KUNHEGYESI_FERENC_SP_021_kicsi.jpg

Kunhegyesi Ferenc: Az érdekel, hogy mennyi a fény az emberben, és mekkora a sötétség

Kunhegyesi Ferenc kiskőrösi műtermében akárhová nézek, mindenhol arcok tekintenek vissza rám. Szemük ugyan nincs, de a tekintetük mégsem ereszt. „A képeimmel azokat az embereket ábrázolom, akik nagyon mélyen visszanéznek rád a vászonról” – mondja a művész. Beszélgetés közben újra meg újra odatéved rájuk a szemem. Kunhegyesi közben a táncoséveiről mesél, az utcai fellépésekről és arról, hogyan került harmincévesen Szentandrássy István mellé, majd vált képzőművésszé.

Táncosként indult, tizenévesen már pénzt is keresett vele. Amikor a breaket említem, rögtön pontosít: nem a fejen pörgős változatot művelte, hanem az electric boogie-t, amelyben a mozdulatok megtörése, a test hullámzása és a pantomimhez közeli gesztusok érdekelték. Azt mondja, már akkor is erős közlésvágy dolgozott benne, csak meg kellett találnia, hogyan adhat neki formát. „Az volt bennem már egész gyerekkoromban, hogy nekem kell valamit közölnöm, az iskolában beültem a hátsó padba, és eldöntöttem, hogy kitalálom magamat.” 

Az utcai táncban a találkozás közvetlenségét szerette. „Aki arra járt, rögtön kapcsolatba kerülhetett azzal, amit csináltam, a mozdulatoknak azonnal kellett hatnia.” Az afroamerikai közegből induló tánckultúrában a saját roma származásával is talált kapcsolódást. Később kortárstánc- és jazztánckurzusokra járt, majd kétszer eljutott a Ki mit tud? televíziós középdöntőjéig. Külföldön is dolgozott, végül egy tánccsoporttal féléves turnéra indult Hirosimába, miközben elkezdte tanítani is a táncot. „Sosem maga a produkció érdekelt, hanem az, hogy a mozgás mit tud felszabadítani a gyerekekben, hogyan tudnak feloldódni a táncban.”

„Harmincévesen aztán meguntam az éjszakai életet, vágytam valami nagy váltásra, így beiratkoztam egy újságíró-iskolába, remélve, hogy a megszerzett tapasztalataimat majd át tudom adni másoknak.” Gyorsan kiderült persze, hogy az újságírás nem az ő terepe, viszont a rádiózásban megtalálta magát: a Rádió C-ben éveken át roma nyelvű kulturális műsort vezetett.

„Mindeközben persze folyamatosan rajzoltam is”, meséli, majd hozzáteszi, egy osztálytársa javasolta, hogy mutassa meg ezeket a munkákat Szentandrássy Istvánnak. „A mesterrel a festő születésnapján a Kossuth Klubban találkoztunk először. Ez a találkozás pedig sorsdöntőnek bizonyult. Ő sosem vállalt tanítványokat, de végignézte az összekészített rajzaim, majd becsukta a mappát, és azt mondta: innentől az életünk elválaszthatatlan, felelősek vagyunk egymás sorsáért.”

Kunhegyesi számára ez a találkozás nyitotta meg a festészet felé vezető utat. „Éveken át vittem hozzá a rajzaimat, sokszor anélkül csukta be a mappát, hogy jónak vagy rossznak minősítette volna őket.

Azt mondta, hogy úgyis abból tanulok a legtöbbet, ha ülök mellette, és nézem, hogy mit csinál.

A legtöbbet a hajnalig tartó beszélgetések adták.” Az életről beszélgettek, arról, amit egy embernek érdemes végiggondolnia, ha alkotni akar. Szentandrássy azt mondta neki, hogy a technikai tudás az, ami elsajátítható, csak gyakorolni kell, dolgozni, újra és újra nekifutni.

