Néhány évvel ezelőtt Kolozsváron, az egyetemi éveim alatt találkoztam először Kaffka Margit nevével. Mire hozzá eljutottunk, már jól ismertük a nők irodalmi egyenjogúságért vívott harcait, de talán kevesen sejtettük, hogy ezeknek a vitáknak az utórezgései valamelyest még nála is érezhetők lesznek.
A nők irodalomba való integrálása – és az ezt követő vitasorozat – már az 1700-as években elkezdődött. Kazinczy és Berzsenyi már ekkor a nők művelődésének szükségességét hangoztatták, de a legerőteljesebben a 19. században, Gyulai Pál heves nőíróvitái révén csúcsosodott ki. A 19. századi irodalmi közélet ekkor két részre bomlott: Gyulai Pál mellett Arany János és Madách Imre ellenezte a nőírók szereplését, de akadtak támogatók is Gvadányi József, Jókai Mór, Erdélyi János és később Kánya Emília személyében. Vagyis az írónők nem egyedül haladtak az egyenjogúság felé vezető rögös úton, s hozzá kell tenni, Gyulai acsarkodása már a kezdetektől fogva kissé avíttnak hatott, hiszen akkorra már a hölgyek közül jó néhányan – Szendrey Júlia, Majthényi Flóra, Bulyovszky Lilla vagy Wass Ottilia – a tollat forgatták a fakanál helyett. Ennek ellenére a nők irodalmi térnyerése még sokáig nem volt akadálymentes.
A 20. század női szerzői közül a legnagyobb presztízsű kétségtelenül Kaffka Margit volt. A Nyugat első nemzedékének egyetlen női tagjaként vált ismertté. A modern irodalmi körök nemcsak hogy támogatták az alkotásban, de irodalmi rangját tekintve is elismerték őt. A 19. századi írónők megítélésének viszonylatában ez mindenképpen hatalmas előrelépést jelentett, mégis, amikor olvassuk a kortársak reflexióit, érezzük, hogy valami azért mégiscsak hibádzik.
Kaffka Margit asszony a Vasárnapi Ujságban megírt egy regényt, […] s az én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért, s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszony-író minálunk még soha […] A Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás: az életnek írásban kiélése épen úgy lehet asszonyi lehetőség, mint férfiúi. (Móricz Zsigmond)
A regény, amire Móricz utal, Kaffka Színek és évek című műve. Erről az idézetről elsősorban mindig az a furcsaság jut eszembe, amire annak idején kedves egyetemi tanárunk hívta fel a figyelmünket; ő valahogy így fogalmazott: „Mégis mikor szoktunk mi olyat leírni, hogy Móricz Zsigmond úr?” Már önmagában ez is sok mindent elárul, persze ennél sokkal fontosabb, hogy Móricz egészen Kaffkáig nem hitte, hogy az „élet írásban való kiélésére” egy nő is képes lehet. Hasonlóan fogalmaz Tóth Árpád is, amikor ezt írja:
Egy asszonyi sors regénye ez a könyv, oly művészettel megírva, amint ezt még magyar nyelven nem hozta nekünk író […]. Az ember tűnődve s értetlenül áll meg, hát egy asszony írhatta mindezt csakugyan?
Vagy Ady sokat emlegetett mondata, amit Tersánszky Józsi Jenő a következőképp idéz:
– Maga, Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek.
Az idézetek nemcsak a kor női irodalomról alkotott képét tükrözik, hanem azt is, hogy Kaffka hangja több ponton is eltért a megszokottól.
De mit láthattak a kortársak a Színek és években, ami ennyire lenyűgözte őket? Mitől volt más ez a regény, mint az addigi női irodalmi művek?
Az elvárás a női írókkal szemben továbbra is az volt, hogy az alkotásaikban az asszonyi sorsot jelenítsék meg. Ezek a nőkről szóló regények azonban javarészt az érzelmes, szentimentális lektűr kategóriába száműzettek, nem tartoztak az irodalom elismert, nagy témái közé. A Színek és évek – habár ugyanúgy női sorsot beszél el – egy komplex kidolgozottságú emlékezésregény, amiben egy idősödő asszony, Pórtelky Magda tekint vissza a saját életére. A mű poétikai sajátossága, hogy az emlékezés természetes működését, asszociatív és nem lineáris jellegét formává emeli. Egy folyamatos ide-oda mozgást figyelhetünk meg a narrációs pozíció és az elbeszélt idősík között – nem véletlen, hogy sokaknak erről éppen Proust Az eltűnt idő nyomában című műve jut eszébe –, ugyanakkor az elbeszélést az teszi igazán különlegessé, hogy mégis felfedezhető benne egyfajta kronologikusság: a narrátor először ifjúkorára emlékezik vissza, aztán az első, majd a második házasságának időszakára.
