Másrészt viszont több elvarratlan szál marad az első kötetben, ezek végkifejlete nélkül pedig nem értjük meg igazán a mű mélylélektanát. Pedig a Fóbia olyan transzgenerációs traumákat boncolgat, amelyekkel előbb vagy utóbb nekünk is szembe kell néznünk, az előttünk élők hagyatékával, emlékével is valamiképp kezdenünk kell valamit. A Fóbia narrátora így emlékszik vissza a nagyapa élettörténetére: ’44 decemberének elején, huszonegy évesen egy Berlinhez közeli gyalogsági kiképzőtáborba került, majd egy hónap elteltével a frontra…Tudomásom szerint egyetlen mondatot sem beszélt soha, senkinek arról az időszakról, de a hallgatása árulkodóbb volt bárminél.
De nemcsak a nagyapa múltja, személyisége és családhoz való viszonya szálazza szét a történéseket. A röviden vázolt családtörténetben sokféle okozatiságot felfejthetünk, melyekre a Covid megjelenése ad rálátást, mivel ez billenti ki az eseményeket a nyugvópontról, a nagymama betegsége, majd halála hozza közelebb az elbeszélőhöz a család történetét, de vajon a családtagokat is? Talán nem is az a fontos, hogy valamiféle tanulságot vonjon le mindebből, inkább az odaforduláson van a hangsúly: érdekel a másik, meg szeretném érteni a viselkedését, a rekacióit, a döntéseit. A regényt olvasva ugyanakkor újra jelenünkké válik a pandémia, lezárásokkal, tiltásokkal, betegséggel, halállal és az ezekhez való viszonyulásunkat szintén felidézi a regény. Jóllehet, ezeket a tényezőket mint tünetegyüttest fel tudjuk sorolni, saját szerepünk, egyéni kilátástalanságaink élményanyagáról, vagy jövőhöz kapcsolt hatásáról aligha vannak ismereteink.
Igaz, a Covid most már a múlt része, és azt is láttuk, az élet nem áll meg, különösebb változások nélkül halad a maga medrében tovább. A Fóbia kerettörténetében egy öngyilkosságot megkísérlő fizikusnő számára (kvantumgravitáció kutatásával foglalkozik) a járvány vészjósló következményeket hordoz magában, didaktikus tanulságok helyett azonban egy sor nem várt eseménnyel találkozik az olvasó. Ezek fontos kötőszövetei a regénynek, mivel a hangsúlyos kérdéseket, lásd a nagymama elvesztésének gyászfolyamatát és a Covid hozta változásokat kellő dinamizmussal tudja kezelni, így arányosan oszlik meg a lélektaniság a cselekményközpontúsággal. A veszteségélményhez (önmagában a pandémia mint kizökkent idő lehetett az) szorosan kapcsolódik a korlátozások következtében ellehetetlenített végső búcsú mint morális kérdés - Antigoné óta isteni törvényként ismerünk a motívumra az irodalomban. A Fóbia hősnője igyekszik helyt állni e kérdések vonatkozásában és a mama temetésének szervezésében kiveszi a részét, miközben a család múltjának apró mozaikjait rakja önkéntelenül össze. Fontos eleme ennek az apa figurája, aki mindig úgy érezte, nem tud elég jó lenni, nem tud eleget tenni, nem tud igazán élesen látni, mindemellett talán egész életében gyáva volt. Sejtjük, miért fontos ez a vizsgálódás: A szüleim kapcsán tettem föl magamnak először a kérdést, hogy miért vonzódunk a minket tönkretevő tendenciákhoz.
Az elbeszélő a dolgok megértő összegzéséhez a mama életterének mélyebb megismerésére révén juthat el. Az élethez kapcsolt tárgyak, belső helyszínek az élettörténet fontos eseményeivel együtt lehetővé teszik, hogy fel tudjon ismerni benne valamilyen igazságot, ezek természetesen csak részigazságok lehetnek: Azon régóta töprengek – elég bizarr a gondolat, hiszen rólunk, a bátyámról és rólam van szó -, hogy egy olyan lelkivilágú embernek, mint az apám, miért is lesz tulajdonképpen gyereke. A számvetés (jóllehet az édesapja helyett végzi el, akivel legtöbbször nem tud kapcsolatba lépni) során érzékletesen kirajzolódik minden élet alaptörvénye, a születés és a halál. A két végpont között megtett út (miként a Budapest–vidék útirány), tele van titkokkal, ezek fő üzenete szerint az életünkre minden apró esemény kihat, a meg nem hozott döntéseknek pedig a következő generáció fizeti meg az árát.
Sokféle elágazás rajzolódik ki a műben, ezek valójában elvezethetik az olvasót az öngyilkossági kísérlet okának a feltárásáig, a nyomozó munkát viszont tovább nehezíti egy rablási és gyilkossági ügy. Mivel egy öngyilkossági kísérlet után ismerjük meg a mű főszereplőjét, a tudományos kutatással foglalkozó nőt, az elbeszélői hitelesség kérdése releváns lehet, ugyanakkor a kezelőorvossal való párbeszéd felől olvasva a könyvet, valójában itt nem a családtörténetről, inkább a (családtörténet által kiváltott?) fóbia történetéről és mechanizmusáról olvashatunk.
Hogy ezek miként vezetnek el a fóbiához és az öngyilkossági kísérlethez, a második kötet meglepetése lehet.
