„Számomra ez a hagyomány!” – Királyfitól Hamleten és Lennyn át Tevjéig Borovics Tamás színésszel

Emlékszem, amikor ’99-ben a Gyalog galoppban hosszú, áttetsző fehér ruhában, lobogó göndör fürtökkel dalra fakadtál a színpadon. Dőlt a nézőtér a nevetéstől.

Beleégett a királyfi karaktere a retinádba, ugye?

Igen! Nem ez volt az egyetlen előadás, amelyen a csillárról is lógtunk. Akkor indult el a karriered.

Korognai Károly igazgatásának négy éve nemcsak számomra, hanem mások, köztük Király Attila, Szalma Tamás, Cserna Tóni számára is meghatározó időszak volt. Müller Juli manapság is gyakran posztol képeket az akkori produkciókból. Nemcsak a szerepek és az előadások miatt annyira kedves emlék az a pár év, hanem azért is, mert jó volt akkor élni! Mi, fiatal pályakezdők napi 24 órát töltöttünk a színházban; nem volt sok pénzünk, de olyan „csürhe” jött össze – ahogyan azt a közösséget azóta is emlegetik Szegeden –, amely együtt kereste az utat. Egy volt a ritmusunk és hasonló a habitusunk. A Gyalog galopp, az első közös produkciónk legendás előadás lett. Vígjátékot nem könnyű játszani, de Méhes László elég határozottan lefektette a szabályokat, és azokon belül hagyott minket lubickolni. Iszonyatosan sokat röhögtünk a próbafolyamat alatt. De sajnos sok mindenre már nem emlékszem. Mindent a feleségem tart észben: az előadásaimat, a feladataimat, a neveket, a dátumokat.

Ha ugrunk egy jó nagy időszakot, tudod, melyik szereped jut most eszembe hirtelen? Hamlet. 

Horváth Péter ötlete volt rám osztani, ami meglepett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel a fizimiskával valaha Hamletet fogok játszani, és nem is nagyon vágytam rá. Vannak színészek, akik dédelgetnek bizonyos szerepálmokat. Rám ez ugyan nem jellemző, de ha néha elő is fordult, Hamlet biztosan nem volt közöttük. Az életem egy szerencsétlen időszakában játszottam el. Érdekes, tanulságos előadás született. Hálás vagyok Péternek, mert megtanított harcolni. Éreztem, hogy zsigerből nem az enyém a figura, de nem lehetett parlagon hagyni. El kellett kezdenem küzdeni érte, magamért, az „életben maradásért”.

Általában magaddal vitted a magánéletedet a színpadra, majd a szerepeket haza. 

Igen, sajnos. Egy csomó olyan volt, amelyek megformálásakor a kislányomon vettem észre, hogy ezt már „le kéne tenni”. Például az Egerek és emberek próbaidőszakában azt láttam, hogy az a gyerek, aki engem feltétel nélkül szeret, bizalmatlanul kezd el méregetni. Kutatta, hogy hol van bennem az apukája. Megijedtem, és megértettem, hogy nem „hozhatom haza” neki a karakteremet, és magamnak sem teszek jót vele. Az évek során nagy nehezen talán megtanultam, hogy hazafelé menet a művészbejárónál már ismét Boró legyek. A sérült emberek alakítása során – amilyen Lenny (az Egerek és emberek hőse – A szerk.) mellett a Virágot Algernonnak főszerepe is ilyen volt – rájöttem, hogy rátelepszenek a gondolkodásomra, a mozgásomra, a habitusomra, ezért ha ilyen karaktert játszom, még inkább igyekeznem kell, hogy ne vegyem túlzottan magamra.

Nem lep meg, amit mondasz, hiszen általában óriási szenvedéllyel éled meg a szerepeidet. 

Jó beledögleni, és van egyfajta kielégülés, amikor az ember egy előadás során elég. Nem tudom ezt pontosan elmagyarázni. A feleségem és a lányom már tudja kezelni ezt az állapotot, de amikor a szüleim megnéznek egy-egy nehezebb előadást, nem veszik észre, hogy utána nincs kedvem csacsogni. Persze nem tehetnek róla. Elmerülök a gondolataimban, értékelem a teljesítményemet, végigfuttatom, hogy esetleg min kell változtatnom. A velem élők csodálatosak, mert ha egy ilyen feszített próbaidőszak időszakában felkelünk és együtt reggelizünk, amíg én nem szólalok meg, ők is csendben vannak. Tiszteletben tartják azt az elborult elmét, ami abban az állapotban jellemez. Sajnos ahogy telnek az évek, ez csak egyre rosszabb lesz.

