A portfóliódból kiderült, hogy egy mellbevágó döntéssel szinte az összes munkádat összetörted és bebetonoztad. Miért döntöttél így? Mit változtatott meg ez a lépés az alkotási folyamatodban?
Az egyetem harmad- vagy negyedévében döntöttem úgy, hogy az addig készült munkáimat összetöröm és egy síkfelületbe betonozom. Ez egyfelől egy személyes döntés volt, mivel üres formalizmusnak tartottam az addig készült munkákat, és meg akartam tőlük szabadulni, illetve egy intézménykritika is, mely szorosan összefüggött ezzel a személyes vállalással. Ugyanis sokszor az egyetem azt méltányolja, ami biztonságos. Egy olyan szembesülés volt, ami azt mutatta, hogy alapvetően
nemcsak szobrászati dolgokban gondolkodom, hanem inkább egzisztenciális kérdésekben, és maguk a folyamatok érdekelnek a műtárgykészítéssel ellentétben.
Ebben a munkában jelent ez meg először komplexitásában.
A régen készült munkákat bebetonoztam egy kör alaprajzú síkfelületbe és egy állványzatról egy halszemobjektívvel videóra vettem azt, ahogyan BMX-ezem ezen a síkon. A videó a halszemobjektív segítségével olyan torzítást hozott létre, mely síkból gömbszerű forma keletkezett. Ezt vettem tehát filmre, majd később az eredeti felületre vetítettem vissza, ahol a régi, egyetem alatt készült szobraim, munkáim voltak alattam lebetonozva. Ezzel a lépéssel az addigi munkásságomat felülírtam egy, akkor hozzám már közelebb álló problematikával, magával a mozgással.
Hogyan reagáltak erre az egyetemen?
A tanári kar egy része elutasította a munkát, mondván, hogy ez egy olyan állásfoglalás, amit egy intézmény nem tud fölvállalni. Nálam akkor vált alapvetően kérdésessé az, hogy lehet-e kritikát megfogalmazni egy adott rendszeren kívül, egyáltalán van-e érvénye, vagy minden kritikai gesztus csak az intézményen belül létező. Hol tud megjelenni egy participalitás kritika, ami nélkülözi a participalitást? Valószínűleg sehol. Intézménykritikát csak intézményes kereteken belül mondhat az ember, különben úgymond nincs helye. Ez pedig szorosan összefüggött azzal a kérdéssel is, ami mostanában is foglalkoztat, hogy
hol is van a mű helye, és hogy egyáltalán micsoda is az.
Minek tartod magad? Lehet-e szobrásznak mondani, vagy inkább képzőművész vagy? Hiszen annyi minden másban alkotsz még, az előbb említettük például a videókat.
Szobrászként végeztem, de sokfajta médiumban dolgozom. Tézisfilmet, dokumentációt, internet-munkákat is készítettem, tehát alapvetően maga a folyamat érdekel, amit egy kérdés generál, nem pedig a műfajok. Annyi azért elmondható, hogy leginkább az installációs keret az, amiben a munkákat bepréselem. Fontosnak tartom, hogy minden egyes kérdést én magam dolgozok meg. Ez alatt azt értem, hogy minden tekintetben a művességet és annak megtartását tartom elsődlegesnek. Ezzel elmondtam magamról, hogy tulajdonképpen műves-ember kívánok maradni ebben az egész folyamatban.
Mit jelent számodra ez a művesség?
Ez elsősorban a szakma gyakorlatát jelenti, azt a mindennapos munkát, hogy amivel foglalkozom, az egy folyamatba illeszkedés legyen, amiben sokszor én magam is egy médium, egy közvetítő vagyok. Ez nem nélkülözheti azt az álláspontomat, hogy
csak azt vagyok képes megismerni, amit magam munkáltam meg.
A munkát ugyanis nem lehet megspórolni. Folyamatosan a remélt dolgok lényegével szembesül az ember, amikor ebbe a munkás életbe belehelyezkedik, és ilyenkor előfordul, hogy nem a végeredmény érdekli, hanem ezeknek a munkás dolgoknak a velejárója, ami maga a processzus. Tehát amikor a művet folyamatként értékelem, akkor természetesen az egzisztenciára gondolok.
Az egyik munkádban feltűnik egy furnérlemezből készült sparhelt, mint szobor, aminek az eredetije a dédapádé volt. Itt például?
