Pénteki kultúrrandi Tompa Ábel karmesterrel

Édesapád, Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatója, világhírű színházi rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az életre próbált benneteket nevelni. Sikerült?

Szerintem igen. A művészi és a nagybetűs életre is nevelt bennünket. Amit tőle láttunk és megtanultunk: az ember legyen becsületes, következetes és felelősségteljes, és mindig hű önmagához.

Klasszikus művészgyerekéletet éltél? Váltották egymást a nagy művészek nálatok?

Nagyon hálás vagyok azért, hogy azáltal, hogy művészcsaládban nevelkedtem, sok mindent magamba szívhattam más művészeti ágakból is, ezért nem szűkült le a látóköröm a szakmámra. Nemcsak a színházra gondolok, hanem a filmművészetre, a festészetre, a szobrászatra és persze az irodalomra is. Rengeteget olvastunk, sok nagy filmet megnéztünk együtt. Édesapám sokat dolgozik külföldön, és gyakran magával vitt engem is. Így juthattam el például híres múzeumokba, aminek nagy hasznát veszem: vizuálisabb lettem tőle. Az ember a saját szakmájában csak gazdagabb lesz attól, ha több társművészeti ágból táplálkozik.

Kolozsváron nőttél fel. Hogyan érzed magad Budapesten?

Szerintem megtaláltam a második otthonom.

Hogyan lettél karmester?

Eleinte jazz-zongorista szerettem volna lenni, aztán kellett egy társhangszert választani, ami nekem a harsona lett, ezáltal belekerültem a zenekar világába. Játszottam szimfonikus zenekarban és big bandben is. Az egyik zenekari próbánkra eljött egy karmester szakos hallgató a kolozsvári zeneakadémiáról, hogy kipróbálja magát. Nem volt nagyon ügyes. Mellettem állt a tanár úr, és viccből megkérdeztem tőle, hogy én is elvezényelhetem-e a darabot. Megengedte. Kiálltam a zenekar elé, és megtetszett az érzés. De már előtte is szerettem hangszerelni, ami nagyon fontos kiegészítő tevékenysége a karmestereknek, ezért így én addig sem csak harsonás voltam, érdekelt és foglalkoztam is a zenekar mechanizmusával.

Mi lett a harsonázással?

Limitált mértékben folytatom: járok a Zeneakadémia big bandjére, és igyekszem gyakran elővenni a hangszert. Szerintem fontos, hogy egy karmester minél többször fizikai kontaktusba kerüljön a zenével úgy is, hogy hangszeren játszik vagy énekel. Ha egy karmester csak a kiterített partitúrával ül otthon, akkor egy idő után didaktikussá és elméletivé válhat az, amit csinál.

Most fejezed be a Zeneakadémián a mesterképzés első évfolyamát, mégis számtalan koncertet dirigáltál már, és saját zenekarod is van.

Igen, a Budapest Orchestra Project, a zenész barátaimmal alapítottuk. Éppen most készülünk egy új dal felvételére, olyan stílusban, amit még nem érintettünk eddig. Szeretnénk szélesíteni a műfajok spektrumát, hogy több stílusban is be tudjunk mutatkozni. Eddig öt koncertünk volt, játszottunk már big band, kortárs és szimfonikus zenét is, de volt egy nagyzenekari jazzprojektünk is. Ahhoz képest, hogy az együttes még csak a második évében jár, elég széles a palettánk, és ezt még iparkodunk bővíteni.

Korrepetitorként is dolgozol.

A Vígszínházban a Mágnás Miska és a Kabaré című előadásokon korrepetitorként működtem közre. A Magyar Állami Operaházban pedig karmesterasszisztens vagyok. Ez sok mindent fedez: ha nincs bent a korrepetitor, akkor oda kell ülni a zongorához; ha pedig a karmester hiányzik, akkor dirigálni kell. Hatan vagyunk ezen a poszton. Ez remek lehetőség, hogy egyszerre tanuljunk és profi szakmai környezetben kipróbáljuk magunkat. Amikor ott van a karmester, az felér egy mesterkurzussal. Olyan karmesterekkel dolgozhatunk együtt, akikre felnézünk, tanulhatunk tőlük.

