A rendszerváltás a Magyar Képzőművészeti Főiskola szellemiségében is fontos fordulópontot jelentett. Más legendás oktatók mellett Károlyi Zsigmond is ekkoriban, 1990-ben kezdett el itt tanítani. Elindította monokróm kurzusát, amely a 19. századi pedagógiai elvekkel szemben a monokróm/radikális festészetet tekintette az új akadémiai gondolkodás alapjának. Ennek az időszaknak állít emléket a Godot Kortárs Művészeti Intézet Tabula rasa kiállítása.
A Tabula rasa történeti tárlat, amely a magyar kortárs képzőművészet fontos időszakának lenyomatát adja, és megteremti az emlékezetét. Másrészt a monokróm festészet egykori jelentését és jelentőségét, valamint mai megítélését analizálja.
Károlyi Zsigmond tevékenységének a hetvenes évek közepétől legfőbb témája maga a festészet. Annak legalapvetőbb elemeit (valóság és képsík viszonya, jelek és tükröződések) próbálja körüljárni. Károlyi 1971 és 1976 között végezte festészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Ennek az időszaknak emblematikus munkája volt a Műterem kipakolás akció, amelynek dokumentációját láthatjuk a kiállításon. A 24 képkockán Károlyi a hagyományos alkotás minden eszközétől megtisztít egy főiskolai műtermet. Tulajdonképpen ez maga a tabula rasa, a tiszta lappal indulás. Károlyi ebben a szemléletben alkotott akkor is, amikor 14 évvel később tanítani kezdett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán.
Nagy erénye a kiállításnak, hogy betették KISVARSÓ Game of change videóját. Ebben Károlyit látjuk 1971-ben, amint a festészetről alkotott elképzeléseiről mesél, majd egy másik csatornán szintén ő szerepel, de már 2009-ben, amint három évtizeddel korábbi gondolataival szembesül. Aztán 2009-ből visszatekintve is mesél a hetvenes évekbeli alkotói korszakáról és pedagógiai tevékenységéről. Így ez a videó egészen jól kontextusba helyezi a kiállítást.
A mestertől egyébként nagyon fontos munkák szerepelnek ezen a kiállításon.
Fotófestményei közül három is látható egy falon. Ezek kiindulópontja Károlyi egy fotója, amit 1968-ban, tizenhat évesen készített. A képen felállványozott épület látható, és izgalmas geometrikus struktúrák rajzolódnak ki.
Károlyi műveinek fontos motívuma az X, amelynek előképei e korai fotón látható, kicserélt ablaktáblákra festett fehér X-ek. Az építkezési állványzatok által kirajzolt, talált formákat a művész saját X-ekkel egészíti ki. A fotókon a városi térben talált X-ek a művészeti gesztus X-eivel elegyednek izgalmas párbeszédbe. A technika hatására a képen különféle zöldes, kékes, barnás megfolyások keletkeznek, ami festői játékosságot visz az alapvetően geometrikus vonalakra épülő képekbe.
Károlyi kilencvenes években született munkáiból is láthatunk párat egy másik falon. Ezeken egyetlen dologról van szó. Ahogy György Péter a kiállításról írt kritikájában fogalmaz:
„A művészet kérlelhetetlen komolyanvételéről.
Azaz lemondás az illusztratív eleganciáról, a még oly finoman giccses melankóliáról, a társasági festészetről, legyen az »drámai« vagy épp hűvösen távolságtartó. Mindarról a figurativitásról, tárgyiasságról, amely a korszak főiskolai festészetfogalmában evidens volt.”
Rengeteg finomság van ezekben a munkákban. Akkor is elemi erővel hatnak ránk, ha nem tudunk az előbb említett reformokról vagy Károlyi pedagógiai tevékenységéről. Ott van például Gál András Duplicate című munkája: falhoz támasztott képtáblákat látunk, amelyek szimmetrikus rendben állnak egymás mellett. A néző pozícióját teljesen összezavarja azzal, hogy ezeket a táblákat nem a földre támasztja, hanem a magasba helyezi.
