Ékszert szinte mindenki visel, de vajon tudjuk is, hogy mit közvetítenek rólunk? Roskó Mária iparművész, az ÚjMűhely Galéria kortársékszer-kiállításának kurátora egy válogatáson keresztül bemutatja, hogy milyen sokrétű a kortárs ékszerművészet. Interjú.
Kommunikációs formákat – dialógusok és polilógusok – választottál a kiállítás címének. Tekinthetőek az ékszerek egyfajta kommunikációs eszköznek?
Ennek a funkciónak a bemutatása benne volt a koncepciómban. Az ÚjMűhely Galériában bemutatott tárgyak mindegyikének története van, ezért is szerettem volna minél kifejezőbben megjeleníteni ezt a fajta kommunikációs szituációt. A másik célom pedig az, hogy a tervezők és ékszerkészítők ezentúl másként tekintsenek egymás ékszereire.
Tehát ez a kiállítás nem csak a látogatóknak, hanem a szakmabelieknek is szól.
Igen, mivel szerettem volna azt is bemutatni, hogy mindannyian másként dolgozunk: van, aki anyagkísérletekkel foglalkozik, és van, aki narratív szálon mozog. Másrészt úgy éreztem, hogy nem feltétlenül gondolkodunk eleget egymás munkáiról. Sokszor zsigerből döntjük el, hogy mi tetszik.
Mi alapján választottad ki a kiállításon szereplő művészeket és tárgyakat?
Szerettem volna széles spektrumon bemutatni a kortárs magyar ötvösművészetet, a hagyományosnak mondható anyagtársításoktól a kiterjesztett valósággal operáló ékszerekig. Ehhez felvázoltam magamnak egy képzeletbeli vonalat, ennek mentén válogattam a készítőket. Igyekeztem bemutatni azokat, akik a hagyományosabb irányt képviselik, de törekedtem azok beválogatására is, akik kicsit extrémebb anyagtársításokkal vagy koncepcióval dolgoznak.
A kiterjesztett valósággal dolgozó ékszer hogyan működik? Erről a típusról még keveset hallhattunk itthon.
A kiállításban ezt az irányt Varga Gergő és Birkás Mona közös munkája képviseli. A kiállított ékszerükhöz tartozik egy QR kód, melynek segítségével egy applikációt telepíthetünk a telefonunkra. A kiterjesztett valóság pedig ez esetben azt jelenti, hogy a bemutatott tárgyhoz egy fiktív valóság adódik: a telefon képernyőjén keresztül megelevenedik az ékszer, és azt lehet látni, hogy a tigrisek szájából különféle drágakövek törnek elő.
Hogyan állítottad össze a kiválasztott ékszereket? Hogyan alakultak a párbeszédek, amiről a kiállítás címe beszél?
Minden művésztől három alkotást kértem be, és valamivel többet is kaptam, hogy nagyobb szabadságom legyen a párok kialakításában. A kiállítás egyébként három részből áll, melyben a földszinti két hosszú tárló a dialógusoknak ad helyet. Ezekbe én válogattam össze a párokat, melyek között sokszor vizuálisan is szembetűnő a kapcsolat. A felső szinten pedig az első két teremben egy random generátor segítségével alakítottam ki a párokat. Ide beírtam az összes nevet, és a véletlen sorsolta ki, hogy mely ékszerek kerüljenek párba egymással. Az egyik kedvenc ilyen véletlen párosításom Dés-Kertész Dóra: Kunigunda kertje és Dávid Attila Norbert: Angyali érintés című munkája. Rajtuk keresztül a pesszimizmus-optimizmus ellentéte fejeződik ki, vagy az élet eldobása és az élet szeretete. A kiállítás harmadik része pedig egy hullámzó kontinuum, ami a polilógusokat mutatja be.
Anyagokat, technikákat és a típusokat tekintve is nagyon sokfélék a kiállított ékszerek. Számodra mi a legizgalmasabb tényező a kortárs ékszerművészetben?
Számomra a sokféleség, a nagy szabadság és a kockázatmentesség a legérdekesebb. Az ékszert mindig a testhez való viszonyában határozzuk meg, a kortárs ékszer ezt a viszonyt kérdőjelezi meg, néha provokatív módon, néha a hagyományokat ledöntve, olykor pedig a fizikai határokat feszegeti.
Van olyan különleges ékszertípus a kiállításban, ami nem követi a hagyományos funkciókat?
A Barátság című munka az egyik ilyen példa, ami egy gesztusszerű cselekvéshez párosul, két kisujj fonódik egymásba általa. Ennek alkotója Huber Kinga, aki a műfaját ujjékszernek nevezte el. Ez nem egy mindennapokban hordható ékszer, hanem egy bizonyos szituációban vehető fel, ami lehet, hogy csak néhány pillanatig tart. Ezt örökíti meg a kihelyezett fotó. Másik ilyen példa lehet Dés-Kertész Dóra: Please do not touch című ékszere, amelyet az alkotó szándékosan annyira törékeny anyagból készített, hogy a viselése lehetetlen a kiállításon látható formában. Sokkal inkább installációként fogható fel, ahogyan Neuzer Zsófia Tartarus című szénből készült nyaklánca is.
Mennyire fontos szempont az a mai kortárs ékszerművészetben, hogy hordható legyen egy-egy darab?
Szerettem volna ennek a jelenségnek is minél szélesebb spektrumát bemutatni, a mindennapokban hordható ékszerektől kezdve egészen az installációként működő műtárgyként létező darabokig.
Itt ér össze az iparművészet és a klasszikus értelemben vett képzőművészet?
Igen, a kortárs ékszernél ez így van, mivel ez a műfaj a design, az iparművészet és képzőművészet határterülete.
Szentendrét a festők városának nevezzük, de mi a helyzet itt a többi művészeti ággal? Szerepelnek a tárlatban a városhoz köthető alkotók is?
Egyik kiállítónknak, Jermakov Katalinnak itt működik a Mana elnevezésű ékszer stúdiója. A városban él továbbá Besnyői Rita is. De bemutatkoznak a Mana Ékszerstúdió korábbi tagjai is, úgymint Egri Zoltán, Kecskés Orsolya, Stomfai Krisztina és Tóth Zoltán is.
A MANK kiállítási stratégiájában milyen szerepet tölt be ez a tárlat? Megfigyelhető, hogy egyre nagyobb a hangsúly az utóbbi időben a fiatalok és az iparművészet bemutatásán.
Igen, a MANK Galériában és az ÚjMűhely Galériában is szeretnénk több, különböző művészeti ágat bemutatni, így esett a választás a kortárs ékszer műfajára is, amelyet az idén megújult ÚjMűhely Galériában most először mutattunk be. A fiatalok közül pedig többen is szerepelnek a tárlaton, mint például a H6 csoport, akik sok nemzetközi kiállításon és pályázaton mérettetik meg magukat, és ők az Ékszerek Éjszakájának a szervezői is.
