A portfóliódból kitűnik, hogy divat- és textiltervezők, építészek és képzőművészek munkái egyaránt ihletnek. Ott azt írod, hogy a szövet- és ruhaterveidhez való merítés céljából elemezni, „vizsgálni” szoktad őket. Mit jelent ez pontosabban, és egyáltalán miért kell ilyen előképeket keresned a tervezéshez? Honnét hová lehet jutni egy-egy ilyen vizsgálattal, és mi különbözteti meg egymástól az ihletődést és a másolást vagy a plágiumot?
Az egyetemen gyakran kaptuk feladatul, hogy építészek, tervezők általunk kiválasztott munkáira reagáljunk, reflektáljunk. Ehhez én mindig igyekeztem mélyre ásni, hogy rátaláljak az ott meglapuló esszenciára, ideára, amit aztán át kell dolgoznom, ki kell emelnem a korából, a kontextusából. Fontos, hogy mit hoznak elő belőlem, de ami történik, nem teljesen szubjektív, és nem hagyatkozhatom csak az érzéseimre, hanem intellektuális munkára, kutatásra is szükség van hozzá. Egyfajta visszafejtő folyamatról van szó, amely az alapgondolatig ás le, és nem a külső jegyekre figyel, hanem belülről indul kifelé.
Hallottam egyszer egy rettentően fájdalmas beszélgetést két barátom között. Az egyik, akinek nincs kifejezetten erős érzéke a művészetek iránt, arról győzködte a képzőt végzett másikat, hogy hagyjon fel a művészettel, mivel ma már lehet vászonra nyomtatni, így ő akár a Mona Lisát is a falára akaszthatja pár ezer forintért. Vagyis a másolatoknak adott előnyt az eredeti alkotásokkal szemben.
De hát olyasmit alkotni, ami még nem volt, valójában nem lehet, hanem csak újabb halmazt képezni már meglevő elemekből. És számomra fájdalmas, mégis szép tapasztalat, amikor észreveszem, hogy amit mint „eredetit” létrehoztam, az másoktól vett töredékekből áll össze. Hogyan vagy te ott a kollázsban, az összehalmozott töredékekben? Mitől egyedi a munkád? Ez engem mindig frusztrált. Úgy éreztem, hogy amiket alkotok, nem jellemzők rám, hogy még a kreativitásom is szürke. Mindig melankolikus a felismerés, hogy az ambíciónk sosem volt dolgok létrehozására eleve kudarcra van ítélve. Az azonban mégis vigaszt jelenthet, hogy ha nagyon sokféle hatásnak teszi ki magát az ember, a „másolható” hatások köre kitágul.
Az előbb említett képzőművész barátom egy időben nagyon rákattant a fotórealizmusra, és elképesztő energiákat tett abba, hogy például az emberi bőrt a legélethűbben tudja megfesteni. Néha a szupermarketben találkoztam vele, ahol e célból a festékbe keverendő tejfölt vagy túrót vásárolt. Amellett, hogy nagyon tisztelem emiatt, mindig foglalkoztatott, hogy mire ez a nagy igyekezet. Hiszen még ha teljes is lenne a siker – ami valószínűleg lehetetlen –, akkor is csak egy nagyon jó fényképhez hasonlítana az alkotása. Érdemes ezért annyit küzdeni, kísérletezni?
Én nagyon nagyra tartom a fotórealizmust. Mint mondtam, mindannyian csak „utánzatok” létrehozására vagyunk képesek, ezért véleményem szerint nem az az alkotás célja, hogy egyediek legyünk, hanem hogy a rétegek lehántásával eljussunk az autentikus gondolatig. A fotórealizmus esetében a keretezés, a kontextus, az intenció a lényeg. Az, hogy a művész miért éppen egy adott témát ragad meg. A fotórealista alkotások sokszor éppen arra világítanak rá, hogy a valóság mennyire szürreális; meg arra, hogy valójában képtelenek vagyunk a valóságot leképezni. Miért törekszünk rá mégis? Ez valami nagyon emberi, nagyon mélyről jövő szándék bennünk.
Nemrég egy kiállításon a művészképzés kritikájaként az a vád fogalmazódott meg, hogy a tanárok semmi érdemlegeset nem tudnak nyújtani a diákjaiknak. Csak annyit mondanak nekik, hogy csinálják, amit gondolnak. Ez mennyire egyezik a te tapasztalataiddal? Voltak, vannak-e mestereid, és ha igen, mit tanultál tőlük?