Kunhegyesinek, aki az intézményes oktatással már gyerekként nehezen talált közös hangot, ez fontos megerősítés volt. Ő ugyanis mindig rajzolt, figyelte a körülötte levő embereket, majd később filozófiai és művészeti könyveket olvasott, végigment az izmusokon, és folyamatosan kereste, keresi, mihez és hogyan tud kapcsolódni. „Eleinte próbáltam Szentandrássy stílusából inspirálódni, azt folytatni, azonban ő figyelmeztetett, hogy a saját hangomat kell megtalálni.” A rajz hosszú évekig megelőzte a festést. Szalay Lajos és Kondor Béla munkáit tanulmányozta, Szalayban különösen azt szerette, ahogyan egy vonal menet közben irányt válthat, és a rajz a módosításoktól nyeri el az alakját.

A bizonytalanság, a korrekció lehetősége később a saját munkáiban is termékenynek bizonyult.

Sokáig színes, történetekkel teli képeket festett. Gesztusokból építette fel a felületet, majd úgy helyezte el benne az alakokat, hogy a figurák és a festői mozdulatok összetartozzanak.

Idővel azonban ebben olyan biztonságot szereztem, hogy az izgalom rutinná vált. Zavarni kezdett ez a könnyedség, mert egyre kisebb kockázata volt annak, hogy odaállok a vászon elé.

Az irányváltással aztán éppen ezt a biztonságot hagyta maga mögött: sejtelmes portrékat kezdett festeni, visszafogta a színeket, a rétegek egyre lazúrosabbá váltak… A fény és az árnyék viszonyára koncentrált. „Hogy is mondjam? Próbáltam egyre eszköztelenebbé válni. A korábbi narratív jelenetek helyett egyetlen arcra bíztam mindazt, amit az emberről el tudok mondani, vagy amit egyáltalán kérdezni tudok róla. Az érdekel, hogy mennyi a fény az emberben, és mekkora a sötétség.”

A műteremben körülöttünk sorakozó portrékon időtlen arcok, erős karakterek köszönnek vissza, de nem lehet pontosan tudni, hogy vajon konkrét személyek vagy valami misztikus, istenszerű jelenések lehetnek. A háttérből nem derül ki, hol járunk, a figurákhoz nem társulnak a helyüket, korukat vagy társadalmi helyzetüket kijelölő tárgyak. Némelyik arcnak szinte csak egy részlete látszik, a többit elnyeli a világosság. A szájak határozottabbak, érzékibbek, mint a körülöttük feloldódó vonások. Ettől a fejek egyszerre tűnnek távolinak és különösen közelinek. Nem tudom, kik ők, mégis nehéz közömbösen nézni rájuk.

„A belső vízióim festem. Ezekben az arcokban személyes tapasztalatok, élmények, nehezen tisztázható megérzések sűrűsödnek össze. A fény sem egyértelműen megnyugtató ezeken a kompozíciókon: azt is kérdezem, hogy mennyit képes elviselni belőle az ember. Meddig tud elmenni abban, hogy megismerje önmagát és azt a világot, amelybe került. Úgy érzem, egy hatalmas labirintusban járok, amikor ezeket a kompozíciókat festem, ahol nemcsak hogy válaszok, de már kérdések sincsenek.”

A képek ettől még nagyon gyorsan születnek. Amikor a fókuszált jelenlét állapotában van, akkor nem zavarhatja meg semmi. Előre odakészít mindent, hogy munka közben benne maradjon a flow-ban. „Ha kizökkenek abból a felfokozottságból, amellyel festeni kezdtem, nehezen találok vissza. Így ha a kép nagy része nem készül el kellően gyorsan, és nem robban, akkor hazugság lesz az egész.” A lényegnek tehát az első lendületben kell megtörténnie.

