Otthonosan mozogsz a Vígszínházban. Hogyan illeszkedtél be annak idején?

Szerencsés volt, hogy Marton László tanár úr, a mesterem hívására – osztálytársaimhoz, Vecsei H. Miklóshoz, Csapó Attilához, Bach Katához, Tóth Andrishoz és ifj. Vidnyánszky Attilához hasonlóan – diploma után a Vígbe szerződtem. Ennek már hét éve. Az első évad nehezebb volt, mert akkor még kívülállónak éreztem magam. Aztán jött A Pál utcai fiúk, ami fordulópontként meghozta az integrálódást.

A rengeteg munka vagy a hatalmas közönségsiker volt a fő ok?

A kettő egyszerre, valamint a háttérben meghúzódó gazdasági kérdés. Egy színháznak azért is fontos a siker, mert fenntarthatóvá teszi a működést. Hirtelen fókuszba került a csapat, amely az előadást játszotta. A színház több nehéz időszakot is ügyesen átvészelt, és ebben nagy szerepe van A Pál utcai fiúk páratlan sikerének. Még a Covid kellős közepén is telt házzal játszottunk a maszkban ülő nézőknek.

Hogyan kezelted A Pál utcai fiúk sikerét? Mennyire szédített meg?

Sok mindent megéltünk a hat év alatt. Vitatkoztunk egyszer például azon, hogy mi a helyes reakció, amikor egy hétvégén két dupla előadást játszunk, és a menet végén, amikor hulla fáradtak vagyunk, a művészbejárónál harminc-negyven lelkes, csillogó szemű kiskamasz áll, sok-sok kérdéssel. Szívjam föl magam, és játsszam, hogy minden rendben van? De az bizonyos szinten hazugság. Vagy szökjek meg? Olyan is volt, hogy az épület másik oldalán kiugrottunk az ablakon. De azért az esetek nagy többségében figyelmesen és odaadóan csináltam végig ezt a hat évet.

Lukács Sándor elárulta, mennyire megtisztelő volt számára Latinovits Zoltánnal együtt játszani. Megesett, hogy együtt ebédeltek a Víg bisztróban. Neked volt hasonló élményed?

Hogyne. Számomra az egyik legmeghatározóbb kollégaélmény a Hegedűs D. Gézával való kapcsolatom, aki osztályfőnököm is volt egyben. Először a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabban dolgoztunk együtt, ami rövid és intenzív időszak volt, emiatt nem jutott idő arra, hogy távolságtartók legyünk. Később a Hamletben, A Nagy Gatsbyben, most pedig A kastélyban szerepelünk mindketten, amit Bodó Viktor rendezett. De még mindig magázom őt.

Miért?

Ha egyszer felajánlja, tegezni fogom. Szerintem egyébként ez hozzátartozik az ő értékrendjéhez, amit teljes mértékben tiszteletben tartok.

Ez az erős mester-tanítvány viszony mennyire nehezíti meg, hogy egyenértékű kollégákként létezzetek a színpadon?

A színházban finoman húzódó hierarchiák vannak. Jevgenyij Svarc Az árnyék című mesejátékában az egyik szereplő elmeséli az öreg király tragikus történetét, aki nagyon szerette a színházat, de megpróbált fényt deríteni a színházi emberek egymás közti kapcsolataira, és ebbe beleőrült. Nagyon szeretem ezt a mesét, és ez egy nagyon pontos részlet benne. A kastélyban új szintre lépett a kommunikációnk: azóta továbbra is magázom ugyan, de már kevésbé tanár urazom. Sok hülyeséget csinálunk a próbán, felszabadultan működünk együtt, miközben a tisztelet megmarad. 

De említetted Lukács Sándort, vele például tegeződünk, és nagyon jókat beszélgetünk, sok más mellett a költészetről. Ő kiváló költő is. A friss verseit fel szokta nekem olvasni. Én nem vagyok költő, de egyszer én is írtam neki egy verset, amire büszke vagyok. Azt mondta, nagyon jó. Igó Évával van még különösen jó kapcsolatom. Sokáig nem mertem odamenni hozzá, mert szigorú asszonynak hittem. Ám ez a hiedelmem csak addig tartott, míg meg nem kérdeztem tőle, szeret-e verset mondani. Meglepődött, majd azt válaszolta: „Attól függ, ki kéri és milyen helyzetben.” Ekkor előálltam az ötlettel, hogy készítsünk közös kortárs verselőadást. Így született meg a Szívlapát – részvételi versszínház, amelyet azóta is játszunk a Bethlen Téri Színházban, és várjuk a meghívásokat vele iskolákba, fesztiválokra, rendezvényhelyszínekre. A verseken keresztül erős barátság alakult ki köztünk.

Említetted, hogy A kastélyt Bodó Viktor rendezi. Milyen vele együtt dolgozni?

