Premodern közelítés egy merengő leányhoz – Vörösmarty Mihály verséről

Ennyi látszott: egy jókora tömbnyi észosztás arról, hogy hogyan kell szeretni, mit kell megtagadni, mi módon kell elhessegetni múltat és jövőt, valamiféle szerény jelenélvezet érdekében. Egyfelől a didaktikus magabiztosság nyugtalanított, másfelől a klasszikus kérdés: de miért? És a választ nem adták meg a különböző elemzések sem: legtöbbjük osztályozta a nagy életigazságokat, egymáshoz viszonyította őket, próbálta beszuszakolni változatos kategóriákba, stílusirányzatokba – aztán elégedetten hátradőlt, és ott hagyott az ellenérzéssel meg a félelemmel: nehogy véletlenül kihúzzam érettségi tételként.

Pedig csak egy igazán kicsikét kellett volna mozdítani, igazítani a látószögön, és magát a szerzőt hívni segítségül.

Vörösmarty ugyanis nem árult zsákbamacskát: odaírta rögtön a cím alá, hogy Laurának.

Innen belátható lehetett volna, hogy nem a bölcsességekhez keresett alkalmat, hanem az élethelyzet hozta úgy, hogy aforizmákat kellett gyártania. De miért?

A Vasárnapi Újság 1885-ben, Költők feleségei címen hozott egy terjedelmes cikket, a címoldalon Vörösmarty, Petőfi, Arany János és Tompa Mihály asszonyainak portréival, s egy-egy hozzájuk írt verssel is szemléltetve a kapcsolatokat. A meg nem nevezett újságíró így idézte fel az 1841-es megismerkedést Csajághy Laurával: „Vörösmarty, miután ifjúkori első szerelmének, Perczel Etelka iránt, utolsó fellobbanása is rég elhamvadt már s két évtizednél tovább a szerelem szivéhez sem férkőzhetett, mikor már meglett férfi volt, túl a negyven éven, akkor gyulad szive ismét szerelemre, igaz és szenvedélyes érzésre, egy egészen fiatal leány iránt, a ki már rég tisztelte a költőt, lelkesedett is költészete iránt, de meg sem álmodta, hogy annak ő lehessen uj s maradandó bálványává.” (Vasárnapi Ujság, 1885. 32. évf. 10. sz. márczius 8.)

Gyulai Pál Vörösmartyról írt életrajzkötetéből aztán megtudjuk a részleteket is: Laura a testvéréhez, Bajzánéhoz utazott Pestre a Komárom megyei Csépről, és mivel az ugyanabban a házban lakó agglegény Vörösmarty történetesen a családnál kosztolt, találkoztak, s „érzelmes derültségre” hangolta a költőt.

Továbbá azt tudjuk, hogy két év múlva megtörténik a házasságkötés, és A merengőhöz című vers közvetlenül megelőzi azt.

Az is világos mindenki számára, hogy nagy a korkülönbség, Laura igen fiatal – de vajon belegondolunk-e abba, hogy mennyire?

A megismerkedés pillanatában a lány alig 16 éves, és még két éve maradt merengeni azon, hogy valóban el akarja-e kötelezni magát egy olyan ember mellett, akit ugyan a legnagyobb élő költőnek mondanak, de (Czeizel Endrével szólva) a „szélsőséges kedélybetegség” jeleit mutatta, anyagi nehézségekkel küzdött, és szerelmét is csak Bajza József közvetítésével volt hajlandó megvallani. Gyulai Pál a Laurával való személyes találkozás után ír a kapcsolatról, így: „Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt s A merengőhöz című híres költeményét írta hozzá.” Ne feledjük, az irodalomtörténész értelmezése egy bizonyos pozícióból történik (melyhez hozzáadódik az özvegyé is), itt már a nosztalgikus retrospekció a jellemző.

De talán nem is az a legfontosabb, hogy kitaláljuk, Laura valójában milyen érzelmekkel viseltetett (bár kétségkívül nagy szerepet játszhatott a döntésében a Bajza család részéről érkező nyomás is), hanem hogy

Vörösmarty részéről milyen aggodalmak merültek fel.

Az első szerelemérzés után több mint húsz évig nem talál társra, belefásul az egyedüllétbe, aztán hirtelen földereng egy igazi szerelem, egy valódi kapcsolat lehetősége, mely hosszú távon sok szempontból megoldaná az életét. Lehet, hogy házat, boldogságot, családi idillt, gyermekeket vizionál – és erre fogja magát a hölgy, és elkezd merengeni. Képzeljük csak el azt a feszültséggel teli rémületet, amit a kétévnyi remény esetleges szertefoszlása miatt érez. Mit tehet ilyenkor egy költő? Amit máskor: ír. És megtalálja annak a legelegánsabb módját, hogy ezt a páratlan szenvedést, féltést, rettegést lefordítsa úgy a lány részére, hogy ne is legyen módja nemet mondani. Mindent egy lapra tesz fel, a szó szoros értelmében, és intellektuális érvekkel elmagyarázza neki, hogy mi minden miatt szükséges mellette maradnia, hogy a lehetséges alternatívák miért nem jöhetnek szóba, hogy mennyire veszélyes akár múltbeli, akár jövőbeli reményekkel vagy másféle boldogsággal kecsegtetnie magát. Ez érvényes az anyagiakra és az érzelmi ügyekre is.

Szándékosan nem idézek kisebb részeket a versből, hiszen

szinte allegorikus a tömörsége, és egyben (újra)olvasva fedi fel az újabbnál újabb rétegeket.

A végét viszont mégis megmutatom abban a változatban, ahogy a Laurának ajándékozott kéziratban szerepel:

„Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arczán ne fakassz könyűt;
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el
Csak tőled vár ő életet, derűt.”

A később kanonizált változathoz képest ebből a négy sorból kettő különbözik, éppen a reményt és félelmet, bizakodást és szorongást sugallók – itt a pozitív kicsengés zár, a végsőben a féltés.

Ezzel kapcsolatban még egyszer hadd szóljon Gyulai: „»Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?« – mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variánsok kedvéért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatvánnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el, s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra.”

Nem szedtem szét A merengőhöz című művet részecskékre, mert ennél többet szeretnék, azt, ha a fentiek alapján elolvasnánk újra a verset vagy meghallgatnánk a Kaláka érzékeny feldolgozásában.

Farkas Wellmann Éva

Nyitókép: Vörösmarty Mihály. Josef Axmann metszete (1857)