Persze sok mindent kiemelhetnénk még Kaffka Margit regényéből – kezdve azzal, hogy a 19. század végén, 20. század elején oly gyakran felbukkanó dzsentrifigurát ezúttal női nézőpontból ismerhetjük meg, egészen a narrátor megfigyelő, önreflexív pozíciójáig. A Színek és évek talán egyik legizgalmasabb sajátossága mégis abban rejlik – és talán ez lehetett az, ami a kortársakat is ennyire lenyűgözte –, hogy miközben főszereplője, Pórtelky Magda az életében gyakran a passzív, társadalmilag „ráosztott” női szerepekbe szorul – házasság, anyaság, társadalmi elvárások –, elbeszélőként egészen más pozíciót tölt be. A narratívát ugyanis ő formálja, értelmezi, irányítja: ez az aktív elbeszélői jelenlét mintegy ellensúlyozza a történetben megélt kiszolgáltatottságot.
De térjünk vissza Kaffkára! Füst Milán és Németh László visszaemlékezései alapján egy állandóan önmagát kereső, elfogadásra vágyó, saját képességeivel szemben kritikus, mégis folyamatosan fejlődni akaró nő képe rajzolódik ki előttünk:
És mintha csak erre válaszolna Földes Anna Kaffka Margitról szóló híres könyvében:
Földes szerint ugyanakkor Kaffka nem nőmegváltó programmal lép be az irodalom színterére, „hanem az ember emancipációjért küzdene, ha engednék”.
És mit mond ma nekünk Kaffka Margit életműve? Hogyan tekintünk irodalmi színre lépésére több mint egy évszázad távlatából? E gondolatok mentén két kiváló alkotót is megszólaltattunk – Kiss Noémit és Juhász Annát –, akik a következőképpen válaszoltak kérdésünkre:
Kiss Noémi
Eleven és életerős író, köznapi jelenetei vibrálnak. Egy új irodalmi hagyomány élő megteremtője, a vallomásos női regényé. Szeretem Kaffka Margit szecessziós verseit, áradó, különös érzelmeit, mely középpontjában a női lélek áll. A női élet terei: konyha, kamra, meleg, bútorozott szoba, tornácok. Nagykároly, Miskolc, Budapest. Virágok, fűszerek, hangok - és a nők magánya a századforduló melankóliájában. Ez akkoriban forradalmi irodalomnak számított, új jelenség és új prózai világ volt.
Ady és Móricz írtak először elismerőleg az új irodalomról.
Kaffka Margit Színek és évek regénye egy vallomásos próza, életről, múltról és öregedésről, és kívülállásról, elszegényedésről. Épp ötvenéves a főhős, mint én. Ármány, gonoszság, szerelem, elmúlás van ebben, hasonlítanak ellentmondásos alakjai Szabó Magda regényeihez. Mind a kettőjük irodalmát a Kádár-kor olvasási kritériuma emancipálta: dzsentriirodalomnak vagy színvonalas lektűrnek titulálták. Ma sokkal stabilabb a kánonban a helye ennek a vallomásos prózának.
Móricz Zsigmond 1912-ben először ír elismerően a Nyugatban a Színek és évekről. A női alakok tekintetében forradalom megy végbe. A passzív, szerelmes nőkből cselekvő, tudatos és kritikus női alakok jelennek meg. A nő nem csak tragikus múzsa és nem titkárnő írófeleség többé.
Móricz Zsigmond 1912-ben így ír Kaffka Margitról:
Soha még senkinél nem éreztem, hogy a regény objektivitásának dongáit ilyen erős líra feszítse. Mint az újbor, forr és pezseg ez a líra és néha szinte kábít a belőle kiáradó szénsav. Minden írás, ami művész tollából ömlik: vallomás, de ez az írónő túláradó őszinteséggel él át minden gyötrelmet és kínt és kevés kis örömet, ami életében közvetve, vagy közvetlenül belecsapott szíve húrjaiba. És ezeken a zengő lelki húrokon soha nem érezni az életrajz fahangjait: ez mind poézis. Vérző sebajkú líra, amely az életet sírja: de azt az életet, amely itt a regényben árad, duzzad, dagadozik, sodor. És micsoda különös asszonyi líra.
