Ő mérte az égboltot. Én meg néztem – Csillagok a magyar irodalomban
Költőink már évszázadokkal ezelőtt megvívták a maguk csatáit a végtelennel. Míg a tudomány próbálta centire (vagy legalábbis fényévre) kimérni az űrt, a magyar irodalom nagyjai inkább arra használták a csillagokat, hogy a saját, nagyon is földi magányukat vagy éppen szerelmi bánatukat vetítsék rájuk. Így lesz a Tejút egy galaktikus képződmény helyett égi bál, ahová vagy nem kapunk meghívót, vagy már az előtérben elájultunk a látványtól.
A „tudomány” mint jól irányzott horoszkóp
Október 4. és 10. között ráadásul külön apropónk is van fölfelé nézni: ekkor tartják a világűr hetét. Az intervallum két űrtörténeti mérföldkövet fog közre. 1957. október 4-én állt Föld körüli pályára az első ember alkotta műhold, tíz évvel később, október 10-én pedig hatályba lépett a világűr kutatásának és használatának alapelveit rögzítő nemzetközi egyezmény.
A világűr hete tehát hivatalosan az űrkutatásról szól. Mi viszont arra voltunk kíváncsiak, mi történik, ha az égboltot nem műholdakkal és távcsövekkel, hanem a magyar irodalmon keresztül kezdjük vizsgálni. Mert csillagból ugyanaz jutott Janus Pannoniusnak, Petőfinek, Tóth Árpádnak és Kosztolányinak is – csak egészen mást láttak bele.
A reneszánsz idején a csillagászat és a csillagjóslás (asztrológia) még szorosan együtt jártak: Hunyadi Mátyás udvara például valóságos gyűjtőhelye volt az „astronómusoknak”, akik közül sokan főállásban horoszkópokat gyártottak a király születéséhez, koronázásához, vagy éppen ahhoz, hogy mikor érdemes karddal suhintani az ég felé.
Janus Pannonius, a mi nagy humanistánk, szintén nem vetette meg az égbolt kutatását, bár néha a lelkesedése nagyobb volt a pontosságánál. Esetében előfordult, hogy annyira lenyűgözte a nappali égen is látható Vénusz, hogy rögvest üstökösnek nevezte (tény, hogy a reneszánszban a cometa szót jóval tágabban használták mindenféle szokatlanul felbukkanó égi jelenségre, de azért egy üstökös mégiscsak drámaibb, mint holmi mezei bolygó, és indokoltabbnak tűnik háborút hozó jeleket is tulajdonítani neki).
Petőfi földönkívülieket keres – természetesen a szerelem miatt
Néhány száz évvel később Petőfi Sándor A csillagos ég elején hanyatt fekszik a földön, nézi az eget, majd képzeletben útjára indítja a lelkét, hogy kiderítse, mi történik odafent, van-e élet?
Rögtön utána kiderül, hogy ez az egész asztrobiológiai érdeklődés erősen célirányos. Nem az izgatja igazán, hogy milyen lehet az idegen élet kémiája, van-e folyékony víz, vagy milyen légkör veszi körül a távoli világokat.
Egyetlen adatot kér: szeretnek-e ott? Ha igen, már indulna is. Ha nem, akkor köszöni szépen, marad a Földön.
Petőfi tehát néhány versszak alatt eljut a lakható világok problémájától oda, hogy a világegyetem végső értékmérője tulajdonképpen a szerelem. Tény, hogy természettudományos szempontból nehezen védhető, viszont Petőfivel szemben senki nem támaszt ilyetén elvárásokat. Örömmel elfogadjuk ezt a következtetést.
Idekívánkozik Tarjányi Eszter irodalomtörténész megállapítása, miszerint éppen az teszi érdekessé a csillagos ég régi irodalmi toposzát, hogy ugyanazt a végtelen teret minden szerző a saját létérzékelésével tölti meg. Petőfinél a végtelen végül szerelmi kérdéssé válik.
Tóth Árpád, avagy a depresszív spektroszkópia
Apropó természettudományos szempont: másik ikonikus költőnk nem éri be azzal, hogy a csillag messze van és szépen világít. A Lélektől lélekig mögött ott van a modern fizika és csillagászat egész új tapasztalata: a fénynek idő kell, hogy eljusson hozzánk, a csillag fénye információt hordoz, színképéből pedig következtetni lehet arra, milyen anyagok alkotják.
