Batta Andrással, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatójával találkoztunk.
A szüleim „civilek” voltak: édesapám vezető jogtanácsos, édesanyám a születésemig minisztériumi tisztviselő. Nem muzsikáltak, de művészkörökben mozogtak; koncertekre, operaelőadásokra jártunk. Egy vékonyka örökletes szálat mégis felmutathatok, az anyai ágon egy nagybácsit: abszolút hallású, nagyon jó zenei képességű férfiút. Tehetségesen hegedült, az anyagi körülményei miatt nem válhatott profi zenésszé. Néha játszottam neki, meg együtt is cincogtunk valamit hegedűvel és csellóval.
Miért a csellót választotta?
Tetszett a meleg, baritonális hangja. A szüleim elvittek Szekeres Kálmánhoz; kiváló kamarazene-tanár volt, és óriási műveltségű ember. Azt mondta: zongoristákkal Dunát lehet rekeszteni, a hegedű pedig – főleg az elején – roppant nehéz, ő is a csellót ajánlja. Felvételiztem a VI. kerületi, Kertész utcai zeneiskolába. Egy kis xilofonon játszogattam; énekeltettek, tapsoltattak. Véletlenül jelen volt a cselló-szakfelügyelő, Mata néni, az emblematikus jelentőségű zenetanár, aki mindenkiből csellistát akart faragni. Átvitt a szomszéd terembe, kezembe nyomott egy feles csellót, és kijelentette: holnap vár órára.
Ha a gyerekkori nagy zenei élményekről beszélünk, meg kell említenem a szolfézstanáromat, Kelemen Magdát is. Majdnem szerelmes voltam belé, olyan csodálatosan tanított. Tulajdonképpen miatta választottam a zenei pályát, mert nagyon bátorított. A mai gyerekeknek nehéz ezt elmesélni, mert általában utálják a szolfézst. De akkoriban a zeneiskolákban olyan kiválóságok működtek szolfézstanárként, mint Dobszay László, Máriássy István, Szmrecsányi Magda, akik mind zsenik voltak a maguk területén. Visszakanyarodva a Kertész utcai gyakorlóiskolához: az igazgatója Szekeres Ferenc, a Madrigál Kórus megteremtője volt. Schiff Andrással együtt jártunk szolfézsórára. Egyszer indultam valamilyen versenyen, és ő kísért. Elképesztő volt. Leült a zongorához, és elbűvölően blattolta az általa addig soha nem játszott darabot. Kiderült, hogy páratlan zenei érzéke mellett hihetetlen a memóriája is. Mindent egy perc alatt tanult meg kívülről. Láttam, milyen az igazi, nagy muzsikus.
Ön minek számított: különleges vagy csupán erős tehetségnek?
Szerintem még erős tehetségnek sem. Későn kezdtem csellózni. A szüleim is csak félszívvel támogatták a zenetanulásomat. A jó polgári miliő azt kívánta, hogy rendes szakmája is legyen majd a gyereknek. Nagyon szerették volna, ha édesapám mintájára jogász leszek. Különleges talán abban lehettem, hogy hihetetlen lelkesedéssel és szorgalommal fordultam a zenéhez. Jó néhány olyan tulajdonság azonban hiányzott belőlem, ami egy rendkívüli tehetségnél adott; például hogy koncerten többet hoz ki magából. Nekem minden sokkal nehezebben ment: ügyetlen volt a kezem, és nagyon izgultam, mert mindig produkálni, teljesíteni akartam. És mindig sokkal kevesebbet adtam, mint amennyi bennem lakott. Közben, még a konzervatórium előtt elkezdtem zongorázni. Az reveláció volt, de abban sem voltam túl ügyes. Ellenben maga a hangszer, és az, hogy több szólamban lehet játszani, inspirált.
A fordulópontot a másodéves konzis vizsgám hozta meg. Apait-anyait beleadtam, rengeteget gyakoroltam. Emlékszem: fülledt júniusi nap volt, zivataros idő vihar előtti feszültséggel. Izgultam, a kezem izzadt. A vizsga nem sikerült, és minden szempontból nagyon rossz élmény volt. Az anyukám, aki talpraesett, az élet gyakorlati részével igencsak tisztában lévő és az én életemben meghatározó személyiség volt, egyszerűen és egyenesen megkérdezte tőlem: „Miért akarsz csellista lenni? Miért nem mégy más pályára?” Csak egy válaszom volt: zene, zene, zene! Így jött a gondolat, hogy zenetörténettel kellene foglalkoznom.