Eszerint azért mégiscsak kiviszed a szerepet a színházból. Mondjuk közben már Anna felnőtt, és már nyilván nem rémíti meg, ha az édesapja furán viselkedik.

Egy színész a nap 24 órájában foglalkozik az éppen aktuális szerepével, csak az idő múlásával ezt kifelé talán megtanulja kezelni. Zuhanyzás, utazás közben folyamatosan ott dolgozik bennem az adott figura egy-egy mozdulata, hangsúlya. Legalábbis én így vagyok összerakva. Nem véletlen, hogy a premierek után depressziós leszek, hiszen a mű elkészült, a továbbiakban már „csak” reprodukálni kell, így az addigi folytonosságban sötét lyuk keletkezik. Szomorúsággal tölt el, ha valaminek vége szakad, noha mindig jön a következő feladat.

Mi vidít, old fel ilyenkor?

Munka közben nincs időm lazítani, mert annyi a teendő, viszont arra trenírozom magam, hogy két-három havonta beiktassak egy nagyobb erdőmerülést. Attól tisztulok és töltődöm. Hazamegyek Somogyba a szüleimhez, ahol gyerekként természetes volt, hogy egy tizenegyezer hektáros terület a játszóterem. Ahogy telik az idő, egyre fontosabb helyet kap a lelkemben a szülői ház, és egyre jobban vágyom arra a végtelen nyugalomra, ami ott vár rám. Amikor Anna elindult egyedül a szegedi közlekedésben, mindig aggódtam érte. Viszont amikor hazamentünk, és azt mondta, hogy szeretne egyedül sétálni az erdőben, nyugodtan elengedtem, mert minden szegletét ismertem a területnek, ahová ment. Megnyugtatott a tudat, hogy abban a közegben mozog, amelyben én felnőttem. Nem ijesztettek az erdő rejtett veszélyei. A szüleim és a nagyszüleim belém táplálták a természet szeretetét, és jó érzéssel tölt el, hogy én erdőmerülés során olyat is észreveszek, amit egy turista nem.

Korábban erdésznek tanultál. Érdekes váltás innen a színészet.

Elkövettem azt a hibát, hogy érettségi után nem végeztem el az erdészeti technikum ötödik évét. Nem azért sajnálom, mert abban a közegben szeretnék mozogni, hanem mert jó lett volna felmutatni, hogy a felmenőimhez hasonlóan jómagam is hivatásos erdész lettem. A rendszerváltás előtt burokban élt a családom azon a helyen, és hiába szerettem, egy idő után másra vágytam. Ha akkor annyi eszem lett volna, amennyi a lányomnak 14–15 évesen, és annyira felnőtt intelligenciával és érzelemmel tekintettem volna a világra, mint ő, akkor lehet, hogy nem itt tartanék. De nekem abban az időben még fogalmam sem volt arról, hogy mi akarok lenni. (Valójában még most sincs.) Evidens volt, hogy a nagyapám és az apám nyomdokaiba lépve erdészeti iskolába megyek, de később világossá vált, hogy az intézményi oktatás arra fókuszált, miként lehet az erdészetből pénzt csinálni, hiszen akkor kezdődött a privatizáció. Én ezzel ellentétben abba a romantikába vágytam magam beleásni, amilyennek a nagyapám elbeszélése nyomán láttam az erdészlétet. Szerettem a barcsi technikumot, csodálatos emberekkel ismerkedtem meg ott, akik közül többekkel még ma is tartom a kapcsolatot, de számomra más út lett kijelölve. Egy huszáros vágással áttértem a színészpályára.

Hogyhogy?

Egy balatoni partin az egyik barátom, Esperes Ákos rábeszélt, hogy próbálkozzunk meg a színészettel. Azóta is mindig bocsánatot kér a szüleimtől, ha találkoznak, hogy elcsábított az erdészettől. Az élet furcsasága, hogy belőle nem lett színész, remek író és rádiós viszont igen. Írt nekem egy Faludy-darabot, amit azóta is nagy sikerrel játszom. Gyakran beszélgetett Faludyval, és ezekből a találkozásokból rendkívül személyes mű született.

Mit szólsz ahhoz, hogy Anna követni szeretne a pályán?

