Akár Akárki (Forte Társulat – Szkéné Színház, Budapest)
Egyetlen biztos dolog van az életben, szokták mondani, a halál. Mégsem foglalkozunk vele, azt hisszük, bőven van időnk. Esetleg Benjamin Franklin nyomán szellemesen hozzátesszük még az adót. Üzletté vált az élet és méltóság nélkülivé a halál, a „létezésszakmában” pedig tömegcikké uniformizálódott az ember, akinek a teste a piaci termék. Borbély Szilárd Akár Akárki című drámája posztmodern világunk sötét oldalára kalauzol bennünket, ahol minden keserűség, irónia és társadalombírálat ellenére felcsillan a remény. Horváth Csaba ehhez a különös amoralitásjátékhoz rendelt adekvát, egyszerre zsigeri és intellektuálisan is izgalmas fizikai színházi kifejezésformát, amelyben a társulat összes tagja remekel. (…) Az Akár Akárki a mai kornak tart tükröt, és többnyire a társadalom peremén élő, lecsúszott figurákat sorakoztat fel. – Aki hosszabban is kíváncsi a kritikára, itt olvashatja el.
Gyévuska (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)
Hegymegi Máté rendezőnek, aki a Barbárok és a Jógyerekek képeskönyve után harmadszor dolgozott a társulattal – és fun fact: ugyanúgy 33. évébe lépett, mint Pintér Béla volt az ősbemutatókor –, duplán volt kontextusa a Gyévuskához, ráadásul Sepsiszentgyörgyön történelmi alapadottságként járt egy olyan szemüveg, ami az ítélkezéstől mentes társadalmi számvetést egészen más perspektívába helyezi. A társulat színpadon levő tizenkét tagja a Gyévuska mindegyik regiszterében otthonosan mozog, továbbá énekel és színjátszik, valamint – amennyire egy hallás után meg tudtam állapítani – igen jó érzékkel több helyi érdekű, az eredetibe tűpontosan passzoló poénnal gyarapít. (…) A föntieket egyetlen bővített mondatban összefoglalva: a sepsiszentgyörgyi Gyévuska alkotói az identitás- és az emlékezetpolitika tekintetében kivételes érzékenységgel, teatralitásában pedig finom utalásokkal, tiszteletteljes játékossággal nyúlnak tárgyukhoz. – Beszámolónk az előadásról itt olvasható.
Három és fél nővér (Pinceszínház, Budapest)
Telihay Péter negyed évszázada a Szegedi Nemzeti Színházban rendezett Három nővér előadásában a Prozorov lányok talpig feketében, bárszékeken ülve néztek farkasszemet a nézőkkel. A háttérben hatalmas Csehov-portré volt látható, ahogy a rendező más munkáiban is nemegyszer, olykor dübörgött a rock, a zárójelenetben pedig fekete és hangsúlyosan üres babakocsi gurult végig a színpadon. Most a Pinceszínházban Telihay a Csehov-darab folytatását vitte színre Három és fél nővér címmel, amelynek zárlatában, igazodva ezzel a szegedi előzményekhez, újra hangsúlyozódott a gyermektelenség. Selmeczi Bea négyszereplős drámája a huszadik századi orosz történelem négy különböző időpontjába helyezve gondolja tovább a három testvér és sógornőjük, Natasa sorsát. A sorsokat leginkább a lejtők, hol meredekebbek, hol lankásabbak jellemzik, de Selmeczi szövegének erőssége, hogy megőrzi Csehov tragikomikus humorát. Telihay rendezése pedig a túlélési lehetőségeket járja körül nagy társadalmi, politikai kataklizmák idején. Lehet illeszkedni valamennyire vagy nagyon a rendszerekhez, lehet berendezkedni mindössze a túlélésre. Ám bármi történik a világban, hiába látunk szovjet propagandafilmet a háttérben, a ház faliszőnyegei otthonosságot, meghittséget adnak a testvéreknek. A Három és fél nővérben a szívósan terjeszkedő diktatúrák elől a magánélet, a testvéri szeretet nyújt menedéket. – Kritikánk az előadásról itt olvasható.
Kivilágos kivirradtig (Weöres Sándor Színház, Szombathely – Forte Társulat)
Olykor túl tekervényes utakon kalauzolnak a Kivilágos kivirradtig anekdotái a végkifejletig. Összességében azonban Horváth Csaba mer és tud átgondoltan mesélni. A felütésben hallható bolhahasonlat, valamint a színészek az előbbi rovart idéző mozgása a zárlatban szép keretbe fogja a játékot. Formátumos vállalkozás a szombathelyieké, mert érett társulati összjátékot látunk, amelyben a próza és a mozgás egyensúlyának köszönhetően a színpadon állandósul a „történik valami” érzése. A Móricz-adaptáció elnyerte a Színikritikusok díját a legjobb előadás és a legjobb rendezés kategóriában, Gyulai-Zékány István pedig a legjobb epizódalakítás díját kapta. Nem véletlenül. A nagyszerű ütemérzékű, a saját koránál idősebbet játszó Gyulai-Zékány István a semmitmondás nagymestere. Kedélyeskedése mögött azonban az üresség rajzolódik ki. Az általa játszott Szalay Péter nem megy a szomszédba sikamlós viccekért. Szívesen adomázik a magyar ember kedélyéről és karakteréről, de kiterjedt birtoka alig jövedelmez. Szalay jovialitása életidegen személyiséget bújtat, aki nem tudja és nem is akarja felvenni a modern élet ritmusát. – A teljes elemzés ide kattintva érhető el, a Gyulai-Zékány Istvánnal készített interjúnk itt olvasható.