A fokozatos „stílusváltás” a korábbi munkáit is más megvilágításba helyezte. „Eszembe jutott az egyik első festményem, egy kékkel, fehérrel és kevés zölddel megfestett önarckép. Csak hónapokkal az új portrék megjelenése után ismertem fel, hogy tulajdonképpen épp ezekkel a portrékkal indult a festészetem annak idején.” Közben végigtanulta mások képi nyelvét, kereste a helyét a magyar festészetben, és sokáig fontosnak érezte, hogy bizonyítson. „Ma már erre a kényszeres bizonygatásra nincs szükségem.”

Roma származásáról is ebben az összefüggésben beszél. Meghatározó tapasztalatokat kapott általa, sok mindent megtanult az emberi viszonyokról, de nem szeretné, ha a képei értelmezését előre eldöntené egy származási kategória.

Ahogyan azt sem, hogy minden festményének közvetlenül társadalmi vitákhoz kelljen hozzászólnia.

A Szentandrássy Galéria művészeti vezetőjeként eltöltött évekről beszélve a közösségi szerepvállalással járó elvárásokat és a saját határait is említi. Festőként szüksége van arra, hogy kivonulhasson ezekből a helyzetekből, és figyelhessen. A műtermét szentélyként kezeli. Itt rendszerint egyedül dolgozik, a társasági életet máshol éli. „Festőszerzetes vagyok”, mondja.

A családjából kétféle örökséget emel ki. Régiségkereskedő nagyapja mellett azt figyelhette meg, hogyan ismerhető fel egy tárgy értéke, esztétikuma. Apjától a mások iránti érzékenységet hozza: úgy emlékszik rá, mint aki az egész életét a közösség szolgálatába állította. Ez a figyelem a saját életében is folyton visszatér.

Most iskolákba jár, gyerekeknek tart alkotófoglalkozásokat. Ugyanaz érdekli, mint egykor a tánctanításban: hogyan lehet az alkotáson keresztül felszabadítani valakit. Kiskőrösön szellemi műhelyt szeretne létrehozni. A tehetséges fiataloknak abban segítene, hogy továbbjuthassanak művészeti iskolába, akár egyetemre. A képeit pedig hamarosan mi is láthatjuk: decemberben a budapesti TAW Galériában nyílik páros kiállítása Verebes Györggyel.

Fotók: Sorok Péter/Kultúra.hu

Ez is érdekelheti

Miksa Bálint kompozíciói sehol sem nyugszanak meg

A Népszigeten található műteremben Miksa Bálint szabálytalan körvonalú festményei egymás mellett sorakoznak a falakon. Az egyik csillagrendszernek tűnik, a másik sűrű természeti tájnak: olyan képek, amelyekbe éppúgy bele lehet burkolózni, mint amennyire el lehet veszni bennük.

Kucsora Márta: Ha nem viszem végig, akkor általában a kukába kerül a mű

Kucsora Márta festményei nem engedik, hogy kívül maradjunk: monumentalitásukkal és érzékiségükkel megtorpanásra késztetnek, majd – ha akarjuk, ha nem – beszippantanak. Elég eléjük állni, és természeti képzetek, kozmikus víziók támadnak bennünk, máskor pedig úgy érezzük, mintha egy Petri-csésze mikrovilága nyílna meg előttünk.

Végh Júlia egzotikus növényi motívumai egészen Ferenc Józsefig vezetnek vissza

A Gutenberg-ház legfelső szintjén, egy gyönyörű ólomüveges ajtón keresztül jutunk Végh Júlia műtermébe, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a városra. Nem meglepő, hogy az alkotó kompozícióin folyamatosan megjelennek a titokzatos belső tereket és különös tájakat idéző világok, amelyek valamilyen módon mindig túlmutatnak a hétköznapiságon.

Simon Holpertnél az érintés nem csak anyagi tapasztalat

A Simon Holpert alkotta nyitott-zárt formákban ott húzódik a Covid utáni évek érintéshiánya, a távolságtartás megszokása, vagy éppen a túlzott kitárulkozás és a magánszféra elvesztése is. A kerámiaművész műtermében jártunk.