Valamivel több mint száz kilométerre Szegedtől, Gyulán született. Összefügg-e ez azzal, hogy a pályája és az élete nagyobb része Szegedhez kötődik?
Tudat alatt igen. Tudatosan nem, mert eszembe sem jutott Szegedre menni. Jól éreztem magam a budapesti Operaházban, kezdtem koncerteket is dirigálni. De nagyon erős kapcsolatom volt Szegeddel: nyaranta a szabadtérin, az ünnepi játékokon korrepetitorkodtam. Az akkoriban elképesztő dolog volt. A fesztiválon feltűnt a magyar kulturális élet színe-virága és mindenki, aki körülöttük dongott. 1971-ben vendégként dirigáltam a Dóm téren a Spartacust, 1973-ban pedig a Porgy és Besst, tehát már nemcsak korrepetitorként ismertek. A zenekarból érkezett a felkérés: szerződjem hozzájuk.
Az Operaházban Lukács Miklós volt az igazgató, aki a formákra sokat adó, ám igen tisztességes ember volt. És ez az elég merev figura szó szerint ezt mondta: „Hülye vagy, ha nem mégy Szegedre. Te itt jó karmester vagy, egy a tizenöt közül, ott viszont az első leszel.” Lementem. Persze nem volt mindig fenékig tejföl, de nagyon nem bántam meg, mert egészen biztos, hogy azok a művészeti kalandok, amikben ott részem volt, Budapesten nem vártak volna.
Hogy ment a váltás?
Nagyon jóban voltam a szegedi zenei élet vezetőjével, Vaszy Viktor karmesterrel. Adódtak raplijai, de alapjában megértő volt, lehetett kérésekkel fordulni hozzá. Ömlött belőle a tudás és a tapasztalat, olyan Trubadúr- és Fidelio-próbákat tartott, hogy öröm volt zongorázni. De akármilyen jó vezető is legyen valaki, ha hosszú ideig van valahol, összegyűjt maga körül egy csomó gyűlöletet. A szegedi együttes pedig teli volt sértettséggel.
Meghívtak egy összejövetelre, és azt akarták: ígérjem meg, hogy Vaszy többé nem teszi be lábát a színházba. Tapasztalatlan hülye voltam: koncertjei továbbra is voltak, de a színházban nem adtam neki feladatot. Rám szólt a városvezetés, hogy értsem meg, ez nem megy. Megértettem, és felkértem a Falstaff dirigálására. Bár ne tettem volna, mert az egyik próbán meghalt. Visszamenőleg szégyellem magam.
A Seregivel közös kalandok azért az Operaházban kezdődtek.
Az első két balettjét, a Spartacust és a Sylviát úgy csinálta, hogy bezárkózott velem egy szobába, én zongoráztam neki, ő pedig a zenékre saját szüzsét gyártott. Ami a Spartacus esetében azért volt kényes ügy, mert a zeneszerző Hacsaturjánt vártuk a premierre. A mi Spartacusunk nem is hasonlított a librettóra, amire ő a zenét írta, mert Seregi a Howard Fast-regényt vette alapul. A főpróbán kiugrottam a zenekari árokból, és utánarohantam, hogy ne menjen haza a szállodába. Mindenhol feljelentett bennünket, de a premier őrületes sikert aratott. Az Opera Klubban a fogadáson Hacsaturján azt mondta: van egy orosz közmondás, miszerint
ha igazat akarsz mondani, akkor tarts egy fölnyergelt lovat az ajtónál.
Elsorolta, mi minden volt rossz. De miután a darabot Nyugaton is elismerés övezte, már Hacsaturján is lelkes Seregi-hívővé vált.
1975-ben tehát már engedett a csábításnak, és akkortól nyolc éven át Szeged főzeneigazgatója volt.
Vaszy idejében a színház és a szimfonikus együttes zeneigazgatása egy poszt volt, így örököltem meg tőle. 1978 és 1982 között a teljes ház vezetése is a nyakamba szakadt. Az a Szegedi Nemzeti Színház válságos időszaka volt, mert rekonstrukció miatt be kellett zárni az épületet, és a mellette lévő mozit alakították úgy át, hogy játszhassunk. A legsérülékenyebb az operaegyüttes volt, a léte forgott kockán. Valószínűleg azért lettem igazgató, hogy nyomatékosítsák: Szegednek kell az opera. Nem hiszem, hogy ne találhattak volna mást.
