Július

A római naptárban a hónap eredetileg a fantáziátlan Quintilis, „Ötödik” nevet viselte, mivel az egykori márciusi évkezdéstől számítva az ötödik hónap volt. I.e. 44-ben Marcus Antonius hízelgő javaslatára nevezték el júliusnak Julius Caesarról, aki e hónap 12. napján született.

Júliusra esett akkor is, ott is a mezőgazdasági munkák dandárja, de azért ünnep is akadt egy-kettő. 5-én volt a Poplifugia, a „Nép menekülése” ünnep, melynek eredetével az egykorú szerzők sem voltak tisztában, ezért bizonyos történelmi eseményekkel próbálták kapcsolatba hozni. Hahn István viszont a „Királymenekülés”-ünnep (Regifugium, február 24.) ellenpárját ismeri föl benne. 7-én volt a Nonae Caprotinae, a rabszolganők ünnepe. Ezen a napon az asszonyok Iuno Caprotina tiszteletére áldoztak egy vadfügefa, „kecskefügefa” (caprificus) alatt. A fügefa tejszerű nedvét mutatták be áldozatul Junónak mint kecske-, illetve fügefaistennőnek. Mind a kecskét (capra), mind a fügét (ficus) termékenység-jelképnek tekintették a régiek, az orgiasztikus szerelem szimbólumai voltak. A római szerzők ezt az ünnepet is történeti esemény emlékének tartják, összekapcsolva a Poplifugia keletkezésének vélt történeti okaival. Valójában a Nonae Caprotinae is téli termékenységünnepek ellenpárja. Pl. a decemberi Saturnaliáé, mely szintén rabszolgaünnep volt, a februári Lupercaliáé, amikor meztelen ifjak kecskebőr korbáccsal ütlegelték városszerte a nőket, hogy termékenyek legyenek. A Caprotina ünnep történeti magyarázata arra enged következtetni, hogy a kecskeistennő papnői eredetileg Bacchus férfifaló szolgálóinak, a bacchánsnőknek a módjára viselkedtek. A hagyomány szerint ugyanis a „nép menekülésekor”, miután Róma szomszédjai összefogtak a Város ellen, a római rabszolganők honleányi buzgalomból magukra öltötték úrnőik ruháit, és az ellenség táborába vonultak lelkes fogadtatásul, majd nagy mulatozást csaptak velük. Amikor sikerült leitatni őket, vezetőjük, Tutela („Oltalom”, vö. az Amalthea kecskeistennő bőréből készült oltalmazó égisszel) felmászott egy kecskefügefára, és jelt adott a közelben rejtőzködő római férfiaknak, akik az alvó ellenségen fényes győzelmet arattak. Tutela alighanem Juno mellékneve volt, és a fára mászó rabszolganő története egy ősi faistennő-ábrázolás félremagyarázása lehet.

Az ókori magaskultúrák anyaistennőinek egyik növényi alakja a tejet adó fügefélék valamelyike volt. Indiában az asvattha- és a banjanfát (Ficus religiosa, F. indica) ma is szentnek tartják, Egyiptomban Nut, Hathor vagy Ízisz szederfüge (F. sycomorus) képében szoptatta fáraó-gyermekét, a kisázsiai Adónisz anyja Szmürna, a szmürnafügefa volt. Rómában a fügét „Rumina fügefája” néven tisztelték. Rumina („Emlő”) Junónak mint a szoptató anyák és a dajkák védő istenasszonyának volt a neve, s az ő fája alatt szoptatta a mítosz szerint Romulust és Remust farkasdajkájuk. A Ficus Ruminalis kapcsolata az ikerkultusszal, világfaként való felfogása (Róma fája = a világ fája), összefüggése a mitikus „szoptatás”-motívummal az Ikreken átnyúló tejútfa révén foglalható gondolati egységbe. Idetartozik, hogy amikor a Nap a Rák csillagképben jár, az éjszakában az állatövi csillagképek közül az átellenben lévő Bak uralkodik, s hogy az ókorban július elején, miután a Nap elhagyja a napfordulót, ismét látható lett a Tejúton ragyogó, Amalthea kecske után elnevezett Capella csillag. A Caprotina ünnep a mondottakkal függ össze, kiegészítve azzal, hogy a füge virágzása júliusig tart, s ilyenkor termi első gyümölcsét.
Július 12-én Apollo tiszteletére rendeztek ünnepi játékokat, amely a nők számára a már említett két ünnep betetőzése volt. Mint Varro írja, e játékokon az asszonyok bíborszegélyű tógát ölthettek, amely egyébként a magas rangú férfiak ünnepi ruhadarabja volt. Július 23-án a vizek urának, Neptunusnak áldoztak (Neptunalia), hogy megóvja a termést a szikkasztó nyári forróságtól, most, hogy a Nap elhagyván a „nedves” Rák jegyét és a „száraz” Oroszlánba lépett.