A táblák alkotta struktúrák látszólag teljesen egyformák, azonban amikor elkezdjük őket különféle szögekből megnézni, a fény hatására előtűnnek a homogénnek hitt felületek különbségei: változatos fraktúrák rajzolódnak ki. Hasonló a helyzet Bernát András két kiállított munkájával. Ezek a sötét tónusú táblaképek első pillantásra homogén felületek, ám amint megmozdulunk előttük, erős dinamizmussal és lüktető mozgással telítődnek. A kibontakozó formák dinamikusan változnak a rájuk vetülő fényben, és a festékbe kevert alumíniumpor különös elegyének hatására újabb és újabb struktúrákat bontanak ki.
Ezek a képek azonban csak a befogadó által képesek életre kelni.
Ha mi nem mozdulunk, akkor a mű rejtett dimenziói sem válnak láthatóvá. A néző az, aki mozgásba hozza a művet, így válik ő maga is az alkotás részévé.
Több olyan munka is szerepel ezen a kiállításon, amelyek a Bernát-művekhez hasonlóan elmossák az alkotások éles határvonalait. Állunk előttük, és nem tudjuk, hogy meddig tart a műalkotás, és hol kezdődik a valóság. Ősz Gábor Képek a falon című installációjával archaikus egyszerűséggel hatol az alkotói folyamat gyökeréig, és a festészet legalapvetőbb kérdéseit analizálja:
Hogyan viszonyul a műalkotás a térhez, mit jelent az anyag?
Hogyan jelenhet meg a műalkotásban a fény, és milyen viszonyban áll egymással a mű és a befogadó?
Az installációban keveredik a fotó a festménnyel, de minden darabján kép a képben jelenik meg, oly módon, hogy csupán fekete négyzeteknek tűnnek.
A kiállítás anyagában nemcsak ilyen erőteljes, maszkulin munkák szerepelnek, Káldi Katalin korai műveiből is láthatunk néhányat. Csendéletre jellemző nyugalmuk, az alig előtűnő tárgyak statikussága meditatívvá teszi ezeket a festményeket. Káldi redukálja a színeket, hogy figyelmét a lényegre, a festészet esszenciájára irányíthassa. A rendszerteremtés igényével fellépő művek sorra veszik a valóság elemeit, miközben a vízszintes ecsetnyomokon megcsillanó fények a térbeliség problematikája felé irányítják a néző gondolatait.
Hasonlóan kemény szemmunkára kényszerítik a nézőt a Káldi-képekkel szembe installált Braun András-festmények. Ám míg Káldi munkáin főként a csend dominál, addig Braun nem ábrázoló jellegű, geometrikus elemekből és struktúrákból álló, telített színekből építkező táblaképei szinte vibrálnak. Hatalmas dinamikát és energiát sugároznak, a formák szinte kitörni készülnek a keretből. A kép különböző rétegei erősen hatnak egymásra; olykor kioltják, gyengítik, máskor erősítik egymást. A gyakori ismétlések, ritmusok intenzív optikai élményt jelentenek a befogadó számára.
Uglár Csaba lakkozott csapágygolyókat ragaszt 1996-os képének (Cím nélkül) felületére, így a végeredmény reliefszerű lesz. Szabó Dezső korai, Tömb című munkájában a látvány és a kép újrateremtésével foglalkozik, a képek működésének mechanizmusára, azok jelenkori státuszára kérdez rá. De ezen a kiállításon látható a Kis Varsó művészduó Monoszkóp projektjének dokumentációja is, ami Gálik és Havas első közös köztéri munkája volt, és a szocializmus adásszüneteinek állított emléket.
A kiállítás április 15-ig látogatható a Godot Kortárs Művészeti Intézetben.
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
