fog ejteni, mint mi, mivel a mentális architektúrája különbözik a mienktől, és a válaszai mögött nincs megértés. Legalábbis a jelenlegi fejlettségi szintjén.
A jövőkutatók és a mesterséges intelligencia is csak a múlt, jó esetben a jelen jelenségeiből tud dolgozni. De ez felveti azt a kérdést, hogy mennyire lehet a múltból következtetni a jövő folyamataira.
Pontosan. David Hume, akit a legnagyobb filozófusnak tartok, mondta azt, hogy ha véges sok megfigyelést végzünk – például azt, hogy minden nap felkel a nap –, és azt látjuk, hogy érdemi hasonlóság van a múlt és a jövő között, akkor hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy ami a múltban történt, a jövőben is úgy lesz. Azaz innentől kezdve arra számítunk, hogy holnap is fel fog kelni a nap. Ugyanakkor véges számú megfigyelés alapján nem tudunk igazolható kijelentést tenni, hiszen például bárhány hattyút láttunk már, és az mind fehér volt, nem zárhatjuk ki, hogy van fekete is – ami be is bizonyosodott, amikor Ausztráliában találtak ilyen példányokat. Tehát teljes indukcióval nem tudunk előre jelezni, csak feltételezhetjük, hogy lényegi analógia van a múlt és a jövő között, de ez egyáltalán nem biztos.
Ezek szerint akkor elengedhetjük a klímaszorongásunkat is?
Ahogy már korábban mondtam, egy jövőkutató el tudja játszani a serpa szerepét, aki azt sugdossa az emberek fülébe, hogy „nem tudom megmondani, hogy milyen következménye lesz hosszú távon, de figyeljetek oda arra, hogy a környezetet tökéletesen tönkretenni nem kimondottan jó ötlet, mert nagyon rosszul is kijöhetünk belőle”.
Ugyanakkor meg kell említenem Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című könyvét, amely azt mondja, hogy van egy alapvető félreértés a jelenlegi klímaváltozással kapcsolatban. Nem az a kérdés, hogy az ember okozza-e, hiszen arról tudományos konszenzus van, hanem az, hogy bár látjuk, milyen káros következményei vannak rövid távon, nem következtethetünk arra, hogy hosszabb időhorizonton nem tudunk-e jó irányba elmozdulni. Az utolsó nagy környezeti csapás Európában a kis jégkorszak volt: a 14–19. század között egy Celsius-fokkal hidegebb volt az átlaghőmérséklet, mint most. A tinta bekocsonyásodott az asztalon, a lovasok megfagytak az erdőben lovaglás közben, a Napkirály bora is jéggé változott Versailles-ban. A lehűlés jelentős terméskieséseket, éhínségeket, járványokat, milliók nyomorát és halálát okozta. Az akkori társadalom ráadásul nem tudta, hogy mi történik, mi a magyarázat a különböző, de összefüggő jelenségekre. Mégis ebben az időszakban született meg a reneszánsz, megjelent az új értelemben vett tudományosság, elindult az ipari forradalom. Azaz Európa – nagyon leegyszerűsítve – felemelkedett, új társadalmi formák jelentek meg, és hosszabb távon mégiscsak pozitívan jöttünk ki a kis jégkorszakból. Ha a mai társadalmat nézzük, ami nyilván jelentősen különbözik a korábbiaktól, akkor elképzelhető olyan szcenárió, hogy a mostani krízis is pozitívba vált. De ez nem azt jelenti, hogy nem kellene tennünk a már felismert negatív hatások ellen, illetve azért, hogy így legyen.
A kultúra területén sokan félnek attól, hogy a virtuális és kiterjesztett valóság, valamint a mesterséges intelligencia erodálni fogja a művészi kifejezésmódokat és a szórakoztatást. Ön tart ettől?
Ha jóslásokba kell bocsátkoznom, akkor a kultúra területén arra számítok, hogy az új médiaművészetek például előre fognak törni. A fiatalok két kézzel kapnak minden technológiai újdonság után, és ezeket arra is fel fogják használni, hogy művészeti alkotásokat hozzanak létre. A képgenerálásról is azt gondolom, hogy miért ne tudna egy gép olyan esztétikai szintű művet előállítani, amit én szívesen kiteszek a falra? Ettől még egy képzőművész is tud készíteni valami újat és esztétikailag értékeset, és közben még élvezi is az alkotást. Innentől az a kérdés, hogy a piac hogyan árazza majd be a műveket.
Nem tudjuk azt mondani, hogy ami ma van, az a jó, és ami a jövőben máshogy történik, az pedig rossz lesz. Ha például megnézzük a könyvkiadás történetét, az 1700-as évek közepén nyomtatási forradalom zajlott le, aminek következtében hirtelen nagyon sok, vegyes minőségű könyv jelent meg. A „cselédlépcső irodalom” terjedése miatt sokan aggódtak, hogy vége lesz a magas kultúrának, de persze nem így történt, hanem megjelent a modern regény.