Kovács Erzsébet külön tanulmányban mutatta meg, mennyire szervesen épülnek ezek a természettudományos ismeretek a versbe: hiába a billió mérföldekről érkező fény, a Szíriusz (ami egyébként 8,7 fényévre van, ha valaki számolná) közelebb van a lírai énhez, mint egy másik emberi lélek. A világűr „jeges, fekete és kopár” terei számára nemcsak fizikai adatok voltak, hanem a saját életét átható hidegség metaforái, a debreceni reáliskolai tanulmányok és a tüdőbetegség miatti fájdalmas elszigeteltség keresztmetszete.
Ez azért fontos fordulat, mert jól látszik belőle, hogy a tudományos magyarázat egyáltalán nem tünteti el a csillag költőiségét. Épp ellenkezőleg.
Mérni az eget vagy nézni?
Aztán ott van Kosztolányi Dezső novellája, A csillagász fia címszereplője ismeri az égboltot, társaival éjszakákon át figyeli a csillagokat, szóba kerül a Sarkcsillag, a Véga, a Cassiopeia, a Sirius, Bereniké haja. Vagyis nem arról van szó, hogy a költői lélek tüntetően nem hajlandó megtanulni, mit lát.
Mégis van egy döntő különbség apa és fia között.
Az apa műszereket használ, vizsgál, rendszerez. Tódor hagyja tönkremenni a műszereket, és egyszerűen bámulja az eget. A novella végén ezt mindössze két rövid mondattal intézi el:
„Ő mérte az égboltot. Én meg néztem.”
A Hajnali részegség kutatói sem véletlenül kapcsolják össze ezt a novellát Kosztolányi huszonöt évvel későbbi versével: ugyanaz az analitikus és szemlélődő viszony kerül szembe egymással.
A vers beszélője megint csak kinéz egy ablakon. Ezúttal a Logodi utcából. Álmatlan, fáradt, cigarettázott eleget, az élete pillanatnyilag nem különösebben fest jól – majd fölnéz. Egyszer csak ott van fölötte az egész ég, ez a csillogó, fényes, szinte nevetségesen pompás égi társasági esemény, amely mellett a hálószobákba zárt emberi élet hirtelen egészen kicsinek látszik.
Tarjányi Eszter szavaival Kosztolányi tulajdonképpen „belakja” a végtelen teret: olyasmivé alakítja, amit az ember a maga léptékében képes elképzelni.
Ugyanaz az ég, egyáltalán nem ugyanaz a világ
Van azonban egy különösen érdekes egybeesés.
Ugyanabban az évben, amikor Kosztolányi megírja a Hajnali részegséget, József Attila Reménytelenül című versében szintén felnéz az égre.
Csak egészen mást talál ott.
Kosztolányinál az ég nyüzsög, fénylik, ünnepel. József Attilánál a csillagok odagyűlnek a vacogó szív köré és nézik. Nincs válasz, nincs égi társalgás. Ugyanaz a csillagos ég tehát lehet egy kozmikus estély mennyezete és a tökéletes magány díszlete is.
Dsida Jenő pedig az Ilyen magasban költeményben ezzel együtt már a századik emeletről hajol a világ fölé, és kijelenti: a csillagokban már semmi különöset nem talál, nem is tud rajtuk szentimentálisan elmerengeni.
Akkor most mit látunk odafent?
Janus Pannonius jelet keresett az égen. Petőfi azt akarta tudni, szeretnek-e más világokon. Tóth Árpád már azt is tudta, hogy a csillag fénye hosszú utat tesz meg hozzánk, és ettől csak még fájdalmasabbnak látta az emberek közötti távolságot. Kosztolányi szerint lehet az eget mérni, de lehet egyszerűen nézni is. József Attilánál pedig hiába nézünk: az ég nem feltétlenül válaszol.
Közben a csillagászat természetesen teszi a dolgát. Mér, számol, elemez, egyre messzebb lát, és olyan kérdésekre ad választ, amelyekről Janus vagy Petőfi legfeljebb találgathatott.
A csillagok távolsága kiszámítható, fényük elemezhető, pályájuk követhető. Hogy mindebből lesz-e vigasz, félelem, magány, kíváncsiság vagy egy jól sikerült szerelmes vers, az már nem a csillagászatra tartozik.
Talán az irodalomra sem. De szerencsénkre ettől függetlenül foglalkozik vele.
A címlapfotó illusztráció. Fotó: André Bourriquen/Hans Lucas/Hans Lucas via AFP