Lehet, hogy én is csak csináltam, ahogyan gondoltam. De azt vajon hogyan tanultam meg, hogy mit kell csinálnom – nem technikai, hanem gondolati értelemben? Talán a festészetre oktató Kárpáti Józseftől (akinek Dódi a művészneve) tanultam a legtöbbet, még általános iskolában. Ő ugyanis nagyon tisztelte és autonóm alkotókként kezelte a kicsi tanítványait. Azt erősítette bennem, bennünk, hogy értékes lehet, amit csinálunk. És arra motivált, hogy próbáljam felfedezni, én mit tartok értékesnek. Szabadságot adott. Azt csinálhattam, amihez kedvem volt, nem kellett valamilyen technikához ragaszkodnom. De amiben kellett, abban segített. Egy pszichológushoz hasonlóan abban próbált segíteni, hogy a saját gondolataimra rá tudjak találni.
Hogyan és miért lettél MOME-s? Miből fakadt nálad a ruhatervezés iránti vonzódás?
Mindig szerettem kézműveskedni, aprólékos, monoton alkotói tevékenységeket végezni, például szőni, fonni. De míg kezdetben az anyagok struktúrája foglalkoztatott, idővel megtanultam a sziluettre fókuszálni, a teljes képet nézni.
Hogyan lehet egy olyan, nagyon szubjektívnak tűnő műfajt, mint a divattervezés, tanítani?
A MOME-n nem a tradicionális oktatási forma volt jellemző. Tervezési órákon nem tanítottak konkrét, precízen meghatározható ismereteket. Ez engem, mivel nagyon szabálykövető vagyok, meglepett. Az oktatás konzultációalapú volt, párhuzamba állítható Kárpáti Józsi bácsi módszerével. A legjobb tanárainktól azt tanultam meg, hogyan lehet a bennem lezajló szubjektív folyamatokat tudatosítani, racionalizálni. Arra vezettek rá, mit miért tartok esztétikusnak. Meg arra, vajon miért ragad meg egy gondolat, színharmónia, egy bizonyos alkotó munkássága.
Nekem az volt a vágyam, hogy hatást érjek el, ők pedig eszköztárat adtak hozzá, és abban segítettek, hogy a folyamat követhető legyen számomra. Kísérletező folyamatról van szó, amelyben negyven-ötven terv elkészítése után sem mondják azt, hogy „rendben, elég lesz már”, hanem arra jössz rá, hogy maga a folyamat értékes, amelynek során egy irányra rátalálsz, és képessé válsz egyedi kombináció létrehozására. Az, amikor egy tervező eredményre jut, mindig egy hosszú folyamat vége. Az öltözéktervezés jelentésközlő tevékenység, és arról is van mondanivalója, hogyan viszonyulunk a testünkhöz, a megjelenésünkhöz, és arról is, hogy az öltözékünk hogyan választ el bennünket a külvilágtól, vagy hogyan visz közel hozzá.
Mint alkotót mi tesz magabiztossá? Mi ad bátorságot, hogy annyira határozottan járd a saját utadat? Miben vagy biztos, miben bizonytalan?
Az esetek nagyobb részében inkább bizonytalan vagyok, ami őrjítő. Szürkének látom, amiket csinálok, gyakran hozok létre egymáshoz nagyon hasonlító és rám nem jellemző munkákat. Minden vizuális műfajban jellemző kétség, hogy az alapgondolat megtestesülése mennyire közelít az ideálhoz, az alkotó által elvárthoz. Szeretem ellentétekre, például káosz és rend, organikus és mesterséges ellentétére felhívni a figyelmet.
Kell-e figyelned a nemzetközi trendeket, és alkalmazkodnod hozzájuk a siker érdekében?
Nem mérem magamat hozzájuk. Nálam az analitikus folyamatokon van a hangsúly. Azokat a ruhákat, amiket a diplomamunkámként terveztem és a Budapest Central European Fashion Weeken októberben bemutattam, nem a divat közegébe szántam. Inkább kiállítást rendeznék, a képzőművészet felé tapogatódznék, ember és öltözék kapcsolatát mutatnám be a ruháimmal. Az érdekel, hogy mit fejez ki az emberből az öltözéke, mit takar el és mit mutat meg belőle, milyen réteget képez közte és a külvilág között, és milyen szerepeket tud általa felvenni.
Először Londonba készültél, most Párizsban gyakornokoskodsz. Mit ad ez? Milyen téren szeretnél leginkább fejlődni?