Így férfi nem írt soha: ez az igazi asszonylélek speciális hangja.
A kávéházi hölgykaréjban önálló jelenség Kaffka Margit. Úgy lett író, hogy volt állása, jövedelme, vagyis az emancipáció tevőleges részese volt, alkotóként pedig a nők helyzetét a tömeges munkába állással érintő korszakos fordulatot is feldolgozta – maradandóan és időtállóan írta meg a korabeli társadalmi problémákat, széles perspektíva állt rendelkezésére –, egész Európában megújul a nők által írt irodalom a századfordulón.
Juhász Anna
Kaffka Margit egy nagyon korai, irodalmi élményem, három okból: édesapám egyik közeli irodalomtörténész barátja, monográfiájának szerzője, Bodnár György Kaffka-kutató volt, így gyermekkoromtól áthatotta a hétvégi, családi-baráti együttléteket az írónő élete, munkáinak közös olvasása. Ez egy út volt, elindultam rajta. A háborús levelezése szerelmével, majd a nagyregény, a Színek és évek lett az én belépőm, amiről pedig Háy János írót hallottam nemegyszer gyönyörűen beszélni.
Látom ezt a szenvedélyes nőt, kicsi nyugtalanságok és nagy vágyak üldözöttjét, aki valamivel idősebb volt, mint a legtöbb nyugatos, hiszen 1880-ban született, akkor még jómódú értelmiségi családban, Nagykárolyban. […] Az életével soha nem elégedett, rendkívül felelőtlen és nemtörődöm nő, akire érzelmileg támaszkodni lehetetlenség volt, aki ezzel a deficites szeretettel minden bizonnyal örök sebeket ejtett a lányán, de ezekből a sebekből oly sok írás fakadt, nem utolsósorban a Színek és évek című mestermű. – írja.
A harmadik indok, ha lehet ezt mondani, ami Kaffka felé vezette szívemet, Radnóti Miklós, aki belőle írta doktoriját, Kaffka Margit művészi fejlődése címmel.
A mi kultúránk tagadhatatlanul férfikultúra, mely asszonyíróra hatalmánál fogva ép úgy hat, mint a férfira. És Kaffka tudatosan szembeszáll ezzel, fellázad ellene. És mert művész, művészetével lázad. Teremtő erő és forrás irodalmunkban minden elkövetkezendő asszonyíró számára – írja.
Ez erőt adott, elgondolkodtatott. Ady „nagyon nagy író asszonynak” nevezte a mindössze 38 évet élt Kaffka Margitot, Radnóti művészeti lázadónak, én példaképnek tartom.
A 20. század egy varázskor volt, tele teremtett csodával és háborúval, győzelemmel és pokollal. Bartók, Kosztolányi, Ady, Radnóti, József Attila jelene. Kaffka a tanítóképzőben kezdett írni, nagy hatással volt rá a századforduló költészete, főként Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil művei. Tanít majd maga is, és ír. 23 éves első versesköteténél, és bátran a hétköznapi lét apró mozzanatait, rezdüléseit mutatja be szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel. Egy őszinte, kifinomult, képekben gondolkodó ember. Schöpflin azt írja 1912-ben róla, regénye megjelenése után a Nyugatban, hogy tulajdonképpen regényírásra termett író. Kaffka Margit tehetségének a lényege a megfigyelés. […] Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes megőrzésével. Foglalkozik az énnel, az életünk tétjével, kérdéseket tesz fel, mint ebben az 1909-es versében:
„Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen,
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak,
Én - Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,
Tudom, elevenig soha, sohsem ér,
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?”
Pár éve, még volt Pilvaker, amikor az előadáshoz a versválogatásban részt vehettem. Mikor női szerzőktől kerestem költeményeket, vissza-visszatértem a Pogány imádsághoz. Boldog, szabad hajókról ír benne – az akkor 22 éves lány azt fogalmazza meg, hogy „Szikrázzon, égjen minden pillanat!” Hát ez kell ide, éreztem, és el is küldtem Lábas Vikinek, a Margaret Island énekesének – lett is belőle dal, az egyik kedvencem.
Felhasznált források:
Stumpfné Braun Zsuzsanna: Írónők a 19. században, Magyar Nyelv Múzeuma
Füst Milán: Újabb néhány szó Kaffka Margitról, DIA
Szabó Magda: A zarándokanya: Kaffka Margit, DIA
