Horváth Dániel munkáit nézve azon gondolkodom, hogy vajon egy festőtanár a praxisában mennyire és hogyan szakadhat el az oktatói szerepétől, hogy lehet-e egymástól függetlenül működtetni az autonóm festészeti nyelvet és a művésztanári szerepet. Horváth Dániel esetében ez a kétféle minőség szépen egymásba folyik, egymást erősíti. A festőművész a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti anatómia és térábrázolás című kurzusának oktatója. Talán nem véletlen, hogy autonóm művészeti tevékenységében is nagy teret kapnak a festészetontológiai vizsgálódások, az anatómiai problémák, a portréábrázolás kérdései és lehetőségei, valamint a különféle tanulmányok, csendéletek.
Az XXXX című kiállítás Horváth minden korszakából felvillant néhány munkát, így az egymásból organikusan építkező képciklusok segítségével számba vehetők az alkotót foglalkoztató problémakörök.
A kiállítás két legkorábbi munkája az Éteri szobor (2008) és a Casanova (2009). Ezek első pillanatban szobortanulmánynak tűnnek, ám Horváth megszünteti a körülöttük levő kontextust, különös lebegésbe vonva őket. A festői minőségekkel megkonstruált háttérrel kivonja a képek alakjait az itt és mostból. Időtlenségük és tértelenségük lebegővé teszi őket. Úgy érezzük, mintha csak az elme kivetülései lennének.
Horváth a dekontextualizálás gesztusával ébreszt rá a festmény illuzórikus voltára.
A festőművész forrása minden esetben a valóság, ám annak fragmentumait expresszív gesztusokkal vegyíti. Az így létrejövő kompozíciók megzavarják a befogadó észlelését, kibillentik az egyensúlyából. Elsőre nem tudja pontosan, hogy a valóság leképezését látja viszont ezeken a vásznakon vagy egy fiktív/belső realitás kivetüléseit.
A Sötét üzenet közepén konkrét alakzat látható, amiről nem igazán lehet megállapítani, hogy pontosan micsoda. De a kép nem is erről szól, hanem a tárgy körül örvénylő festői gesztusokról, amelyek kozmikus távlatokba emelik a kompozíciót. A kép izgalmát leginkább a különféle festői minőségek ütköztetése adja. Mint Patrick Tayler fogalmaz: „A kép ambivalenciájába zárt jelentésrétegekhez a felszín festői felületének feltárásán keresztül vezet az út.”
Az egyik falon Horváth portréi szerepelnek. Az alkotó ezek esetében is bravúrosan működteti azt a stratégiát, amellyel összezavarja a lineáris befogadást, és megbomlasztja a képek narrativitását.
Ott van például a Performatív portré (Bori), amelynek arcához, tekintetéhez nem tudunk hozzáférni, egyrészt mivel egy destruktív kompozíciós elemmel el van fedve, másrészt mert a festékkel való leöntés gesztusa miatt még kevésbé olvasható az alsó képi réteg.
Hasonlóan megközelíthetetlen a Kata című festmény arca, mivel hátulról láttatja a női fejet. E kompozíció izgalmát mégis az adja, hogy az alkotó a művészettörténettel mossa egybe a személyes narratíváját. A feleséget ábrázoló mű gyorsan eszünkbe juttatja Gerhard Richter 1977-es, Betty című festményét. Akár a Betty parafrázisának is tekinthető, annak ellenére, hogy míg Richternél szemből, Horváthnál hátulról látjuk a fejet. Nagyon izgalmas, hogy mindkét műből ugyanaz az intimitás árad.
Horváth remekel a befogadás vakfoltjainak felderítésében, és bravúrosan használja a horror eszközét is.
Az O az ember fizikumának rétegzettségét tárja a néző elé, az összkép meglehetősen hátborzongató. A befogadó irtózatát fokozza, hogy elsőre nem tudja pontosan eldönteni: hús-vér figurát lát vagy csupán szemléltetőeszközt? Portré ez vagy egy tárgyról készült tanulmány? Hasonlóan horrorisztikus az Aukció című festmény. A lilára festett portré szoborszerűsége és a körülötte húzódó homogén fekete színfolt megakasztja a befogadást. A feketeség síkszerűvé teszi és a festményhez közelíti a kompozíciót, míg az arc fénylő felületei és plasztikussága szoborszerűnek láttatja a portrét.
A kiállításon a Csendélet mértékkel emblematikus darabjai is szerepelnek. A kriminalisztika vagy a régészeti helyszínelés mérőlécei definiálják a kompozíciókat.
A mérőlécek szimbolikussá teszik ezeket a képeket, és absztrahálják is a kontextust. A néző a vonalak mentén haladva egy narratívát próbál felfejteni, objektivizálná a jelenetet, de végül mindig arra jut, hogy a létrejövő történet csupán a képzeletünk szüleménye. Mint az alkotó fogalmaz: a mérőlécek bizarr jelenléte „hirtelen objektivizálja a jelenetet, ugyanakkor azonnal egy történetet sejtet, amelynek ez a jelenet a végpontja, a lenyomata. Ugyanakkor koincidenciák, ismétlődések, szimmetriák, térbeli és időbeli glitchek sejtetik, hogy az észleléssel megismerhető valóság határterületein járunk.”
A Ponyva című sorozat darabjai elsőre drapériatanulmányoknak tűnnek, ám ezekben a kompozíciókban is mindig van egy csavar, ami kibillenti a nézőt. A Ponyvák mellett pedig ott van a Homo passenger egyik ikonikus darabja, amely teljesen üres bőröndöt ábrázol nyitott állapotban.
Ez a széria az utazás és a jelenlét kapcsolatán töpreng. Az alkotó szerint: „A folyamatos úton levés folyamatos jelenlét. (…) Ha utazunk, ráfekszünk a szélre, elengedjük az életünk fonalait, amiket sok nehézség árán nap mint nap felvettünk és továbbfűztünk. Útra kell kelni, menni kell, menni. Utazni olyan, mint beszélni, csakis így lehet gondolkodni. Gyökeret eresztett életek és vándorló lelkek – ezek vagyunk mindannyian.”
Tulajdonképpen a kiállítás is utazásra invitál. A festményeket nézve saját belső tájainkon barangolhatunk vagy a festészet tágas mezejére érkezhetünk. Horváth művei arra sarkallnak, hogy közelebb merészkedjünk bizonyos teoretikus vagy festészetontológiai problémákhoz.
Horváth Dániel XXXX című kiállítása az Óbudai Kulturális Központban február 6-ig tekinthető meg.
Nyitókép: Szűcs Katalin
