A tréfában mindig ott van a halál lehetősége
Nyíri Orsi Hallgass a bolondra című kiállítása, az Einspach&Czapolai Fine Artban debütáló, azt a nyugtalanító kérdést teszi fel, hogy mi történik akkor, ha egy figyelmeztetést éppen azért nem veszünk komolyan, mert olyasvalakitől érkezik, akinek eleve nem tulajdonítunk hitelt.
A térbe lépve azonnal elkap valami nyugtalanító érzés: egy hatalmas, gólemszerű figura fogad, ami széttárt karjaival csaknem kitölti a galéria szélességét, fölénk magasodó teste pedig teljesen elállja az utat. Már a mérete is fenyegető; ám ahhoz, hogy hozzáférjünk a falon szereplő kompozíció látványához, át kell haladnunk a lábai között, amiben már eleve van valami beavatásszerű.
A láncokon függő alak azonban korántsem valamiféle rendíthetetlen őr: festett felülete részekből tevődik össze, testrészei jól látható öltésekkel kapcsolódnak össze, egyszerre hat túlméretezett bábnak és kifeszített jelmeznek. Óriási, monumentális figura, mégis van benne valamiféle kiszolgáltatottság. Kék oldalán lehunyt szemű, könnyes, fogait kivillantó arc néz felénk; a túloldal vörösében koponyaszerű vonások és sötét szívek jelennek meg. A kék oldal a Bolond, a vörös a Halál. Azzal, hogy egy testet viselnek, feloldódik a dualitásuk: a tréfában mindig ott van a halál lehetősége.
A nagy alak mögött egy szintén monumentális kompozíció tárul fel, amit két oldalt padlóra omló függöny keretez, ami a színpadszerű hatást erősíti. A terített asztal, a poharak, az édességek, a mintás öltözetek és az elnyúló alakok elsőre egy különösen fényűző társasági eseményt ígérnek. Egy lakomát látunk, ahol a bőség és a pazarlás, a kellemes társalgás és a tréfa egyaránt hozzátartoznak, ugyanakkor a zöld ezerféle árnyalata gyanússá teszi a jelenetet.
Olyan, mintha az egész jelenet egyetlen, émelyítő közegbe merült volna. A szín összemossa a testeket a terítékkel, a ruhákat az ételekkel; csak közelebb lépve bomlanak ki az apró, groteszk jelenetek. A képbe zoomolva a vigyorok vicsorrá húzódnak, előtűnnek a fogak, a hosszú ujjak karmokként görbülnek az arcok és a tárgyak köré. Van valami vad és gonosz ezekben az alakokban, mintha az asztal körül bármikor elszabadulhatna az indulat. Az imént még csábító lakoma most inkább gonosz danse macabre-nak látszik, amelyhez jobb lett volna nem ilyen közel merészkedni.
A terítőn hangyák mászkálnak, a testek groteszk módon kicsavarodnak, kés felületén a Halál arca tükröződik… Egyre több olyan részleten akad meg a szem, amelyektől kiráz a hideg, és amelyek még lidércesebbé teszik jelenetet. A bőség lidércessé válik, a nevetésből kihallani a fenyegetést. A Halál itt már mindenütt jelen van: a fogakban, a kézmozdulatokban, az érintetlenül is szennyezettnek ható terítékben. Az asztalon szétszórt kártyák újabb, csak részben követhető játszmát sejtetnek. Minél többet nézzük ezeket a részleteket, annál jobban sűrűsödik bennünk valamiféle rossz előérzet.
Mégis hosszan el lehet időzni a kép előtt. A ruhák sűrű mintázata, a terítő redői, az egymásba gabalyodó testek között mindig akad valami, amit addig nem vettünk észre. Nyíri szinte tobzódik a részletekben, és ezt a festői kedvet nézőként is könnyű átvenni. Követjük a hangyák útját, elidőzünk egy vicsorgó szájnál, aztán továbbnézünk, hátha találunk még valamit. A burjánzó képben a félelmetes részletek is magukhoz vonzanak.
A mű kiindulópontja Kierkegaard egyik rövid példázata: tűz üt ki egy színházban, a közönséget egy bohóc figyelmezteti, a nézők azonban a műsor részének tekintik a bejelentést, nevetnek és tapsolnak. Minél kétségbeesettebben próbálja megértetni velük a veszélyt, annál nagyobb sikert arat. Eszükbe sem jut, hogy komolyan beszélhet. Zsikla Mónika kurátori szövege arra irányítja a figyelmet, mennyire meghatározza egy figyelmeztetés sorsát, hogy kitől érkezik. A bohóctól szórakoztatást várnak, és bármit tesz, ebben az elvárásban marad fogva.
Nyírinél a függönyök, a jelmezszerű öltözékek és az eltúlzott gesztusok hasonló helyzetet teremtenek. Minden színpadias, így a fenyegetést is könnyű az előadás részének tekinteni. Nézhetjük, élvezhetjük, elborzadhatunk rajta anélkül, hogy különösebben féltenénk magunkat. Akkor is a bohócon nevető közönség sorsára jutunk, amikor megkerüljük a függesztett alakot: elmegyünk a figyelmeztetés mellett, hogy közelebb férjünk a lakomához. Ha azonban nem hallgatunk a Bolondra, a bőség ígéretétől csábítva egy mérgező lakoma vendégei leszünk.
Fotók: Csákvári Zsigmond/ Kultúra.hu