Nem szerettem, nem volt jó, és bizonyára nem is csináltam jól. Nagyon örültem, amikor megszabadultam tőle. A szegedi zeneigazgatói munkám nem volt töretlen. El-elmentem, elkezdtem külföldön dirigálni, és adódtak kényszerhelyzetek, amikor választanom kellett. De ez előfordult a budapesti Operaháznál is, például Mihály András igazgatása idején. Igen számított rá, hogy az általa eldirigált Hovanscsinát majd továbbviszem. Engem azonban meghívtak Marseille-be Ernanit vezényelni, és én mindenképp menni akartam, mert addig jobbára operett-kiruccanásaim voltak, és úgy éreztem, hogy a marseille-i bemutatkozásból kijöhet valami hosszabb távon.
Mihály rettenetesen megharagudott; úgy érezte, hogy hálátlan vagyok. Nem akadályozta meg, hogy elmenjek, de megszűntem operaházi tag lenni, és sokáig nem voltam sehol. Jött megint Szeged. Ha jól emlékszem, négy etapra oszthatóan voltam a színháznál és a zenekarnál. Az utolsó már jó hosszú időszak. Nem ugrabugrálok, és örülök, hogy Szegeden lehetek. Bár állásom hivatalosan nincs, mert a színházból nyugdíjba mentem, és az első karmesteri megbízatásom is megszűnt.
Beszélgessünk kicsit általánosabban. Milyen ön szerint Szeged, mit tudnak róla az emberek, és az mennyire valóságos?
Erről szívesen beszélek. A tapasztalataim zöme, amit a világból személyesen, zenészként megismertem, lényegében operai. Nagyon sok helyütt dirigáltam. Egyszer összeszámoltam: vagy ötven házban vezényeltem, és szinte kivétel nélkül operát. Állíthatom, hogy voltak olyan előadások Szegeden, amelyek nemzetközi mércével mérve is rendkívülinek mondhatók, minden összehasonlítást kibírtak volna. Felidézek néhányat.
Kétszer is játszottuk Verdi zenedrámáját, a Simon Boccanegrát. Egyszer úgy, ahogy szokták: Gregor Józseffel, Gyimesi Kálmánnal, Réti Csabával, Vámossy Évával. Nem olyan régen pedig úgy, hogy felújítottuk a Verdi kiadója, a Ricordi által megjelentetett rendezői könyvet. Szinte pontról pontra ugyanazokkal a jelmezekkel, díszletekkel és instrukciók alapján. Mind a két előadás páratlanul jó volt. Minden szempontból. Négy-öt éve eljátszottuk a Macbeth 1847-es firenzei változatát, fel is vettük. Galgóczy Judit egyik legjobb rendezése volt. Egészen extra!
Kérdezem én, mi a fontos: hogy erről sokan tudjanak, és cikkek jelenjenek meg, díjeső hulljon a karmesterre, a szereplőkre – vagy az, hogy megvan, és én tudom, hogy jó. Egyértelműen azt mondom most magának, hogy
egyedül ez a fontos: tudom, hogy nem éltem hiába.
Mert azt a Macbethet úgy adtuk elő, ahogy kell. Szerintem Szegeden létezik valamiféle, tulajdonképpen rejtett minőség, ami mindenféle titkos kis kijáraton keresztül kiáramlik. Csupa kitűnő emlék. Tudható, hogy Szegeden olyan operai élményeket lehet megélni, amiket máshol nem. Vajon miért? Nemcsak azért, mert ott volt Vaszy, Oberfrank Géza meg én, hanem mert úgy tűnik, hogy a városban él egyfajta egészséges büszkeség. Mondhatom úgy is: nagyravágyás, rátartiság.
Feltételezem, a nagyravágyás a Szegedi Szabadtéri Játékokat is érinti.