Nagyon jó. Szeretem a teljesen bolond világát. Az egyetemen közös kurzusunk volt az ő rendezőosztályával. Akkor megéreztem, hogy ő is csípi az én színészi alkatomat, jelenlétemet. Örülök, hogy benne vagyok az előadásban, mert nagyon izgalmas. A regényt nyáron elolvastam, elég durva. Rég szenvedtem ennyit olvasmánnyal. A bürokrácia végtelen labirintusáról szól, az indokolatlan tekintélyelvűség iszonyúan nyomasztó, idegőrlő és lélekölő világát mutatja be. Úgy gondolod, hogy a végén feloldozást kapsz, de rájössz, hogy nem. Mert nincs vége, szándékosan vagy nem szándékosan, de befejezetlen a regény. Veress Anna dramaturg és Viktor viszont nagyon szép befejezést írt a darabhoz, és az előadás a legmagasabb szinten teszi „fogyaszthatóvá” a kafkai történetet, úgy, hogy közben a filozófiája és tanulsága is átjön.

„Hiszek abban, hogy ha az embernek vannak a fejében versek és költőélmények, akkor előjönnek segítségül, ha szükség van rájuk” – nyilatkoztad. Melyik a legutóbbi ilyen élményed?

Tegnapelőtt A kastélyt próbáltuk Bodó Viktorral a nagyszínpadon. A házi színpadon a fiatal kollégáink Gardenö Klaudiával dolgoznak az K utazásai című előadáson, ami egy őrület a kokain világáról, a társadalmi felelősségvállalás jegyében. A próbák után, este tízkor a két csapat rendszerint találkozik a művészbüfében, ahol megbeszéljük, ki hol tart. Ezek fontos beszélgetések tudnak lenni. Szilágyi Csengével arról beszélgettünk, milyen érdekes, hogy mi már idősebb generációnak számítunk: nálunk sokkal fiatalabbak is vannak, akiknek már nem mindig értjük a nyelvét, és hogy mennyire kellene nekünk utánajárni ennek, „megtanulni” az új trendeket.

A beszélgetés során egészen mélyre mentünk, és eszembe jutott Sziveri János Mormolás című verse, amit a kedvesem épp aznap reggel olvasott fel nekem. „Másmilyen minden hely. // Minden helyzet másmilyen. // Innen is mindenki elsiet. // Sietne mindenki innen el. // A tenyér bezár egy világot. // Vajon, ha elmégy ki jár itt? // S vajon, ha nem mégy: ki jár ott?” Annyira tömör, mint egy zen koan. A versekbe kódolt gondolatok, érzések a lehető legmagasabb szellemi szinten termékenyítenek meg egy beszélgetést.

Milyen élethelyzetben olvasol verset? Amellett, hogy a hivatásod miatt ez egyébként is szinte elkerülhetetlen.

Szeretem azokat a találkozásokat, amelyek véletlenül hoznak elém verseket. Sokáig előfizettem az Élet és Irodalomra, de most már csak a Jelenkort járatom, meg a Versmondót, mert nincs sok időm, és azok szellősebbek. Az ÉS-ben egyébként kiváló a kortárs költészet rovat. Abban olvastam Weiner Sennyey Tibor Istenes versét. És amikor elolvastam, úgy éreztem, muszáj megismernem az íróját, mert annyira hasonló módon gondolkodunk. Azóta már két VerShaker-adásban is szerepelt, és nagyon szoros barátság fűz hozzá.

Mi volt a célod a VerShaker YouTube-csatorna elindításával?

Úgy éreztem, hogy a színészeknek nincs olyan fórumuk, ahol elmondhatják a véleményüket a versről, amit mondanak – azt a rengeteg felkavarodó élmény- és emlékanyagot, érzelmet, rájövést, ami a vers előadóművészi szempontú elemzése, tanulása közben bennük megfogan. A végén ott állnak kiüresedve, és nem tudják, hogy a hallgatónak vajon mennyi ment át.

Ezt megélted?

Sokszor. Heteken keresztül azon rágódtam, hogy Nemes Nagy Ágnes a Reményhez című versében vajon miért ilyen sorrendben írta le a szavakat. A költészet napján aztán sikerült úgy elmondanom, hogy Hegedűs D. Géza később odajött hozzám, és elmondta: még egyszer visszanézte felvételen is, és úgy gondolja, így kell verset mondani. Pedig az előadáson is ott volt, és már akkor is gratulált. Biztos sokan a nézők közül is felfigyeltek, de ötven verset hallgattak végig aznap, gondolhatjuk, mennyire le voltak terhelve. A VerShaker azt rögzíti, hogy a versmondó számára mi van a vers mögött. És ez ragadós, mert ha sok VerShakert néz az ember, egy idő után már kicsit ő maga is úgy olvas verset, mintha előadni készülne, és véleményem szerint ez az egyik titkos kulcsa a líraiság megértésének.