Aurélia Leblanc textiltervező mellett kísérletezem, végzek kutatómunkát, és leginkább annak örülök, hogy technikailag fejlődhetem. Párizsban teljesen más a szakma megbecsülése: nagy értéke van a craftnak, azaz a kreatív alkotói munkának, a tervezésnek és a szakértelemnek. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen helyen tanulhatok, fejlődhetem tervezőként: szaktudásban és emberileg egyaránt. Azt hiszem, az egyik legfontosabb, amit itt tanulok, az, hogy ilyen magas színvonalú, csaknem tökéletességet igénylő munka során is ejt az ember hibákat – talán minél inkább törekszünk a tökéletességre, annál inkább.
Jó néhány ruhádhoz magad szövöd az anyagokat. Ez miért fontos számodra?
Így érzem teljesnek, és ez segít uralnom az alkotás folyamatát. És ami külön érdekes benne, az a „3D-élmény”, mivel már szövés közben formálódik a ruha, és izgalmas kísérletként élem meg, amint valami laposból térbeli tárgy válik a kezem alatt.
Mitől számít egy tervező korszerűnek? Mi kell ahhoz, hogy egyszerre tartsák eredetinek és a kor szavát meghallónak?
Beszéltünk már az „eredetiségről” (ami talán nincs is) és a másoktól kapott hatásokról. Remek mai tendenciának tartom, hogy egyre több tervező fedi fel, milyen, másoktól átvett elemekből tevődnek össze a munkái. Jó látni, hogy ezt a gondolatot – hogy másokból, külső tényezőkből vagyunk összerakva, hogy mennyit tanulunk másoktól – egyre többen vállalják. A diplomamunkámként tervezett ruhákba ebből a gondolatból kiindulva kicsi, alig látszó csíkokat, másoktól származó „textilemlékeket” szőttem.
Érti-e a baráti köröd, hogy pontosan mi is az, amivel napról napra foglalkozol, amit annyira szenvedélyesen csinálsz? Te mit tehetsz, és akarsz-e azért tenni, hogy értsék? Vagy nem zavar, hogy e téren elszigetelődsz az úgymond normális világtól?
Inkább nem értik, mint igen. Én viszont igyekszem egyértelmű hasonlatokkal bemutatni, érthető módon tálalni. A diplomamunkámban például megpróbáltam egyértelmű jelképekkel ábrázolni a sebezhetőség gondolatát, és egy olyan kiállítás terve is megfogalmazódott bennem, amelyet egy hatalmas felfújt szobor belsejében rendeznék, kívülről azonban semmi sem látszana: ahhoz be kellene lépni a szoborba.
Melankolikusak, azaz – mint a diplomamunkádban írod – a tökéletlenséget vállalók, az idea ábrázolhatatlanságát elfogadók a ruhaterveid, vagy tökéletességre törekszel?
Elfogadom, hogy nincs tökéletes alkotás. Fájdalmas belátás, de csak ez visz előre, vezet rá a jó útra. Sőt arra is rájöttem, hogy a tökéletlenség, a befejezetlenség értékes lehet, plusz jelentést hordozhat.
Melyek számodra az alkotáshoz szükséges ideális körülmények?
Nekem érdekes módon az segít, ha kialvatlan vagyok. Hajnaltájban szoktam formába jönni, amikorra már túl vagyok az aggodalmon, hogy valami lehetetlenre vállalkoztam. Túl a félelmen, hogy amit megálmodtam, az teljes mértékben biztosan nem válhat valóra.
Mit tudsz más tervezők, korábbi diáktársak szemléletéről, az általuk bejárt útról, amelynek során egy ruha terve megszületik? Hasonlítanak-e a gondjaik a tieidhez?
Úgy tapasztalom, hogy mások ösztönösebbek, intuitívabbak nálam, míg én mindent igyekszem keretek közé szorítani. Pedig inkább szabad térre, eloldózódásra lenne szükségem. Egyszer valaki, aki sokáig közelről figyelte, ahogy dolgozom, azt mondta: az az erősségem, hogy képes vagyok változni, mások példájából tanulni, a környezetem hatásait a munkámba építeni. Abban viszont szerintem gyengébb vagyok, hogy a jó és a rossz hatásokat megkülönböztessem egymástól.
A zene, amit a legszívesebben hallgatsz alkotás közben:
A Jumpgate zenekar és Lőrincz Áron zenéje.
A képzőművészeti alkotás, amely a legnagyobb hatással volt rád:
Friedrich Kunath: All Your Fears Trapped Inside
A tervező, aki a legerősebben hatott rád:
Virgil Abloh
A város, amely művészként leginkább ihletet ad:
Ahol csak járok, pontosabban az emlékeimben megmaradt, „eltorzult” változatuk.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