A konziban óriási hatással voltak rám Sólyom György órái. Fantasztikusan beszélt nagy és fontos művekről: a Trisztánról, az Appassionata szonátáról, sorolhatnám. Nem is a töméntelen adat átadása, hanem Sólyom lelkesedése ragadott meg. Később tanárként alapvető minta maradt számomra. Gyerekkoromban verseket írtam, a fogalmazásaimat mindig nagyon jónak találták. Édesapám gimnazista kora óta ismerte Ujfalussy József tanár urat. Elvittek hozzá, hogy mit tanácsol, mi legyen velem. A tanár úr jelölte ki az utamat a zenetudományhoz. Félévente be kellett számolnom neki, hogy mit olvastam, és hogyan állok az összhangzattannal meg az idegen nyelvekkel.
Felkészülten ment a zeneakadémiai felvételire.
Közvetlenül az érettségi után, 18 évesen. Akkoriban a zenetudományi szakra olyan volt a felvételi vizsga, mint egy színházi előadás. Szabolcsi Bence vezette be a tanári kart, a későbbi „nagy öregeket”: Ujfalussy Józsefet, Somfai Lászlót, Kovács Jánost, Kárpáti Jánost, Kroó Györgyöt… Kemény volt: a blattolástól az idegen nyelvű szövegek olvasásáig és megértéséig, a beadott dolgozat megvédéséig mindent meghallgattak azon az egy délelőttön. Már három éve nem indult osztály, ekkorra gyűlt össze annyi, tehetségesnek látszó növendék, hogy érdemes legyen évfolyamot indítani. Először nem akartak felvenni. Végül a fogalmazásommal nyertem meg a csatát, mert írtam egy mai szemmel sem rossz dolgozatot Muszorgszkij A halál dalai és táncai című dalciklusáról. Kelemen Magda ajánlotta a témát. Ez önmagában is érdekesnek tűnt. Szabolcsi kardoskodott, hogy a dolgozat miatt vegyenek fel, a hiányosságaimat – nem tagadom, voltak – majd pótolom. Így lett öt csodálatos évem a zenetudományi szakon. Öntötték a tudást a fejünkbe. Bartha Dénes már Amerikában volt, de haza-hazajött, és nagyszerű Schubert-kurzust tartott nekünk. Szabolcsi sajnos 1973-ban meghalt, de néhány előadását még elcsíptük. És ott voltak a „fiatalok”, akikhez nagy szerencsénkre már a második évfolyamtól Dobszay László csatlakozott. Megtaláltam magam. Kiderült, hogy azok a készségek, amik a zenetudományhoz, legalábbis a közlési, az ismeretterjesztési oldalához szükségesek, nagyon is megvannak bennem. Rengeteget beszéltettek bennünket, mindenről beszámolókat kellett tartani, komoly tanulmányokat írtunk. A harmadik év után annyira jók voltunk ezekben a dolgokban, hogy önálló kutatási és ismeretterjesztő feladatokat kaptunk.
Szabolcsi halála után Kroó György vette át a tanszak vezetését. Nagyon-nagyon szoros kapcsolat fűzött Kroó tanár úrhoz. Néhányunkat bevitt a Magyar Rádióba, ahol ő volt az úgynevezett népművelési rovat vezetője. A lányok mellett két, meghatározó csoporttársam volt. Kovács Sándor, aki párhuzamosan végezte a zongora és a zenetudományi szakot, és Karasszon Dezső, aki a zenetudományi mellett az orgonát. Nekem pedig vicces módon visszatért a kedvem a csellózáshoz. Attól a perctől, hogy a cselló már nem volt létkérdés, egyre jobban játszottam. A Semmelweis utcai tanárképzőben egész jól abszolváltam a diplomakoncertemet. Abban az időben a tanárok szinte apaszerepet is játszottak: törődtek vele, hogy ki merre folytassa. Kovács Sanyi bent maradt a Zeneakadémián, mert ő az első perctől tanítani akart, Karasszon ment tovább az orgonistapályán. Engem a Rádióba akartak vinni, ám a Zeneakadémiától is gyakornoki megbízatást kaptam. Egy évig a könyvtárban dolgoztam, és közben megpályáztam egy bécsi ösztöndíjat, ami ugyancsak meghatározó jelentőségű volt.
Mi adta a vonzerejét?
Több dolog. A zenetudományi szakdolgozatomat Liszt Ferenc szimfonikus költeményeiről írtam, és mivel akkoriban komoly és terjedelmes dolgozatot kellett leadni, elutaztam Weimarba, és többfelé kutattam. Bécs is jól jött. Közben a Gondolat Kiadó szerkesztője, Hamburger Klára felkért, hogy a Szemtől szemben című sorozat számára írjak könyvet Richard Straussról. Alig ismertem Strauss műveit. Nem tanították, nem játszották, mert úgy vélték, hogy a Hitler-érában negatív szerepet játszott. Egy ideig a zenészszövetség elnöke is volt. Persze tudjuk, hogy ebből aztán visszahúzódott, és a légynek sem ártott. Az ilyen beidegződéseket nehéz meghaladni.