Az eredetije az én birtokomban van, ez egy kisméretű sparhelt, melyet még dédnagyapám készített a családnak, a gyerekeinek. Uradalmi gépész, és vasmunkás volt. Erre a kis sparheltre reflektál ez a munka, ami tulajdonképpen egy farost másolat. Agapé emléke a címe.
Ez egy loopolt videó, amin egy égő sparhelt látható, ami a két személy közötti kapcsolatteremtés eszközévé válik. Az agapé ógörög szó, jelentése szeretet, és ez a munka az odafordulásom azok felé, akik már nincsenek jelen. Nehéz azt ábrázolni, ami lényegénél fogva ábrázolhatatlan. Mert ugye ez egy metafizikai kérdés tárgyiasulása lenne, melyben a kis sparhelt a főszereplő, és a videó csupán a technikai médium lehetőségénél fogva képes ábrázolni a végtelent, mint elgondolást…
Most vidéken élsz. Számodra ez a nagyapai örökséggel való kapcsolat miatt alakult így, vagy gyakorlati okai vannak?
A ház, ahol élek, Kisújszálláson van. Öregapámtól örököltem meg. Mondhatnám a szó szellemi értelmében egy olyan örökségnek, melyet én a benne készült munkáimmal, fabrikációimmal viszek tovább. Azonban praktikus is, a mindennapi életem zajlik benne. Azért költöztem ide vissza, mert az egyetem után fogalmam sem volt, hogy mit is fogok csinálni. Elkezdtem itt egy hosszú munkát, ami a mai napig tart. Ennek alapanyaga ez a vidéki ház, ami az én elköteleződésem nem a centrum, hanem inkább a periféria felé. A döntésnek tehát, hogy itt éljek, leginkább az volt az alapja, hogy rájöjjek, miért is kell nekem ezzel foglalkozni. Megcsinálnom, amit szükségszerűen meg kell.
A képzőművészetből élsz?
Most asztalosmunkákból élek. Mindennel, ami a fával összefügg, szívesen foglalkozom. Ez megspórolhatatlan szakmai tudás. Még akkor is nagyon fontos számomra a művesség, ha konceptuális munkáról van szó. Vagy akár ha az csak egy tézisnek az illusztrációja, vagy akár ha csak „gondolatprotéziseknek” nevezem őket, vagy ha teszem azt megsemmisül, mint a már említett sparhelt. Azt hiszem, az én munkásságom annak a dialektikájára épül, mely a materiális és a szellemi sík között feszül szüntelen.
Egyes műveidben szobabelsőket építesz fel. Ezeknek mi a jelentősége? A saját életteredet figyeled meg és építed meg?
Ezek tulajdonképpeni modellek, verziók életem szituációira. Ebben a munkában egyszerre vagyok a megfigyelés alanya és tárgya. Ez a „köldöknézegetős” antropológia azonban egyáltalán nem volt tét nélküli, mert munkát adott, és lehetőségeket kínált, hogy tényleg választ kapjak arra, miért is kell megcsinálnom a munkáimat.
Mondjuk úgy, saját magamat jelenítettem meg egy olyan helyzetben, ami egy önmagammal folytatott dialógus, vagyis inkább önmagamhoz fűzött monológok sorozatából állt. Az, hogy tárgyként tekintek magamra egy folyamatban, az az önmegfigyelésen túl a magamhoz fűződő személytelenség elérésének vágya, illetve a műben élés lehetősége is. A gyakorlatban ez persze kivitelezhetetlennek tűnő feladat, mert mégiscsak én beszélek és én alkotom meg a helyzeteket. De valójában az én hiányom az, ami a munkákban jelen van, ez mozgatja a műveket, az alany a hiányából válik érzékelhetővé. Ebből az alaphelyzetből építettem ezeket a nagyobb, szoba méretű installációkat.
A kiállítás pedig sok esetben ezeknek a modelleknek a kipróbálása és annak a kísérlete, hogy egy másik szituációban mindez hogyan is működik. Ráilleszthető-e arra a „felületre”, ahonnan én eltávolítottam őket. Így ezeket a modelleket egy kiállítás erejéig elköltöztetem egy kis időre itthonról.