Borzasztóan féltem. A saját kétségeimből, bizonytalanságaimból kiindulva és ismerve a kettőnk hasonló lelki beállítottságát nincs kétségem afelől, hogy nem lesz könnyű dolga – ha azt nézem, hogy bizonyos szituációkban hogyan tud ez a pálya bánni az emberekkel. De nem fogom eltiltani a színészettől, ugyanis a végtelenül makacs, nyakas Borovics-habitus miatt akkor dafke csinálná. Inkább maximálisan támogatjuk az édesanyjával; meghallgatjuk, igyekszünk segíteni neki. Amikor elhatározta, hogy felvételizni fog, azt mondtam neki: „Ne haragudj, de ebben nem akarok részt venni; azt szeretném, hogy ne én, hanem a kollégáim készítsenek fel. Hogy érezd, ez a munka és az eredménye csak a tiéd, tőlem független.”

Az édesapaszerep a deszkákon is megtalált. A Hegedűs a háztetőnben három, eladósorban lévő lányod is van. 

Tavaly, amikor megtudtam, hogy Tevjét fogom játszani, olyan évad végén voltam, amely úgy lelkileg, mint fizikailag a teljesítőképességem határát súrolta. Rengeteget játszottam, próbáltam nulla szabadnappal. Ebben az állapotban mentem a szerződtetési tárgyalásra, amelyen Barnák László igazgató közölte velem a hírt. Minden normális színész ujjongott volna, én konkrétan majdnem elsírtam magam. Nyugalomra vágytam: arra, hogy üljek a teraszomon, simogassam a kutyám fejét, és hallgassam, ahogy nő a fű. Mindenki rögtön ellátott különböző tanácsokkal, és felemlegette az elődeimet – Gregor Józsefet, Király Leventét –, akik előttem ezen a színpadon Tevjét játszottak. Laci (Barnák László, a darab rendezője – A szerk.) egész máshonnan közelítette meg az előadást, mint az egykori rendezők. Több ismerős mondta, miután látta az előadást, hogy „haver, te ezt apából fogalmazod meg!”. Azt hiszem, egyrészt ez a siker titka: minden jelenetben ott van a lányom, a családom. Számomra ez a hagyomány. Ellenkeznem kell magammal, hogy ne érezzem az előadást túl személyesnek, mert gyakran küzdök a könnyeimmel, pedig nem nekem kellene sírnom, hanem a közönségnek. Mégis ettől működik a történet. A másik, hogy Szegeden ezt az előadást – valószínűleg Király Levente és Gregor József miatt – megkülönböztetett figyelem kíséri. Ők felejthetetlen alakításokat tettek le az asztalra Tevjeként (is). Ma már hálás vagyok, hogy játszhatom, és végtelenül megtisztelő a szeretet, ami Tevjeként körülvesz.

Mit próbálsz most?

Behúztam a harmadik fogyatékossággal élő ember szerepét is a repertoáromba: a Száll a kakukk fészkére című előadásban az Indiánt játszom. Vidovszky György rendezi. Közben felújítjuk az Alföldi Róbert rendezésében bemutatott Mária országát és a Bezerédi Zoltán által rendezett Játék a kastélybant. Szóval most sem unatkozom.

Volt olyan előadás, amibe beletört a bicskád? És ha igen, mi volt az oka?

Rengeteg ilyen volt! Ha egy színész életében négy olyan darab van, ami igazából eldurran – mert jó a mű, a rendező, a zene, a kollégák: egyszóval jó csillagzat alatt születik –, már akkor elégedett kell, hogy legyen. Volt pár ilyen munkám. Például a Portugál, a Gyalog galopp, A dzsungel könyve vagy a Virágot Algernonnak. Egy csomót fel tudok sorolni, amelyek ugyan nem voltak hiba nélküliek, de nagyot szóltak. Az összes többi útkeresés volt. Olyan is előfordul, hogy a tapasztalatlanság miatt törik bele az ember bicskája, vagy nincs elég idő rá. Ez a mi szakmánkban normális. Jó lenne azt hinni, hogy legalább az útkeresés közepén járok már. Minden egyes új produkcióval, rendezővel, kollégával tanulok, épül a személyiségem, az eszköztáram. Nem gondolom, hogy létezik olyan színész, aki komolyan úgy gondolja: „kész van”. Életem végéig bizonytalan leszek. Érvényes, amit csináltam? Oké, hogy szeretnek, de elég, megfelelő, releváns, amit a színpadon nyújtok? Folyamatosan ez foglalkoztat.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház/Szabó Luca