Az első engedélyezett Strauss-könyvet Fábián Imre írta még a ’60-as években. Tehát amikor a bécsi ösztöndíjat megpályáztam, kicsit már Richard Strauss is a fejemben volt, hiszen kötődött Bécshez, és ott volt a Salzburgi Fesztivál alapítói között. A bécsi egyetemtől nem voltam elragadtatva, a bécsi operaházban ellenben minden este ott ültem. Felfedeztem magamnak, hogy milyen egy zenei csúcsintézmény. Nagyszerű előadások, híres karmesterek, a legnagyobb énekesek: Domingo, Carreras fénykorában, Freni, Janowitz, Baltsa – és nem utolsósorban az épp akkor világsztárrá váló Marton Éva… Talán az volt az utolsó aranykora az operajátszásnak. Ájulásig szívtam magamba az élményeket. Megismertem a Richard Strauss-oeuvre jelentős részét. Folyamatosan és rendkívül magas színvonalon játszották nemcsak A rózsalovagot, a Salomét, az Elektrát, hanem az Arabellát, az Ariadnét, Az árnyék nélküli asszonyt, sőt a Capricciót is. Bécs hozadéka volt, hogy jól megtanultam németül, és a „bécsiség” hosszú évekre meghatározta az érdeklődésemet. A Richard Strauss-könyv is Bécs szellemét tükrözte, meg amit később a Corvina felkérésére Álom, álom, édes álom... – Népszínművek, operettek az Osztrák–Magyar Monarchiában címmel az operettről írtam.
Hazajött, tanársegéd lett rengeteg órával, és belevetette magát a tanításba.
Roppant intenzív időszak következett, a tanítás mellett ment a rádiós ismeretterjesztés, és tanulmányokat is írtam. Amit Weiner Leóról adtam közre, elég úttörőnek számított. Őt nagy kamarazene-tanárként tartották számon, de a zeneszerzői értékeit Bartók és Kodály árnyékában kevéssé méltányolták, és ez nem volt teljesen igazságos. Folytattam a Liszt- tanulmányaimat, kiegészítettem a szimfonikusköltemény-dolgozatot. Azt vizsgáltam, hogyan válik a rögtönző zongoravirtuóz jelentős komponistává, ezzel szereztem meg a doktori címet.
1996-ban megjelent az életében Ludwig Könemann, egy kölni zenemű- és könyvkiadó tulajdonosa-vezetője.
Korábban budapesti filiálét alapított Máriássy Istvánnal és Zászkaliczky Tamással, elsősorban zongorakották megjelentetésére, forgalmazására. Könemann reformkoncepciót képviselt a könyvkiadásban. Hatalmas könyveket adott ki rengeteg témában, a luxusautóktól és -óráktól a híres történelmi városokig, képtárakig, a gasztronómiától a divatig. Rengeteg képpel, sok információval, széles körhöz szólva, óriási példányszámban és számtalan nyelven. Tehát nem lokális piacot célzott meg, hanem a világpiacot. Kölni raktárából, ami egy régi pályaudvaron állt, tonnaszámra szállították ki a könyveket. Eszébe jutott, milyen érdekes lenne az operáról átfogó, képes, színes-szagos kiadványt készíteni. Egy jó hideg januári napon, nagy hóesésben megjelent a Czuczor utcai kis irodában. Leültünk, tíz percben elmondta, hogy milyen könyvet szeretne: ezer oldal, pénz nem számít. Vállalom-e? Üres lapokból álló könyvet, hatalmas mintakötetet nyomott a kezembe, hogy kezdjem el tervezgetni az oldalakat. Alfabetikus sorrendbe rendezve a szerzőket, kronologikusan a darabokat, és oldalpárokban gondolkodva. Ez rém izgalmas volt, mert addig úgy írtam könyveket, hogy megvolt a téma, ömlesztve a szöveg, aztán szakember dolga volt a layout. Elkezdtem fölskiccelni a könyvet. Könemann három hónap múlva megjelent, megmutattam körülbelül százoldalnyi tervet, és nagyon tetszett neki. Három éven át éjt nappallá téve dolgoztunk az elképesztő kölni csapattal. Felkértem a szerzőket, akik kilencven százaléka magyar volt. Például Kroó írta a Wagner-cikkeket, Verdit Kovács János, Richard Strausst, Mozartot jómagam stb. Ezek a szövegek jelentős vizuális szerkesztői munka után találták meg helyüket az oldalpárokon.
