A Somlói–Spengler-gyűjtemény közel hétszáz műtárgyával a magyarországi színtér egyik legmeghatározóbb magángyűjteménye. Somlói Zsolt és Spengler Katalin a kelet-európai kortárs műgyűjtők új generációjának tagjaiként a rendszerváltás és a vasfüggöny leomlásának átmeneti időszakában kezdtek gyűjteményépítésbe. Első műtárgyukat 1992-ben vásárolták meg, 1996-ban kezdtek kortárs műalkotásokat gyűjteni, 2002 óta pedig a nemzetközi színtér kiemelkedő alkotóitól is vásárolnak.
A kollekció hiteles képet fest a régió művészeti életének elmúlt három évtizedéről, és nemzetközi kontextusban is értelmezhetővé teszi a hazai tendenciákat.
A mostani kiállítás olyan műveket vonultat fel, amelyek ritkán láthatók vagy korábban még nem állították ki őket. A 67 alkotás három szekcióban közösen elszenvedett traumáinkra, magunkkal cipelt személyes és kollektív történeteinkre irányítja a figyelmet.
Az első szekció munkái a kollektív politikai-történelmi örökségünkre adott művészeti reflexiók.
Már a bevezető munka, Kamen Stoyanov Srácok, ez nem LA, de azért ez is menő hely! című lightboxa jelzi, hogy ebbe az egységbe olyan munkák kerültek, amelyek a nemzetiszocializmus és a kommunista diktatúra bűneit idézik, olykor súlyos komolysággal, míg máskor a humor eszközével. Stoyanov műve egyszerre villantja fel a régió sajátos arcát és mutatja meg azt, hogy mennyire humoros, amikor egy posztszovjet szituációba a nyugati reklámipar betolakodik.
A fogadóteremben Erdély Miklós Időutazás című fotómontázs-sorozatának három darabja elegyedik párbeszédbe Fehér László Archív című festményével. Erdély olyan szituációkat komponál, amelyekben az egyén a múltján keresztül jut el önmagához, az identitásához, Fehér pedig a dolgozók dégi tanácsháza előtt álló csoportjának alkalmi fotója alapján készült hiperrealista festményével egy letűnt korszakot idéz meg.
Innen igen súlyos tér nyílik, amelynek munkái történelmi traumáinkat járják körül.
Ebben a részben Zbigniew Libera leghíresebb munkája is látható: az, amelyikben autentikus legóból épített koncentrációs tábort. A kalózos készlet mosolygós csontvázai a foglyok, a rendőrösből származó figurák az őrök. A hét fotón megjelennek a táborok jellemző épületei: a krematórium, a szögesdrót kerítéssel körülvett laktanya, és tematizálódnak a megtörtént borzalmak. Hasonlóan megrázó Szűcs Attila Képeslapok Lidicéből című installációja, ami a náci megszállás során elpusztított falunak állít emléket. Szűcs kiindulópontja egy fotó képeslapváltozata, amelynek részleteit felnagyítva, módosítva vagy elhomályosítva festette meg. E művével múltbeli eseményt rögzít, és fontos állításokat fogalmaz meg az emlékezet működéséről.
A következő terem oldottabb, humorosabb munkákkal várja a befogadót.
Erwin Wurm első, nagy méretű köztéri szobra, a Nagy dobozember prototípusa is látható itt. A fej nélküli, rózsaszín zománcfestékkel leöntött alumíniumszobor az egzisztenciális bizonytalanság metaforája, és az anyagi világnak az egyén értékrendje feletti dominanciáját testesíti meg. Goshka Macuga emblematikus személyiségekről mintázott virágcserepei jelzik, hogy a történelem nagy alakjainak jelentősége hogyan halványul el az idő folyamán. A történelmi amnéziára reflektál Giulia Andreani Picasso portréja alapján készült festménye is, amelyen a spanyol festő portréját konstruktivista felülettel fedi el és teszi felismerhetetlenné.
