Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakába
Azt a parányt kerestem, azt a kis valamit, amivel egy szegény, árva kis fagyott mamut-csecsemőből újra fabrikálható a behemót, a Jób óriás állata. Ami, egyébként, krokodil volt. Egyesek szerint. Oroszul a begemot, az víziló. De lehet, hogy Jób is vízilovat látott. Mindenesetre valami nagyon nagy dögöt.
Miből teremthetem újra, legalább virtuálisan, ezt az óriás állatot, a Várost? a Várost, ami úgy elúszott előlem? aminek nem léphetek be kapuin, nem ülhetek le asztalaihoz, nem sétálhatok utcáin? nem olvashatok parkjaiban? ahol vak kirakatok bámulnak az autócsürhékre? ahol Krisztust is vasketrecbe zárják?
Ki nem látta az örök életbe dermedt egykor ideiglenes hadihidat, a K hidat? Ki nem ment az Árpád hídon Pestre? Ez a mese erről a két semmiségről szól, a K hídról, meg Árpád híd pesti végén egy falból ki-meg visszabúvó alumínium csőről. Ez a kettő: maga a Város. Mondjuk. A csupa szeglet, meg a csupa lágyság.
A képek hol art-decósak, hol neokonstruktivisták, hol absztraktul expresszionisták, hol Pollockos action painting-es drippinges csorgatásosak. Hol meg gesztus. Vagy ahogy sikerül. Mímelés ez. De esküszöm, direkt csinálom.
Néha reggel úgy érzem, hogy ma egy kicsit barokkos vagyok. Akkor jobb nem vinni gépet. Néha meg csak úgy megy. Magától. Mondjuk, olyan reneszánszos vagyok, mondjuk Pinturicchiós – már ismerjük a skurcot, de nem a sfumatot – vagy Bauhausos, vagy ami jön.
Nekem tulajdonképpen már rég nem jut semmi az eszembe, csak amit már láttam. Egyszer. Valahol. Valamikor. Valakitől.
Most viszont a látványt kellett megkeresni. Hogy a végén valahogy megint Város legyen belőle. Vagy legalább annak látsszon. Legalább messziről. A technikai eljárás minden eleme valamilyen verfremdung – elidegenesítés – felé hat. Színes műfény diafilm negatívra hívva, minden kockán hat expozíció, a fényképezőgép elforgatva az optikai tengely körül minden expozíció után 60 fokkal, négy fajta színes és fekete-fehér szűrő. Az elforgatással, az expozíciós idők arányának változtatásával lehet befolyásolni az eredményt. Befolyásolni lehetett, de hogy merre… Az bizony a hívás után derül csak ki. De ez legalább játék.
Miért? Witkacy – Witkiewicz – is ráírta minden képe hátára, hogy milyen és mennyi drog után vett ecsetet a kezébe…
Féner Tamás gyermekévei a második világháború idejére estek, a zsidó származású kisfiú a holokausztot a pesti gettóban élte túl. Már középiskolásként az iskolai színjátszókör előadásait fényképezte az apjától kapott géppel. 1959–60-ban a MÚOSZ újságíró-iskoláját végezte el, majd rendkívüli hallgatóként a Képzőművészeti Főiskolára járt. Úgy fogalmazott, nem ő választotta a fotóriporteri pályát, hanem az választotta őt. 1957-ben a Film, Színház, Muzsika című hetilapnál kezdett dolgozni, az itt eltöltött csaknem három évtized alatt fotóriporter-gyakornokból végül művészeti szerkesztő lett. Ekkoriban sok fotóművész emigrált, így szükség volt az utánpótlásra. 1970–1990 között a Fotóművészet című elméleti-kritikai folyóiratot is szerkesztette, 1986 és 1990 között a Képes 7 című lap főszerkesztő-helyetteseként, 1991–1993-ban a Népszava, ezt követően rövid ideig a Griff és a Vasárnap képszerkesztőjeként dolgozott. 1994-től szabadfoglalkozású, majd 1997–2002 között a Népszabadság Magazin képszerkesztője, 2003-tól 2011-ig az MTI külső munkatársa volt.
1979-től tanított a MÚOSZ Újságíró Iskolájában, 1992-től 2014-ig az ELTE megbízott előadója volt, közben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, a Kaposvári Egyetemen, a Népszabadság Újságírói Iskolájában is tartott kurzusokat. 1978–1986 között a Magyar Fotóművészeti Szövetség főtitkára, 1986-tól három évig a titkárság tagja volt. 1976-ban a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának egyik alapítója, a MÚOSZ fotóriporter szakosztály vezetőségének, a Művészeti Alapnak is tagja volt.
Színházi és táncfotósként indult, korai képeinek egyik fő témája a balett. A rendszerváltásig tartó alkotói periódusát fotóriporter szemlélet jellemezte, az 1970-es évek elejétől készített szociografikus, analizáló sorozatokat, feldolgozta egy cigánytelep, majd a Cserhalmi bányászbrigád életét. A képsorozatok témaválasztásukon, megközelítésükön kívül szerkesztésmódjukkal is újat hoztak a kortárs magyar fotográfiába. Újítónak számított az első színes fotókat felvonultató kiállítása, az 1400 fok, majd a Tükörrepülés című sorozata, valamint döntött táj- és városfotói is. Jelentős a budapesti zsidóság életét nyomon követő, „… és beszéld el fiaidnak” című képsorozata, amelynek tárlatát 1983-ban a Néprajzi Múzeumban előbb betiltották, aztán mégis engedélyezték, és később albumként több nyelven és kiadásban megjelent. 1984-től a tájkép, az urbánus emberben élő kép-táj kezdte érdekelni: fotósorozatot készített a Hortobágyról, három éven keresztül fotózta az Óbudai Gázgyár hétköznapjait és lebontását. A 2000-es években a magyar börtönöket járva a rabok életét és a fogvatartás körülményeit fényképezte.
Számos önálló kiállítása volt szerte az országban és külföldön, Varsótól Washingtonon át Berlinig és Stuttgartig. Műveit fotóalbumok is őrzik: Kőszeg (1976), Hétköznap (1979), Fények által homályosan (1994), Más-kép-más (életmű-katalógus, 1998), Az idő, a tér, a forma (2001), Arcok a négyzetben (2003), Arcmás (2003), továbbá ő szerkesztette az MTI Kor-Képek című történelmi fotóalbum-sorozatát. Féner Tamás a mai napig aktívan alkot, jelenleg a színekkel kísérletezik. Tavaly ősszel „…a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik…” címmel a budapesti Mai Manó Házban rendeztek munkásságának elmúlt évtizedét bemutató kiállítást. Évekkel ezelőtt ezt nyilatkozta: „lehet, hogy a disznópörköltről leszokom, mert már nehéz, de a fotózásról sosem. Úgy fogok meghalni, hogy kiesik a kezemből a fényképezőgép.” Művészetének elismeréseként 1973-ban Balázs Béla-díjat, 1984-ben érdemes művészi címet, 1997-ben Budapestért Díjat, 2004-ben Magyar Zsidó Kultúráért kitüntetést kapott. 2005-ben lett kiváló művész, 2007-ben Prima díjat, 2008-ban Scheiber Sándor-díjat, 2008-ban Hazám-díjat, 2016-ban Aranytoll-díjat vehetett át. 2010-ben kiemelkedő fotográfusi, fotóriporteri tevékenységéért, valamint az új nemzedék képzésében, oktatásában és a szakmai közéletben végzett munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki. Ugyancsak 2010-ben Baki Péter fotótörténész Féner címmel monográfiát jelentett meg róla.