Óriási munka volt! Köln mellett egy kis városkában van egy kastély, ami egy akkor alig ismert színháztörténeti archívumot rejt: több ezer színpadkép, vázlat, kosztümtervek, fotók. Oda bevettem magam három hétre. Végignéztem mindent, aztán persze Bécsben és a Milánói Scala archívumában is kutattam. Mivel a pénz tényleg nem számított, háromezer jogtiszta illusztráció került a kötetbe. 1999-ben, a Frankfurti Könyvvásáron mutatták be. Valóban olyan mű keletkezett, amilyenről Könemann álmodott: hogy húsz évig ne legyen kedve más kiadónak hasonlót létrehozni. Nem is lett, ő azonban tönkrement, de nem az operakötet miatt, amely gyorsan siker lett vagy húsz nyelven. Ha antikváriumban feltűnik, ma is tartja az árát. Az a három-négy év gyönyörű periódus volt az életemben. Szép fizetést kaptam, így gondtalanul tudtam dolgozni, mellette csak a tanítást folytattam. Az Opera először németül jelent meg, itthon magyarul a Vincze Kiadó adta ki, kiegészítve magyar zeneszerzőkkel. Ezt a munkát Fazekas Gergelyre bíztam, mert én akkor már rektor voltam.
Szerencsésen alakult a pályája. Az egyik munkát letette, és a másik mindjárt megtalálta.
Így van, mindig felkérésre dolgoztam. 2002-ben lettem rektorhelyettes; az akkori rektor, Falvai Sándor kért föl. 18 éves koromtól ott éltem a Zeneakadémián, végigjártam a szamárlétrát, és imádtam az intézményt. Azt mondtam magamban: miért ne próbáljam ki ezt is? Sorsszerűen alakultak a dolgok. Jelentős vezetőkkel találkoztam az üzleti világból. Összebarátkoztunk, figyeltem, mit csinálnak, elmondtam nekik, hogy mi a Zeneakadémia, és elkezdtünk menedzserfejjel gondolkozni a jövőről. Kiderült, hogy ha nem is vagyok született menedzser, de értem őket. Úgy képzeltem, hogy én leszek az a hídember, aki átviszi a Zeneakadémia vezetését a zenei szakmától a kulturális menedzselés felségterületére, és a következő rektor már igazi menedzser lesz majd. A Zeneakadémia felújítása már napirenden volt. Elhívtam az üzleti barátaimat a Zenekadémia akkori vezetéséhez, hogy kaput nyissunk a jövő felé. Az a találkozó sokkszerűen hatott. Mindenki felháborodott, kivéve a regnáló rektort, Falvai Sándort. Más típusú vezető azt látva, hogy a helyettese nyomul, nyilván ajtót mutat. De én nem a hatalomra nyomultam, hanem egy projekt volt a fejemben. Falvai azt mondta: „András, igen, te vagy az, aki ezt megcsinálja.” Kinevezésének lejárta előtt egy évvel lemondott, és ezzel a nagyvonalú gesztussal átadta a stafétabotot. A Zeneakadémia közvéleménye pedig úgy vélte: jó, akkor Batta lesz a rektor. Ha nagyon vulgáris akarok lenni, ki lenne az a hülye, aki egy ilyen szituációban elvállalja a rektorságot? Mindenki tudta, hogy hatalmas projekt áll előttünk.
És rosszak voltak a kondíciók…
Így van. Tudtuk, hogy a Zeneakadémia épületéből majd ki kell költözni. Hisztéria indult, hogy ha egyszer kiköltözünk, soha többé nem tudunk majd visszaköltözni. Sok mindennel meg kellett küzdeni, de az előkészítés, a pénz megszerzése és egyebek egyenes vonalon ment. Jelentős segítőtársam volt az akkor még nagyon fiatal Lakatos Gergely hangmérnök, a Zeneakadémia Aviso Stúdiójának létrehozója. Sugárzó intellektusa, szerteágazó tudása a lehetetlen feladatokon is átsütött. Amihez meg nem értett, azt pillanatokon belül megtanulta. Úgy gondoltam, ha az infrastruktúra rendben lesz, európai szintre emelkedünk, hiszen adott a nagy múltunk, és jó az oktatás. A lehetőség ma is megvan. Egy-két dologra büszke vagyok: ilyen a népzenei tanszék létrehozása, Marton Éva hazahozatala az ének tanszak élére és a saját rendezésű koncertek megindítása. Sikerült a döntéshozók fejében is elültetnem, hogy a Zeneakadémia oktatási és koncertközpont, ezért lennie kell koncertmenedzsment-„lábának” is. Ez drámai időszak volt az életemben, a végén az épület katartikus újranyitásával 2013. október 22-én, Liszt születésnapján. A mór megtette kötelességét…
Néhány nappal később befejeződött a rektori pályafutása…
Szerettem volna még egy ciklust kapni, mert akkor a Zeneakadémia rendkívül potens helyzetben volt. Csakhogy a törvények nem engedték meg ezt, ami abszolút ostobaság. Nyugodtan le lehet írni, bárhol vállalom. Amerikában és Angliában is, ahol piaci alapon gondolkodnak, addig rektor valaki, ameddig hasznát veszik, amíg jó rektor. Nincs időbeli megkötés. Egyébként egy olyan nagy hajót, mint a Zeneakadémia, tíz évnél rövidebb idő alatt nem is lehet megmozdítani.