Kaszás Tamás és Lóránt Anikó Emlékkurzus No. 2a és Emlékkurzus No. 2b című installációin krétával és táblafestékkel megfestett történetek elevenednek meg. A művészpáros propagandaplakátokat és politikai mozgalmak képeit kisajátítva, de felirataikat elhagyva alkotta meg ezeket a kompozíciókat, rámutatva, hogy az ábrázolt helyzetek a verbális narratívák nélkül olykor beazonosíthatatlanná válnak.
Grayson Perry Földistennő című kerámiája iróniával és humorral mossa össze a brit uralkodócsalád tagjainak fotóit a törzsi ábrázolásokkal, jelezve, hogy a britek pontosan úgy viszonyulnak ezekhez a jól ismert fényképekhez, mint más civilizációk az istenábrázolásaikhoz.
A második, Környezetek, amiket belakunk című szekció az ökológia kérdéseit is érintve az ember által uralt-belakott természet és a mesterséges környezet viszonyát térképezi fel.
A Somlói–Spengler-gyűjtemény fókusza nem az absztrakt művekre esik, ezért különösen izgalmas egymás mellett látni Bak Imre Dombok és Nádler István Vence (Táj) című festményeit. Mindkét mű természeti tájat vizionál geometrikus látvánnyá redukálva.
A víz alegységben látható Maurer Dóra Zsilipek című, folyatott papírmasémunkája, Fehér László Balatoni történet 100 cm-e és Friedrich Kunath Vízfestője, ami a festőművész sziszifuszi küzdelmét szimbolizálja. Tomas Saraceno fotósorozata élet utáni életet, légies, szubsztancia nélküli szituációt vizionál, ami könnyed lebegésbe vonja a résztvevőket.
Az Üresség terének munkái olyan szituációkat mutatnak fel, amelyekben az ember ugyan már nincs jelen, a nyom azonban, amit maga után hagyott, még észrevehető.
El-Hassan Róza Nyújtott székéről hiányzik az ember, Friedrich Kunath nyolc darabból álló sorozatán, a Cím nélkülön pedig fajunk megjelenését, majd eltűnését követhetjük nyomon. Daniel Spoerri étkezési maradványokat rögzítő asszamblázsa (olyan kép, amelynek síkjából térbeli formák, tárgyak emelkednek ki – a szerk.) esszenciálisan sűríti az egykor ott járt ember hátrahagyott nyomait, míg Szinyova Gergő Cím nélkül (Az utolsó felhőszakadás kezdete) című festménye absztrakt, meghatározhatatlan és nehezen értelmezhető belső tájat tár elénk.
A következő térben a környezeti válságokhoz kapcsolódó reflexiókkal találkozunk.
A globális felmelegedésre reagálnak Olafur Eliasson Melting Ice on Gunnar’s Land vagy Süveges Rita Paleobotanikus erőmű című munkái, míg Csörgő Attila Fél-tér II című kísérleti fotográfiáján az ipari környezetben elidegenedő embert mutatja be.
A harmadik, Női szerepek című szekcióban a női alkotók önreflexióival, valamint a női identitás és a nők reprezentációjának kérdéseivel foglalkozó munkák szerepelnek. Az egyik falon a nőiség sztereotip genealógiájának narratívája fut végig. Marlene Dumas Formátlan női teremtménye korai szakaszának témája az identitáskeresés. Uray-Szépfalvi Ágnes Menyasszonya a formát nyert, célját elérő nőt láttatja. Ezt követően egy-egy munkában az anyaságban elvesző, majd magát újra megtaláló nő képe jelenik meg a falon. Keserü Ilona Mimikrije a környezetébe beleolvadó, magát a normáknak alávető nőt láttatja. Németh Hajnal Ey-ey című műve az újra megtalált szexualitás metaforája. A tér végében Rita Ackermann Apáca/Anya/Szajha című kollázsa a nőkkel szemben támasztott sokféle elvárásról, valamint arról szól, hogy ez a sok kényszer mennyire destruálóan hat az egyénre.
A szekció Nemes Csaba Spengler Katalint megörökítő portréjával zárul.
Ez nemcsak a gyűjtemény egyik tulajdonosát állítja elénk, hanem egy olyan, újabb női szerepet is felrajzol, amelynek képviselői lerúgják magukról a sztereotipikus megközelítést.
Fotók: Q Contemporary/Regős Benedek
