A rendszerváltás környékén igyekeztek visszaállítani a belső díszudvar eredeti szerkezetét és patináját, ami valóban igazán hangulatosra sikerült, viszont a legújabb fejlesztések mintha megint csak szakítanának az épület történetével és hagyományaival. A korábbi díszítésekkel csak elvétve találkozunk, ahogyan hirtelen belebotlunk egy márvány ivókútba, vagy a legfelső szinten található szoborba, de ezektől a kis meglepetésektől eltekintve az egykori ünnepélyes tereket feláldozták a funkcionalitás oltárán. A belső udvar oszlopai, az épület szárnyai közötti kapcsolatot biztosító átjárók és a földszinti folyosó csillársora bármelyik konzervatív értékeket valló cég imázsának jót tenne a pénzügyi szektorban, a legújabb előadótermek mennyezetének megoldásában viszont a kortárs művészetet magát kellene felfedeznünk - vezetőnk szerint. Csoporttársaink halkan megfogalmazott véleménye szerint leginkább csak valami hullámos műanyag és neonfény látható ott, ahová a fiatalember mutatott.
Úgy érezni, a most ide járó fiatalok hálásak lehetnek ezekért a fejlesztésekért, de a műemléki sétára éhes érdeklődők nem ilyesmiért lelkesednek. A Sóházat, amely a rakparton a Lágymányosi-híd felé haladva, a főépülettől délre található, s amelyet szintén a közelmúltban újítottak fel, nem nézzük meg belülről, de sejthető, hogy csupa szupermodern előadóterem sorakozik benne. Ahogyan az új betonszürke épületmonstrumban is, ami a Vásárcsarnok mögött bújik meg, s szemből először csak keveset mutat meg valódi méreteiből. Amikor az aulában vezetőnk hosszan ecseteli, hogy a ruhatárként szolgáló szekrénysor leolvasó-panele bármilyen nálunk lévő igazolvány vagy akár csokipapír vonalkódjával képes minket ideiglenesen azonosítani, és ha tovább akarunk menni az egyetemi könyvtárba, akkor egyébként ezt kénytelenek vagyunk mindjárt ki is próbálni, kifordulunk az üvegpalotából, és más műemlékeket keresünk magunknak.