Ehelyett az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztossá nevezték ki.
Ennek is története van. Egyszer eljött hozzám az aktuális amerikai nagykövet, és azt mondta: „Magának ki kell mennie Amerikába megnézni, hogyan vezetik a nagy kulturális intézményeket.” Az is életem egyik meghatározó pillanata lett. 2013-ban még viszonylag friss élményem volt a Lincoln Center. Ernyőintézmény, amely összehangolja a nagy New York-i zenei kulturális intézmények tevékenységét. A programot, a jegyeladást, bizonyos mértékig az üzemeltetést is. Az ottaniak figyelmeztettek, hogy hatvan évükbe telt, mire teljesen kialakult a működés. Az intézmények óvni próbálják az autonómiájukat, és minden, ami központosítást tételez fel, az gyanús. Eleinte ott sem kedvelték.
Végtelen naivitással úgy gondoltam, hogy egy ilyenfajta Lincoln Centert létre lehetne hozni Magyarországon is. Ez sok minden miatt nem sikerült. Egyrészt a meglévő intézmények ellenállása miatt, másrészt mert a politikához nincs érzékem. Ebben én tehetségtelen vagyok. Egész eddigi pályafutásom egyetlen kudarcos és keserű éve volt a kormánybiztosi működés, mert sok kritika ért, pedig jót akartam.
Aztán újabb, izgalmas feladatok találták meg.
Egyrészt a bekapcsolódás a Virtuózok mozgalomba, ami akkoriban nagyon foglalkoztatott, aztán 2014 végén közel kerültem a Liget Budapest projekthez és azon belül a csírázó Magyar Zene Házához. Úgy gondoltam, tízévnyi építkezés után ezt a kört még lefutom… A sors elsodort ebbe az irányba. Elképesztő: lassan tíz éve lesz, hogy a Városliget Zrt. alkalmazásában – miközben a ház épült – Horn Mártonnal tényleg az alapoktól kiindulva föl tudtuk építeni a tartalmat is.
Nagyon örülök, hogy az intézménynek két igazgatója van. Horn az igazgató, az operatív dolgokat ő viszi, de másban is hallatja a hangját, én pedig az ügyvezető igazgató vagyok. Szerintem ideális párosítás: az én oldalamon az arcteremtő múlt és a kapcsolatrendszer, a másik oldalon pedig egy fiatal, dinamikus, menedzserképességekkel bőven megáldott vezető. Előnye a nulláról indulásnak, hogy mivel új az intézmény, semmi sem kötötte a kezünket: nincs tradíciója, nincsenek szokásjogok; nincs feudalizmus, hogy kinek melyik a vára meg melyik a területe. Mindaz, ami a házban szép és jó, a csapatmunkának köszönheti a létét. Sokműfajúak vagyunk, sok húron játszunk, és mindannyian rengeteget tanulunk. Én is. Itt az ismeretterjesztés, a zene titkaiba való beavatás a lényeg. Ez újfajta zenepedagógia, „ahol a zene mindenkié”. Nem iskolai, hanem élménypedagógia. Tudjuk, hogy ezt nem könnyű mindenütt megcsinálni, ezért most éppen azon mesterkedünk, hogy kis csapatokat szervezzünk, amelyek kirajzanak, és a hátrányos helyzetű régiókban bevonják a gyerekeket meg a tanárokat. A mi zenepedagógiai elképzeléseink kovászként hathatnának a nagy múltú magyar zenepedagógia kemencéjében. A Zene Háza: a jövő. És én szeretek a jövőbe nézni.
Horn Mártonnal készült interjúnk itt olvasható.
Fotók: Mohai Balázs / Magyar Zene Háza