Mennyire szokványos, hogy zeneakadémistaként már az Operaházban asszisztenskedsz?

Ez nem tipikus, valóban nagyon nagy lehetőség nekünk. Mindenki kap kisebb-nagyobb asszisztensi feladatokat az egyetemi évek alatt. Én például alapképzésen Kovács János karnagy mellett kottatáras voltam a Wagner-napokon, ennek fejében ott lehettem a próbákon.

Mit vezényeltél először?

Sibelius Finlandiáját.

Milyen érzés volt? Féltél?

Nem féltem. A zenekart ismertem, hiszen az osztálytársaimból állt, és a koncert előtt két hónapig próbáltuk a művet. A hangszerelés miatt a partitúrával is megbarátkoztam addigra. Jó érzés volt, hogy kint állok egy harminc-negyven fős apparátus előtt, és az miattam szól, befolyásolhatom a zenészeket, hogy milyen hangokat csaljanak ki a hangszerükből.

Mi a legfontosabb egy karmester munkájában? Hogyan lehet egységessé tenni ennyi ember játékát? A saját koncepció fontos vagy a zenészé?

Nagyon fontos, hogy az ember konkrét elképzelésekkel érkezzen a próbára, hiszen a karmesterség egy vezető szerepkör. De a próbák folyamán nyitottnak kell lenni a művésztársak ötleteire, gondolataira. Szerintem attól lesz igazán gazdag egy mű, hogy minél több ember ötlete valósul meg benne. Persze meg kell találni a harmóniát az ötletek között. Ezért a saját zenekarommal – ahol főként a barátaim vannak – szeretek a legjobban zenélni, mert együtt „szülünk meg” egy művet, mindenki hozzá tud tenni a saját tehetségéből és tudásából. Erre nyitottnak kell lenni. Nem lehet diktatórikusan irányítani művészi szempontból sem, és romboló hatással lenne az együttes munkamoráljára is.

Azt a legfontosabb megtalálni, hogy mi az én elképzelésem, mi az, amihez ragaszkodom, mennyi szabadságot adok a zenészeknek, mit fogadok meg tőlük, és abból mit építek bele a saját koncepciómba. Fontosnak tartom azt is, hogy egy zenész ne ragadjon le egy műfajnál. Egy karmester karizmája és energikussága főleg a próbákon fontos, sokkal átéltebb lesz a mű, ha az utolsó pillanatig intenzíven jelen van, és nem hagyja a zenészeket lankadni. Ezt nem könnyű energiával és mentális jelenléttel végigvinni, viszont az eredmény mindig magáért beszél.

És a saját elképzelésed egy műről hogyan alakul ki?

Ha egy új művel van dolgom, akkor általában meghallgatom olyan előadóval, akit szeretek. Sokszor ez nem feltétlenül a karmestert jelenti, inkább a zenekart. Egy jó zenekarnál a karmester már csak egy adalék, inkább a muzsikusokon múlik, hogy hogyan szólal meg egy mű. Aktuális kedvencem a Bostoni Szimfonikus Zenekar. Kedvelem az amerikai zenekarokat, becsülöm azt a modellt, ami ott működik. Volt olyan nyári évad a Los Angeles-i Filharmonikusoknál, amelyben szerepelt filmzenekoncert, jazzkoncert John Williamsszel és egy Wagner-est. Ők alázattal és kiválóan játszanak el mindent, ezt itthon is érdemes volna beépíteni a zenekari kultúrába.

Miután meghallgattam a művet, leülök a partitúrával a zongorához, átzongorázom, és fejben összerakom. Viszont mondjuk egy operánál attól is függ az elképzelésem, hogy mi a történet, ki énekel, milyen a zenekar, sőt a közönség is számít, és persze a rendezővel is egyeztetni kell. Attól is függ, hogy zeneileg hogyan formálunk meg egy darabot, hogy mit követel meg a rendezés. Sokszor nem feltétlenül az történik a színpadon, amit első olvasatra gondolnánk egy cselekményről. Szóval a karmester előáll egy alapelképzeléssel, aztán azt egyezteti az adott tényezőkkel.