Kizárólag az utókor számára (6szín, Budapest)
Janikovszky Éva még Kucsecs Éva néven írt kiskamasz naplójából készült a Kizárólag az utókor számára, amely eredeti műfajából színpadi lányregénnyé válik, majd szűkebb társadalmi keresztmetszet igényével lép fel. A felütésben, ahol az elbeszélés nehézségei a lényegesek, a színház maga a főszereplő. A színházi működés az írás aktusának felel meg. Keresztes Tamás ötletes, erősen metaforikus rendezése az írásba való beavatásról, a művészi önkifejezés első, felejthetetlen aktusairól szól. Éva, a leendő szerző többször rugaszkodik neki naplójának, hogy a majdani művész sziluettje mind erősebben körvonalazódjék. Az önálló írói hangot, az ironikusan kedves humor, majd a biztos(abb) történetvezetés alakulását követhetjük nyomon. Sodró Eliza – írtuk –, még sohasem volt ennyire szuggesztív, mint most, Éva szerepében, míg a cselekményben példás önfegyelemmel részt vállaló Martinkovics Máté kifejező mimikájának köszönhetően ismerjük meg az örök szerelmes, a hasztalan vágyódó fiú többféle arcát, majd a rezignált férj hangsúlyosan mindig ugyanolyan vonásait. – A teljes kritika itt olvasható.
Magyarosaurus Dacus (Szigligeti Színház, Nagyvárad)
Báró felsőszilvási Nopcsa Ferenc élt. Emléke él. Már csak az a kérdés, hogy korának szelleme meddig fog élni. Gianina Cărbunariu a kalandos életű arisztokrata, paleontológus, diplomata, kém, önjelölt albán királyról írt-rendezett előadást Nagyváradon. Az elővezetett történetből pedig minden igaz, hiszen az előadás szövege történelmi vagy családtörténeti tényeken, anyakönyvekben, annalesekben visszakereshető dátumokon nyugszik, minden, ami elhangzik, a főhős naplójából, a korabeli sajtóból, továbbá komoly kutatásokon alapuló szakkönyvekből van összekompilálva. Vagy pont ezért mégsem igaz? Gianina Cărbunariu készített már dokuelőadást a közreműködők személyes történetei alapján és mockumentaryt, azaz áldokudrámát. A Magyarosaurus Dacus műfajilag valahol a kettő között van: egy mocktruementary, amelyben a markánsan megjelenő női szemszöggel együtt is mindenkinopcsa. Ezen a színpadon semmi nem fekete-fehér. Gianina Cărbunariu és dramaturgja, Boros Kinga felmutatnak és korabeli kontextusba helyeznek, mai érzékenységgel fókuszáltak és reflektáltak a Nopcsa család meglehetősen jól dokumentált viselt dolgaira és az őslénytanászként valóban jegyzett Nopcsa összetett személyiségére. – Kritikánk az előadásról itt olvasható.
Az üvegcipő (Vígszínház, Budapest)
Röviden: Mohácsi lerángatta a földre Molnár Ferenc fájdalmas-szép vígjátékát, ami így sokkal fájóbb és talán igazabb lett. Hosszabban: Mohácsi István dramaturg és Mohácsi János rendező ezúttal a két olvasat közti mezsgyén egyensúlyoz – hol a szerelmi történet, hol pedig a kíméletlen dráma kerekedik felül. Az első felvonásban még alig változik Molnár Ferenc letűnt időket idéző, mégis szellemes szövege. Olyan az egész, mint egy kamaradráma, egy szerelmi négyszög, amely alatt ott forrong a második és harmadik felvonás szélsőséges indulata és féktelen szenvedélye. Már az első felvonás felvillantja a szerelem számos arcát: az idősödő nő és a fiatal férfi közt vibráló izzástól a nőt és az asztalost összetartó megszokás kényszerén át a fiatal lány ártatlan rajongásáig. És milyen szépek ezek a pillanatok! – Teljes terjedelemben.
A varjúkirály (Másik Produkció)
Jászberényi Sándor A varjúkirály című kisregényét az író testvére, Jászberényi Gábor a történetet azonos címmel, szinte változtatás nélkül vitte színre a Másik Produkció előadásában. A darab különlegessége, hogy az összes karaktert három színész – Sebők Maja, Gulyás Hermann Sándor és Jászberényi Gábor – formálja meg. Hogyan lesz az anyagi kiszolgáltatottság miatt két jobb sorsra érdemes fiatalból migránsüldöző a szerb határnál? Együtt lehet-e élni a könyörtelen tettek súlyával? Eljön-e a varjúkirály a bűnösökért? A rendkívül sűrű történetben jelenkori társadalmunk számos problémája megjelenik: az öngyilkosság mint menekülési lehetőség, a kilátástalan szegénység, a kirekesztettség, a cigányellenesség, az álhazafias frázisok, a dehumanizáló idegengyűlölet. Nem nehéz elképzelni, hogy hasonló események valóban előfordulhattak az ország szélén. – Elemzésünk az előadásról itt olvasható.
Nyitóképen jelenet az Akár Akárki című darabból. Fotó: Éder Vera