Te mit kapsz a VerShaker beszélgetéseitől? Mi az, amit megtudtál a költészetről?

A legfontosabb számomra az, hogy egy vers mennyire magas színvonalon megtermékenyíthet egy beszélgetést. Hogy mennyivel komolyabban tudunk beszélgetni, ha előtte elhangzott egy vers. Egyértelművé válik, amit Weöres Sándor mond: „A jó vers élőlény, akár az alma, // ha ránézek csillogva visszanéz, // mást mond az éhesnek s a jóllakottnak // és más a fán, a tálon és a szájban, // végső tartalma vagy formája nincs is, // csak él, és éltet. Vajjon mit jelent, // nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer // jelentés ott s akkor fakad belőle, // mikor nézik, tapintják, ízlelik.”

Azt nyilatkoztad, hogy Weöres a mániád, az agressziód. Mi még, és miért?

Így van. Ez egy idézet a Formanek Csaba által írt, Likvidátor, a felszámoló című darabból, amelyben a főszerepet próbáltam, amikor ez az interjú készült. „Időkön és tereken ugrálok át, szebb világokat keresgélek, a létezők legjobbikát, ez a mániám, ambícióm és agresszióm és görcsöm…” Számomra Weöres nyitotta meg az utat az irodalom és a dráma világába. Édesanyám nagy kedvence, már csecsemő korom óta körülvesznek a versei. Olyan az életműve, hogy eddig az életem mindegyik időszakában megtaláltam azt a művét, amely aktuálisan falhoz vágott. Ezért nem tudom elengedni.

Most melyik az?

Most újra A megölt Orpheus című verse az Orpheus-tetralógiából, amit egyébként a már sokat emlegetett Hegedűs D. Gézától kaptam a Weöres-centenáriumra készített előadásunkhoz. Magas szintje a líraiságnak, Orpheust megölik, és a szelleme kívülről nézi a tetemét, és arról elmélkedik: vajon miért ölték meg, miért így, és mi történik vele most. Elképesztően izgalmas. Valamiért mostanában megint sokat gondolkodom rajta.

Imádság a megfáradtaknak címmel dokumentumfilm készült, amelyben producerként dolgoztál. Hogyan jött a film ötlete?

Véletlenek sora révén. Weiner Sennyey Tibor bemutatott Formanek Csabának, aki meghívott a Likvidátor főszerepére, amit a Ráday utcában mutattunk be. A Ráday utcai színházak összefogtak, és közös fesztivált rendeztek. A VerShaker is csatlakozott, meglátogattuk az utca összes színházát, és a költészetről kérdeztük az ott alkotókat. A MáSzínházban is jártunk, amelynek tagja a versmondásáról híres Stark Ádám, aki autizmus spektrumzavarral élőként leköröz minden versmondót. Eldöntöttük, hogy dokumentumfilmet készítünk róla. Rendezőnek Visky Ábelt kértem fel, aki finom világú, szociálisan rendkívül érzékeny alkotó. Elmentünk Ádámék otthonába, hogy megtudjuk és bemutassuk, hogyan él és tanul verset. Egy napot töltöttünk náluk, sok beszélgetést követően. A film egyébként a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál honlapján november 14-étől online is nézhető!

A filmben Ádám és az édesanyja is természetesen, manír nélkül van jelen.

Ez egyrészt Ábel és az operatőr, Kürti István érdeme. Egyetem óta szoros kapcsolatban vannak, félszavakból is megértik egymást. Felvétel közben csak ámultam, ahogy mezítláb, némán, szinte észrevétlenül mászkáltak a szereplők körül. Judit, Ádám édesanyjának nyitottsága is fontos volt, aki rendkívüli ember. Ő talált rá arra a módszerre, amit a kisfilm is bemutat, hogy lerajzolja a vers költői képeit, gondolatait, és így segít Ádámnak memorizálni és értelmezni a művet. Mint elmesélte, ez egyébként az autisták körében jól működő módszer, akik szeretnek a részletekben és a dolgok képiségében elmélyedni.

Érdekes, hogy pont a manír nélküliséget emeled ki. Ádám a színpadon is így játszik. Vagyis nem játszik: önmagát adja. Semmiből sem lehet kizökkenteni, mert ha szerepben van, ha nem, elsősorban ő mint teljes ember van jelen. Teljesen megőrizte azt a csodálatos naivitást, amit a többség felnőttként elveszít.

Nagyon fontosnak tartom a MáSzínház munkáját egyébként, aminek Ádám alapító tagja. Most, a megváltozott gazdasági körülmények között veszélybe került a működésük, és ha nem találnak támogatókat, be kell zárniuk. Mindenkit biztatok, hogy nézzenek utánuk, és ha tudnak, segítsenek nekik, mert elképesztő az a munka, amit végeznek!

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu