Mike Patton, a Faith No More énekese őrült. Ezt eddig is tudtuk, hiszen az 1980-as évek végén alakult San Franciscó-i zenekar frontembere különböző underground projektjeiben megmutatta már, hogy számára a zene, nos, értelem és érzelem furcsa kevercse. Egy igazi zseniről van szó, aki fantasztikus hanggal és eszméletlen kisugárzással rendelkezik. 1998-as megszűnése után a Faith No More 2009 tavaszán újra összeállt és Mike Patton minden eddiginél hatásosabban őrjöng.
És igen, a Sziget utóbbi évekbeli talán egyetlen valóban érdemes koncertjét láthattuk: ez minden pénzt megér. A zenekar puritán színpadképe a már megszokott, David Lynch-es óriási vörös függöny, amely előtt öltönybe öltözve jelennek meg a tagok. A Faith No More mindig furcsán egyensúlyozott a bárzene, a metál és a grunge között, és színpadképük tökéletesen imitálja ezt a játékot: a vörös függöny hol egy füstös bár, hol egy gladiátoraréna háttere.
Attól függ, hogy Mike Patton, akit ezennel minden idők legjobb amerikai énekesének nevezek, éppen mit varázsol. A figura ugyanis vörös öltönyében (majd ingujjra vetkőzve), ördögi fintoraival egymagában leköti a megjelent, mintegy ötvenezer rajongó figyelmét. Hihetetlen, hogy mit művel: először is mindenkit elküld melegebb égtájakra, pocskondiázza a sört, aztán egy bugyit a fejére húzva belovagol a tömegbe egy szekuritis hátán, aztán pedig megeszik egy cipőfűzőt, végül leüt egy kamerát - és kifelejtettem, hogy a közönségénekeltetésnél az első sorban állók közül végigpofozza azokat, akik nem tudják a szöveget.
A cipőfűzőevésre visszatérve: mindenkit átver Patton, ugyanis azt hisszük, hogy tényleg leküzdi, mert hogy aztán látványosan le is nyeli. Még a basszusgitáros (Billy David Gould, a világ egyik legjobb soundjával operáló zenész) is bedől egy pillanatra, látni az elkerekedett szemét. Aztán Patton felöklendezi persze, vagyis kiköpi és mindenkit kiröhög. Majd énekel tovább, mint ha mi sem történt volna. Ez az ember vérlázítóan zseni, bicskanyitogatóan fenomenális, bármit, értsd, bármit megtehet.
A zenekar egyébként alázatosan dolgozik Patton alá, a fő zenemachinátor persze a billentyűs Roddy Buttom, aki egyben az egyik első meleg kemény rockzenész is. Egymás után küldik a számokat, a kezdő ironikus Reunited (Peaches & Herb feldolgozás) után a Be Aggressive-en és az Easyn át a Digging the Grave-ig. Most leírhatnám, hogy ilyen jó nagyszínpadi hangosítást még nem hallottam, vagy hogy Pattonnak elfelejtettek szólni, hogy ez egy nemzetközi fesztivál (mert állandóan a magyarokhoz beszélt, akik sajnos jelentősen kisebb számban jelentek meg, mint mondjuk a franciák), vagy hogy Mike Bordin dobos tulajdonképpen egy élő szent, de elég annyi: let something in, throw someting out, you left the door open wide!
