Mi vesz rá egy embert, hogy 52 éven át szorgalmasan járjon moziról mozira, megnézzen 2158 filmet, és élményeit egy füzetben precízen meg is örökítse? Ida Marie Gedbjerg Sørensen dokumentumfilmjének narrátora szerint a valóságtól való menekülés igénye. A „mesélő” viszonylag hamar levonja ezt a következtetést, de mintha nem elégítené ki a válasz – szerencsénkre, ugyanis ebből a termékeny meg nem elégedésből bomlik ki Az elveszett Mozi könyv (The Lost Notebook) időutazása, amelynek egyszerre van filmtörténeti, történelmi és családregénybe illő, generációkon átívelő síkja.
A talált kézirat kedvelt és közismert toposz a művészetben, főleg az irodalomban – gondoljunk csak Cervantes Don Quijotéjára, A rózsa nevére Umberto Ecótól, vagy ha nem szeretnénk messzire menni, Ottlik Géza Iskola a határon című regényére. Nem csekély anakronizmus és egy mediális ugrás árán a sor végére illeszthetjük Gedbjerg Sørensen filmjét, hiszen ennek szintén egy hirtelen felbukkant „szöveg” a kiindulópontja, ám István füzete valódi, kézzelfogható írásos dokumentum. Nem fiktív, mégis tele van fikcióval, szám szerint 2158-cal. Az első bejegyzett filmet 1942-ben látta, a második világháború alatt, az utolsót 1994-ben, a rendszerváltozás után. A füzet és a mozi szeretete túlélte – gyermeke, István, unokája, Szilvia és dédunokája, Attila örökölték tőle a mozi iránti rajongást.
Róluk is, sőt inkább róluk szól a két idősík között váltogató történet. Ifjabb István terjedelmes DVD-gyűjteménye folyamatosan bővül, nemcsak egyedül, hanem a vele élő Attilával is szívesen ül a tévé előtt. Kedvencei az akciófilmek – „kevés beszéddel, de nem kell beszélni sokat” –, Jackie Chan, Steven Seagal, Sylvester Stallone munkái. Ízlését unokájával is megosztja, aki viszont a kevésbé véres sztorikat részesíti előnyben, a szereplőkben pedig önmagát keresi. Kimondottan közel áll hozzá Ariel figurája, mert hozzá hasonlóan a kis hableány is olyasvalakit szeretett meg, akit környezete nehezen fogad el. Szilvia szintén kiemeli Jackie Chant és a kínai filmeket, bár amikor először találkozunk, épp a Csillagok háborúját nézi – hogy ne hallja a lakás előteréből beszűrődő veszekedést, felhangosítja a televíziót. A valóságot persze csak ideig-óráig lehet ily módon kizárni; nem sokkal később utcára kerül szerelmével együtt.
A három generáció különböző élethelyzetben lévő tagjait a kollektív örökség köti össze, amelyet így vagy úgy, de mind továbbvisznek. A film szeretete felülemelkedik az elhallgatások, a traumák és a nyílt konfliktusok okozta feszültségeken. Apa és lánya, anya és fia, nagyapa és unoka olyan nyelvet találtak a közös szenvedélyben, amelyen szavak nélkül is megértik egymást.
Nem hazudtunk, amikor azt állítottuk, két idősíkkal játszik a film, megállapításunk azonban kiigazításra szorul: a családi hagyományt teremtő István és füzetének szála nem tekinthető önálló történetnek, és narratív szerkezetű zárványnak is csak jóindulattal nevezhető – a férfi egy életen át tartó moziszenvedélye hangulatos vágóképek és a füzetről készített közelik váltakozásán keresztül rajzolódik ki. Őt magát a néhány érintett jelenetben Attila alakítja – amellett, hogy e fogás újabb jelölője a nemzedékek közötti kapcsolatnak, izgalmas módon a szekvenciák megalkotottságára, pszeudorealitására is felhívja a figyelmet; mintha a valóban megtörtént múltat csak a fikció segítségével lehetne rekonstruálni.
A realitást gyakran a film vizuális eljárásai is zárójelbe teszik, elbizonytalanítják – több rész úgy néz ki, mintha analóg kamerával vették volna fel, és olykor fekete-fehérre vált a kép. A látványt manipuláló technikák és az azokat kiegészítő archív fényképek az intellektus mellett a szem számára is élvezhetővé teszik az alkotást, s ezzel ritka jelenséget hoznak létre: dokumentumfilmet, amelyet a szó szoros értelmében „jó nézni”.
Az elveszett Mozi könyv az évtizedeken átívelő családtörténet mellett „kis magyar filmtörténetet” is felvázol. István mozizási szokásai, a választott filmek témái, a rendelkezésre álló médiumok és az intézményrendszer érzékletesen követik a film evolúcióját: a mozik lassan televízióval, majd VHS-lejátszóval egészültek ki, a független vetítőhelyeket pedig letarolták a multiplexek, mígnem eljutottunk addig, hogy már a zsebünkben lapuló telefonon is nézhetünk filmet – ahogy István leszármazottai teszik. A negyvenes évek „kasszasikereit”, a szovjet–magyar propagandafilmeket egy évtized alatt felváltották az új hullámos alkotások, majd az akciófilmek és a távoli nemzetek művei, India, Korea és Kína filmjei. Látható, hogy az a bizonyos füzet nemcsak filmtörténeti, de általános értelemben vett történelmi dokumentum is – beszédes adat, hogy 1956-ban három hónapon át nem született új bejegyzés.
Mi vesz rá egy embert, hogy 52 éven át járja a mozikat, és egy füzetben lejegyezze mind a 2158 filmet, amit megnézett? És mi veszi rá a családját, hogy generációkkal később is folytassa e hagyományt? A dokumentumfilm narrátorának véleménye szerint az eszképizmus, de ez csak egy a számtalan lehetséges válasz közül. Igen, a film menekülés, de találkozás is: különböző nemzedékeké, nemzeteké és társadalmi rétegeké. Sőt lázadás is: a totalitárius rendszerekben, például a szocializmusban egy akciófilm a kisember gonosz elleni harcának lehetőségéről üzent.
Évtizedekkel később ugyanez a film, ugyanez a műfaj elhunyt apjára emlékeztet egy nyugdíjast. Ő talán nem is tudja, hogy azért szereti Jackie Chant, és azért fontos számára, hogy a Bruce Lee-mozik eredeti, gyári DVD-ken, és ne kalózmásolatokon legyenek meg, mert e rajongást a szülő hagyta örökül. Az a szülő, aki élete utolsó mozilátogatását nem létező dátummal rögzítette a füzetben: 1994. 14. 14. Filmünk rendezője sejti, miért: István realitása fokozatosan összeomlott, miután egészségi állapota már nem tette lehetővé, hogy moziba járjon. „Mert mit ér a valóság fikció nélkül?” Ha nincs film, talán a valóság is értelmét veszti.
Fotók forrása: Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