A Zeneakadémián ki a mestered?

Két kiváló mesterem van, akiknek sokat köszönhetek: Medveczky Ádám és Ménesi Gergely. Négy éve tanítanak, technikailag és művészileg is minden órán újat tanulhatok tőlük. Azt tapasztalom, hogy mindig kritikus vagyok magammal technikai szempontból, amikor – nem az egyetemen – zenekari környezetbe kerülök, bármilyen együttes elé. Megpróbálom a mestereim külső szemével nézni magamat. Fontosnak tartom, hogy azzal a tudással, amit tőlük kaptunk, helyt tudjunk állni. Az egyik legfontosabb tanításuk, hogy a lehető legtöbb dolgot manuálisan kommunikáljuk a zenekarnak, és azt tapasztalom, hogy emiatt dinamikusabban tudok próbálni.

Ki a kedvenc karmestered?

André Previn. Azért szeretem őt, mert sok műfajban otthonosan mozgott és aktívan zenélt is. A világ vezető zenekarait irányította, de közben Oscar-díjas filmzenéket írt például Gene Kellynek, illetve ő hangszerelte a My Fair Ladyt, ami szintén Oscart nyert, s mindezek mellett még kiváló jazz-zongorista is volt.

Melyik a kedvenc operád?

Ravel Pásztorórája. Már alapvetően is Ravelhez húz a szívem: ő a kedvenc komolyzenei zeneszerzőm. Maga a mű nem olyan, mint egy Mozart- vagy olasz opera, inkább Pelléas és Mellisande-szerű, tehát parlandós énekmódot kíván. Amit a zenekar játszik, az fantasztikus! Akárhányszor kinyitom a partitúrát, felfedezek valami újat és izgalmasat benne. Nagyszerű, hogy a szereplők hangulata, a színpadi szituációk dinamikája nem az énekszólamokon keresztül fogalmazódik meg, hanem a zenekar szolgáltatja hozzá az aláfestést. Ez zeneileg nagyobb szabadságot ad a zenészeknek és a karmesternek is, mint akár egy Verdi-opera.

Milyen fellépéseid lesznek a közeljövőben?

Nyáron két koncerten dirigálok. A csengeri színházi fesztiválon Mester Dáviddal fogunk egy koncertet tartani, ahol főleg a bécsi klasszika zongorairodalma lesz terítéken, de egy-két kevésbé ismert művet is előadunk, például Haydn A lakatlan sziget című operájának nyitányát. Augusztus 20-án pedig a saját zenekarommal fogunk fellépni Aradon a Symphonic Experience fesztiválon, ez lesz az első nagyszabású big band-koncertünk. A Great American Songbook főbb szerzőitől játszunk majd Sándor Péter énekessel, az Operettszínház kiváló művészével és Koncz Kriszta jazzénekessel. Illetve a kortárs big band-irodalom hangszerelőitől is előadunk néhány művet. Szeptembertől a Kolozsvári Magyar Operával készülök egy bemutatóra, és készülnöm kell majd a diplomakoncertemre is.

Tudod-e már, hogy milyen zenekar élén éreznéd magad a legjobban, milyen irányban szeretnél továbbmenni?

Nem egy konkrét műfaj a célom, inkább bizonyos művek. Van egy bakancslistám arról, hogy milyen műveket szeretnék dirigálni. Ebben van opera, szimfónia, szimfonikus költemény és big band is.

Boldog vagy?

Abszolút.

Mit gondolsz, tíz év múlva hol tartasz majd?       

Tíz év múlva akkor lennék boldog, hogyha jó zenészekkel jó műveket tudnék a közönség elé vinni. Ennél többet nem is kívánhatok, hiszen az a lényeg, hogy a közönségnek maradandó zenei élményt adhassunk, és olyan emberekkel dolgozhassak együtt, akik hasonló értékeket képviselnek emberileg és művészileg is, mint én.

#pénteki kultúrrandi