Egyébként engem olvasóként mennyire érdekel, hogy ember, gép vagy majom írt egy könyvet, ha jól szórakozom rajta? Abban kételkedem, hogy mondjuk egy évszázadon belül a mesterséges intelligencia jó minőségű szépirodalmat tud majd előállítani, de egy könyv meghatározott részeit, vagy akár egy agyzsibbasztó limonádét már biztosan. Ahogy már Dumas is alkalmazott szellemírókat, akik például a csatajelenteket, tájleírásokat megalkották a könyveiben, ugyanúgy segítség lehet majd a jelen és jövő íróinak a mesterséges intelligencia a kutatásban vagy bizonyos ötletek kidolgozásában, miközben a történetvezetés továbbra is emberi alkotás marad.
A zenében a mesterséges intelligencia már most is zseniálisan teljesít. Én az Aiva nevű MI zenéit imádom – olyan világszintű klasszikus zenéket hoz létre, hogy az ember zokog a gyönyörűségtől. Arra azonban nem számítok, hogy a 22. században leszokunk arról, hogy a hagyományos történetmesélésre épülő narratívákat szeressük ahelyett, hogy az olyan megoldásokat preferálnánk, ahol például a néző döntheti el, hogy merre folytatódjon. De lehet, hogy ez csak az én korlátozott képzeletem miatt van.
Összeségében nézve, pozitív vagy negatív jövőképet lát maga előtt?
Nem mindegy, hogy milyen időtávra gondolunk. Némi cinizmussal mondhatnám, hogy minden jövőkutató szereti azokat az előrejelzéseket, amik jóval a halála után teljesednének be, mert azt már nem lehet rajtunk számonkérni. Nekem valahol az alsó plafon az egymilliárd év. Rendkívül jól szórakozom például, ha azzal foglalkozhatok, hogy százmilliárd év múlva mit fog tudni valaki a világmindenségről.
A mai fizikai ismereteink szerint az prediktálható, hogyha akkor lesznek értelmes lények, akkor nekik már nem lesz olyan szintű tudásuk a világmindenségről, mint nekünk. Az univerzum ugyanis a gyorsuló tágulása következtében mintegy el fog tűnni az eseményhorizont mögött, a belátható világ a Tejútrendszer méretére fog zsugorodni. Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy gumilepedőre „ráfestenénk” a ma kozmológiai tudását, és egyre gyorsuló ütemben húznánk szét, így a rajta lévő információk egyre gyorsabban tágulnak és szakadnak el egymástól, amíg már értelmezhetetlenné nem válnak. Amikor ilyen léptékben változtatjuk az időt, akkor olyan mértékben megváltozik körülöttünk a fizikai környezet, hogy teljesen más típusú információkhoz lehet majd hozzájutni. Így a jövő értelmes lényei nem fognak tudni sem a kozmikus háttérsugárzásról, sem az ősrobbanásról, vagy akár arról, hogy van univerzum.
Richard Feynman Nobel-díjas elméleti fizikus mondta azt, hogy ha minden információ megszűnne, és csak egyetlen üzenetet lehetne továbbörökíteni, akkor az az legyen, hogy minden atomokból áll. Ebből ugyanis minden visszafejthető. Én százmilliárd évre azt az üzenetet küldeném előre, hogy létezik a világmindenség. De rendkívül pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy valóban célba érne-e.
Rövidebb távon is hajlamos vagyok borúsan látni a helyzetünket, hiszen az evolúció érzékenyített a fenyegetésekre. Ha viszont a racionális gondolkodásomat veszem elő, akkor arra számítok, hogy bár az eddigi fejlődésnek is voltak tragikus módon óriási áldozatai, de voltak hatalmas hozadékai is, ezért hosszabb távon nem temetném az emberiséget. A magam részéről, ha tehetném, előreugranék száz évet, hogy megnézzem, mi lesz. Még akkor is, ha ott van az agyam hátsó részében az a forgatókönyv is, hogy egy szennyvízcsatornában fogunk hegyes botokkal patkányra vadászni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
2123 – „Az idő igaz”
2023-ban ünnepeltük Petőfi Sándor 200. születésnapját. A Petőfi-bicentenárium zárásaként időkapszulát helyezett el Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Magyar Nemzeti Bankban, amelyet a tricentenárium évében, 2123-ban nyit majd ki a múzeum akkori főigazgatója. Az időkapszulát Dr. Kandrács Csaba, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke vette át. Az időkapszulába egy könyvet zártak be, melyben Petőfi versei mellett ma élő költők művei olvashatók. A kézirat címe: „Az idő igaz” – A Magyar Kultúra magazin Petőfi tricentenáriumi antológiája. A projekt megvalósítója a Petőfi Kulturális Ügynökség.
