Például saját (úgymond kortárs) szerzeményt szólóban csak egyet hallottunk tőle ezen az estén, ez volt az egyik DVD-bejátszás. Igaz, így is több oldalról is bemutatkozhatott, egy improvizációval fűszerezett kortárs műsorban és saját (mondjuk rá:) világzenei kvintettje élén. Világzenei hangszer a cimbalom már magában is, sokféle nemzet által használt többféle változata közül a magyar került fel a huszadik században az európai zenetörténet csúcsaira.
Talán ennek is köszönhető, meg a Rácz Aladár óta töretlen magyar cimbalomiskolának, hogy Lukács Miklósról először egy külföldi, a holland Mano Camón forgatott portréfilmet. (Lukács a napokban tragikus balesetben elhunyt kollégának, Vékony Ildikónak dedikálta koncertjét.) Több helyszínen, hosszú időn keresztül készült a film, amely Lukácsot különböző zenei- és élethelyzetekben is bemutatja. Ezért is választhatták a szervezők azt a formát, hogy Lukács az első félidőben kortárs zenei műsort, a másodikban pedig saját zenekarával improvizatív zenét játszott. De mint annyiszor Lukács pályáján, a zene most is túlcsordult az adott határokon, és a koncert csúcspontja a kortárs zenei, vagy ha tetszik klasszikus zenei improvizatív darab volt.
Biztosan nem felesleges emlékeztetni rá, hogy a harminckét esztendős Lukács a Zeneakadémián végzett tíz éve, klasszikus cimbalomművészként 2006-ban Eötvös Péter Atlantis című művét játszotta a Varsói Őszön, majd a hamburgi Filharmonikussakkal, később a torinói RAI-zenekarral, tavaly pedig fellépett a Menuhin-fesztiválon, Gstaadban. Ugyanis Lukács olyan sok etno- és jazzegyüttesben (Dresch Quartet, Mitsoura, korábban pedig Quartet B, a Borbély Műhely, Lovász Irén, a Tűzkő Csaba Septett, az East Side Jazz Company és mások) vállalt közreműködést, hogy sokan azt hihették, csak ezzel foglalkozik.
Önálló estjét Kurtág Szálkák című művével indította, de rá jellemzően nem is volt többet egyedül a színpadon, a másik Kurtág-mű, amit játszott, már Klenyán Csabával duóban hangzott fel. A cikázó dallamok, a tragikusan végleges töredékesség, jelentőségteljes csöndek közben azonnal feltűnt, hogy a legkisebb pisszenés sem hallatszott a közönségből az egyébként akusztikailag nem problémamentes Millenáris Teátrumban. Lukács Borbély Mihállyal duóban Bartók Román nép táncaiba már bevitt egy kis improvizációt az interpretáció után fűzve, nagyon frappáns átkötéseket hallottunk, de épp a hatásos zárótétel nem sikerült teljesen tökéletesen.
Elgondolkodtató volt Eötvös Péter Psy című műve, amely egy átirat, különösen a második Kurtággal kontrasztba állítva. De az estet Klenyán, Borbély és Lukács triója röpítette a csúcsra. Kortárs improvizációt játszottak, vagyis rögtönzéseik formanyelvét tekintve távol tartották magukat a jazz vagy az etnozene meghatározott ritmus- és hangzásvilágától, bár természetesen népzenei fogantatású részek mindhármuk szólóiban felbukkantak. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem kvázi szabad improvizációt hallunk, hanem részben strukturált darabot, komponált motívumokkal, amelyben leginkább Lukácsé a szerzőség. A rögtönzésbe tehát vittek egy kis kompozíciót, a kortárs zenébe pedig annyi eredeti és tartalmas, gondosan megformált ötletet, ami egészen kivételes produkciót eredményezett.
A második rész két filmrészletvetítése közben a három éve létező, de a tagok sokirányú elfoglaltsága miatt csak ritkán fellépő Lukács-kvintett játszott. Érdekes módon a két ütőhangszeres ebben a formációban igazán kidomborította a cimbalom ütőhangszer jellegét. Jobban, mint a szaxofon/fuvola, illetve a bőgő a főszereplő hangszer melodikusságát, de ez nyílván a zenekarvezető szándéka szerint volt, hiszen mind az indiai, mind a balkáni ihletésnek a ritmus is döntő része. Felrémlett Eötvös műve a szünet előttről, ahol a fuvola és a cselló legatói éppen ellenkező hatást váltottak ki. A kvintett kiérlelt, színpompás, egzotikus és bonyolultan rétegzett zenéjével nagy sikert aratott, bár a közönség egy része biztosan meglepődött a hallottakon. Feltehetően elég jelentős táboruk alakulna ki, ha többet szerepelnének.