Júliust ezért régen Oroszlán havának is nevezték. 23/24-n lép a Nap az Oroszlán jegyébe (a valóságban a Rák csillagképben jár ekkor). Közhasználatú magyar neve az Oroszlán hónap első dekádjának apostolszentje után Szent Jakab hava volt. A hónapot félmeztelen, nagy kalapú paraszt testesítette meg, amint épp sarlóját köszörüli, arat vele vagy kévét hord, netán a csűrben búzáját csépeli. Elvontabb allegóriája sárga ruhás, repülő ifjú, fején kalászkoszorúval. Jobbjában az Oroszlán jele, baljában kosár fügével, dinnyével és más gyümölcsökkel. Az oroszlánbőrös, buzogányos napisten, Héraklész/Hercules szintén a július megtestesítője volt.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)
 

Július első napját az Építészek Világszövetsége nyilvánította ÉPÍTÉSZETI VILÁGNAPpá, hogy ezzel is felhívja a figyelmet az ember környezetét meghatározó módon alakító építészetre. Magyarországon 1988-ban ünnepelték meg először.

A gyermekágyi láz okának és gyógymódjának felfedezője, SEMMELWEIS IGNÁC (Buda, 1818. július 1. – Bécs, 1865. augusztus 13.) tabáni kereskedő családból származott – szülőháza ma az ő nevét viselő Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont. 1844-ben avatták orvosdoktorrá, pályáját a bécsi szülészeti klinika asszisztenseként kezdte. Elsőként mondta ki, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem bomlott szerves anyagok okozta fertőzés következménye. A fertőzést a boncolást végző szülészorvosok maguk viszik át a vizsgálat során a nőbetegekre. Hamarosan rájött a hatásos védekezésre: erőteljes kézmosást kell végezni klórvizes, azaz klórmeszes oldatban. Sajnos, módszerének népszerűsítését eleinte nem szakcikkek publikálásával tette, hanem leveleket írt Európa számos szülészeti klinikájának orvosaihoz. Csupán egy előadássorozattal lépett nyilvánosan kollégái elé 1850-ben, a bécsi orvosegyesületben. Módszerének helyességében még közvetlen munkatársai is kételkedtek, a gyermekágyi halálozások számának radikális csökkenése sem bizonyult elég meggyőzőnek. Semmelweis csalódottságában Pestre költözött; itt a Rókus kórház főorvosa, majd 1855-től a szülészet és nőgyógyászat professzora lett. A rendszeres publikálást ebben a fontos témában csak 1857-ben kezdte el a Markusovszky által megalapított Orvosi Hetilapban. 1861-ben terjedelmes monográfiát írt a gyermekágyi láz okáról és megelőzéséről, azonban széleskörű hatást nem ért el vele; a gyermekágyi láz itthon és külföldön számos kórházban változatlan hevességgel pusztított.
Semmelweis türelmét vesztve egyre hevesebb támadásokat indított az értetlen szakma ellen; újabb „körlevelei”-ben egyenesen gyilkosoknak nevezte módszerét nem alkalmazó kollégáit. Végül elméje elborult, nyomasztó körülmények között, zárt osztályon fejezte be életét, állítólag a durva bánásmód miatt kapott sérülésekből kialakult szepszis következtében. Halála után eljárása átmenetileg feledésbe merült, a közben fellépő Lister módszere terjedt el, a karbolsavas fertőtlenítés utólagos alkalmazása a műtéti beavatkozásoknál. Manapság a két eljárás kombinációját alkalmazzák.
Semmelweis Ignác nevét ma múzeum és emlékérem is őrzi. Életútját legbehatóbban az egykori szülőházából átalakított múzeum belső és külső munkatársai tanulmányozták, s hagyatékát, tárgyi és írásos emlékeit is ott őrzik. Díszsírhelye is ott található. Munkásságát az utóbbi években legrészletesebben Benedek István és Antall József dolgozta fel.

Magyar Szabadalmi Hivatal ( Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993.)

A Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezete – annak emlékére, hogy 1992. július 1-én lépett életbe a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény – 1996-ban kezdeményezte, hogy ezen a napon ünnepeljék hazánkban A köztisztviselők napját. 2011. június 20-án a Magyar Országgyűlés úgy határozott, hogy az ünnep a kormánytisztviselőkre is vonatkozzon, így ettől fogva annak neve A köztisztviselők és kormánytisztviselők napja lett. 2001-től 2016-ig munkaszüneti nap volt a kormánytisztviselők, az ügykezelők és a közhivatalokban dolgozó fizikai alkalmazottak számára, amit a 2016. évi a közszolgálati tisztviselőkről szóló CLXXX. törvény 3. §-a szüntetett meg. 