Pár éve volt egy kiállításom, melynek Szenvtelen portré volt a címe. Ez szintén az önmegfigyelésről szólt, ahol magamat megpróbáltam egy távolságból vizsgálat alá helyezni. Eleve adott volt a helyzet – egy technikai felületen – ami egy kamerakép, egy internetes közvetítés. A kiállítótérben egy asztalon, egy monitoron az otthoni környezetem élő közvetítésben volt látható, tehát én magam mintegy mediálisan jelen voltam. A tér fallal elválasztott másik oldalán pedig az otthoni valóságos tárgyegyüttes modell verziója volt látható. A már említett modell és a valóság közötti tér volt kérdéses, melyben a közelhozás eseménye játszott szerepet. A technikai médiumok mind a mai napig nagyon érdekelnek, mert tulajdonságuknál fogva képesek effajta szituációkat létrehozni, belső és külső szférákat összekapcsolni. Azonban használatukat nem valamiféle kritikátlan optimizmus hatja át, soha nem használok úgy egy médiumot, hogy valahol ne lenne benne önmaga kritikája is.
Van egy elgondolásom arról, hogy mi is ez a házon belüli pásztázás. A szituacionisták a városi tér sétáihoz a pszichogeográfia elnevezést használták, ahol a fizikális térhez mindig pszichológiai vonatkozásokat társítunk, és fordítva, mintegy pszichofizikai terekként elgondolva őket. Nálam ezt leginkább a pszichoökográfia kifejezéssel lehetne körbeírni, ahol a bejárási folyamatokat szintén műként kezelem magamban, egy ház zárt beltereiben.
Vársz valamit a kiállításaidra látogatóktól, akik megtekintik ezeket az installációkat? Kérdéseket tegyenek fel, válaszokat kapjanak?
Nem tudom, mit várhatnék tőlük. Az biztos, hogy úgy építem meg a tereket, hogy performatíven az én döntéseimet kell követniük. Ez alatt azt értem, hogy ez egy vezetett út, melyben minden részletnek jelentése van. Azokban a szituációkban, amelyeket megteremtek, a látogató hasonlóképpen helyeződhet el, mint ahogy én itthon, a zárt téren belül. Ez egy modellezett út, amire elhívom a látogatót úgy, hogy ő is végigpásztázhassa a teret. Nem várom el, hogy rögvest rájöjjön valaminek a jelentésére, sok esetben ez csak lassan történik meg, lassan esik le, ahogyan ez nálam is lenni szokott.
Nemcsak életnagyságú szobabelsőket készítesz bútorokkal, hanem kisebb maketteket is. A maketteknek ebben az esetben mi a jelenősége?
Nagyon fontosak abból a szempontból, hogy a valós méretbe helyezkedést segítik. Számomra ez egy antropológiai problémának a megtestesülése is: mennyit vagyunk képesek belepréselni az agyunkba abból a valóságból, amiben részt veszünk. A rálátást igazolják, azt, hogy „föntről” nézhessek rá egy problematikára, melyet így egészben vagyok képes érzékelni, az elgondolható szintjén. A makett nálam – egy kisebb ugrással – a globalizáció kérdéskörére utaló jelenség.
Ebben a helyzetben sokat segít a Derkovits-ösztöndíj?
Sokat segített, mert így az embernek van lehetősége, hogy egyetlen dologra koncentráljon. Akár hónapokat nyugodtan el lehet tölteni egy művel. Esetemben egy utazáshoz is anyagi biztonságot nyújtott, legutóbb például 6 hónapot éltem Indiában, Delhiben és ott elkészítettem egy munkát, mely az úr-szolga viszonyra reflektál. Egy most készülő kiállításom felütése is Delhihez, illetve az ottani helyzethez köthető, melynek egy hosszú ideje tartó gondolkodási folyamat eredményeképp a globalizáció, az információk áramlása és elkeveredése, a zárt szobák után már egy kinti szemlélődés a tárgya, amit majd makettel és határeseti tárgyakkal jelenítek meg.
Hová szeretnél eljutni, milyen céljaid vannak?
Elsősorban a munkáimat szeretném megcsinálni, most párhuzamosan fut több kiállítási terv is bennem. Az egyik a már említett globalizmus kérdéskörére fölépülő tárgyegyüttes. Egy másik pedig reményeim szerint a házon belüli munkáim zárófejezete lesz, amiből egy nagy temetőt fogok fölépíteni. A sírfeliratokon a házról írott ekphraszisznak (mely görögül annyit tesz: „kifejezés”, „elbeszélés”, „bemutatás”) szövegrészletei lesznek láthatók. Ez egy nagyon komplex munka, ugyanis a vizuális reprezentációk verbális reprezentációvá alakításáról lesz szó, de térbeli sírkőformákon elhelyezve. Tehát valahol ez egy visszacsatolás is a térbeli nyelvezethez, de azon túl egy metanyelvi kísérlet is, vagy éppenséggel a művek metakódjai.