A Helytartótanács 1836-ban pályázatot hirdetett egy Pesten felállítandó országos állatorvosi állomás létesítésére és annak vezetői állására. A pályázat egyik feltételeként a magyar nyelv ismerete szerepelt – ezért nem is jelentkezett rá senki. Lenhossék József tanácsára két évvel később újra meghirdették az állást és egyúttal felkérték Zlamál Vilmost (1803–1886), adja be pályázatát. 1838. július 1-jén őt nevezték ki első országos állatorvosnak Pesten (regni veterinarius). Zlamál jelentős intézkedéseket hozott a fertőző állatbetegségek leküzdésére és megakadályozására.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988)

A magyarországi bányászat kiemelkedő művelője, a hazai ásványtan és földtan egyik első tudósa, MÜLLER FERENC JÓZSEF (Nagyszeben, 1740. július 1. – Bécs, 1825. október 12.) a bécsi egyetemen filozófiát és jogot tanult, majd a selmeci Bányászati Akadémián szerzett oklevelet. Pályafutását bányatisztként az erdélyi sóbányáknál kezdte, ezután az akkoriban elhanyagolt bánsági bányák igazgatójává nevezték ki, amelyeket kiváló szervezőkészségével és szakértelmével jövedelmezővé tett. 1775-ben Tirolban szervezte meg a bányászatot és 1778-ban már kincstári tanácsosként tér vissza Erdélybe, ahol az egész, a birodalom szempontjából kulcsfontosságú erdélyi bányászat és kohászat főfelügyelőjeként dolgozik. Munkáját igen eredményesen végzi, lovaggá emelik és udvari tanácsosi rangot kap.
Nevét egy ásvány, a müllerinnek nevezett tellúrérc is megőrizte. A tellúr felfedezőjének személye ma is vitatott; három tudós is osztozik rajta. Ennek oka, hogy akkoriban jóval nehézkesebb volt az információk, hírek terjedése, a publikációk nagy késéssel jelentek meg és csak kevesek számára voltak hozzáférhetők még a szakemberek körében is. Az új fémes elemet Müller elsőként ismerte fel 1783-ban, és metallum problematicumnak nevezte el. Felfedezését 1784-ben tette közzé Born Ignác folyóiratában. Kitaibel Pál Müllertől függetlenül szintén kimutatta az új elemet 1789-ben, felfedezését azonban nem publikálta. Végül egy német tudós, Klaproth is magának vindikálta a jogot az új elem felfedezését illetően, aki azonban magától Müllertől kapott ásványmintát és az abban kimutatott új fémet önhatalmúlag nevezte el tellúrnak.
Müller munkássága elsősorban az Erdélyi-érchegység ásványainak vizsgálatára terjedt ki. Őt tartjuk az első magyar ásványkémikusnak. Jelentős német nyelvű művet is írt az erdélyi ásványokról. Személyében a tudós és a jó gyakorlati érzékkel rendelkező ipari szakember kedvező tulajdonságai egyesültek. Ennek köszönhető rendkívül sikeres életpályája, tekintélye, elismertsége.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990 [Dr Csiky Gábor], Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)

A fizika első magyar nyelvű előadója, a bihari bauxit felfedezője, (BÖLÖNI) MIKÓ BÉLA (Zalatna, 1843. július 1. – Pankota, 1912. június 23.) a selmeci Akadémián szerzett bányamérnöki oklevelet, majd gyakornoki évei után ott is kezdett tanítani a kémia-fizika tanszéken. Elsőként ő adta elő a fizikát magyar nyelven az egyébként német tannyelvű intézményben. 1872-től a nagybányai bányaigazgatóság vegyelemző laboratóriumát vezette. 1903-ban ő hívta fel a figyelmet a bihari vörös színű ércre és mutatta ki arról, hogy az jó minőségű bauxit. A hazai bauxitkutatásról fontos publikációt tett közzé a Bányászati és Kohászati Lapokban 1906-ban.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993)

JENDRASSIK ALFRÉD, (Pest, 1866. július 1. – Budapest, 1935. május 21.): építész, a magyarországi modern kórházépítési alapelvek kidolgozója és alkalmazója.
Oklevelét a budapesti műegyetemen nyerte 1891-ben. 1893-ban állami szolgálatba lépett, előbb a kereskedelemügyi minisztériumban, majd 1903-tól a belügyminisztériumban működött, ahol főleg közegészségügyi építkezésekkel foglalkozott. 1911-ben megnyerte a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorülése alkalmából a modern kórházépítés alapelveinek megírására kitűzött pályázatot. Művei között több budapesti és vidéki bérház, villa és templom is szerepel. Legismertebb alkotása a Mátrai Állami Szanatórium.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1991. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)