A szabadtér unikum. A hatalmas tér története önmagában is nagyon érdekes. Az első Az ember tragédiájával, a különböző misztériumjátékokkal, Pietro Mascagni vezénylésével, kitűnő sztárénekesek és -karmesterek vendégszereplésével zajlott le. De van egy olyan rejtett története, ami csak a szegediek számára ismerős, de még számukra sem feltétlenül. Hogy nagyon komoly kísérletet tettek arra, hogy ott megszülessen a magyar Salzburg. Ennek a nyomai fellelhetők, és az emberekben rejtőznek.
Mondok erre is példát. 1960-tól dolgoztam nyaranta korrepetitorként. Akkor az egyik ügyelő a szegedi főgyógyszerész volt, a másik pedig egy olyan fiatal hölgy, mint amilyen fiatal ember én voltam. Most Szeged egyik legismertebb politikusnője. Tehát a játékokban való részvétel olyan módon volt városi közügy, ami nálunk másutt elképzelhetetlen. Az olaszokhoz hasonlíthatom. Cataniában, miután a színházban megtartottam az első próbámat, másnap már köszöntek nekem az utcán az árusok – „Bon giorno, maestro!” –, mert tudták, hogy ki vagyok. Ott még van társadalmi érdeklődés.
És ez Szegeden, ha rejtve is, megvan?
A világhírre hivatott Gregor József ezért maradt Szegeden. Egyrészt szeretett ott lenni, mert jókat énekelt. Kiment a piacra, és boldog volt, mert a tenyerükön hordták. Őszintén bevallom, nekem is jólesik, hogy bárhová megyek Szegeden, rám köszönnek, és megkérdezik, hogy vagyok. Fogalmam sincs, hogy kik ők, de úgy gondolják, hogy én ismerem őket, és ez nagyon jó. Ha az ember a legjobbat akarja adni önmagából, akkor erre a város tradíciója módot kínál. Szegeden lehetett kísérteni az Istent, és a mai napig lehet. Az is jellemző a városra, hogy a mélypontokat: színházbezárást és minden egyéb krízist mindig képes volt túlélni.
Hogyan lehet ezeket az értékeket megőrizni és kicsit gyarapítani?
Elszánt aprómunkával. Szegeden vegyes, több tagozatú színház van, és ez természetes. Nem akkora város, hogy elbírna egy külön operaházat, bár egykor ábrándoztunk róla. A színházban tartjuk a szimfonikus hangversenyeket is, a próbaszám tehát behatárolt. Az operaprodukciók zenekari főpróbáira egy hét jut. Ha két szereposztás van, az azt jelenti, hogy maximum három, legfeljebb négy a főpróbával együtt. Ez kevés. Olyan megoldást kellene találni, hogy a befektetett óriási munka ne repedezzen emiatt. Egy minimális kóruslétszám nélkül az opera nem él meg.
A mostani vezetés megfiatalította és megerősítette a kórust, ami nagyszerű. Ilyen aprómunka kellene a hangszerpark feljavítása és az oratóriumi előadások alapvető együttese, a szegedi amatőr kórus, a Vaszy-kórus megerősítése terén is, kicsit több pénzzel. Mert az amatőrök jönnek akkor is, ha nagyon kevés a pénz, de ha egyáltalán nincs, és hely sincs, ahol próbálni lehet, az igen rossz. Folyamatosan ébren kell tartani a városvezetés figyelmét, és küzdeni a szeretetéért, a megértéséért.
Mi a karmesteri munka titka? A zenei irányítás mellett pszichológusként is működnie kell?
Elsősorban azt kell elérnie, hogy az énekesek, a zenészek rajongjanak a darabért, amit előadnak. Úgy kell fölvezetni a művet, hogy értsék meg és szeressenek bele, ne feladatként tekintsenek rá. Föl kell ismerni, hogy merre tudnak és akarnak menni, és oda kell őket elvezetni. Nem tudja elképzelni, hogy ez mennyire nem könnyű. Számtalan művész játssza, dirigálja végig úgy az életét, hogy igazából nem tudja, miről szól az adott darab.
Meglepő kérdéseket szoktam föltenni, például azt, hogy mi köze a Bohéméletnek a Kommunista kiáltványhoz. A keletkezési idő, 1848 feltétlenül. Az utolsó felvonásban, amikor hülyülnek, Collin azt mondja, hogy hív a király, ami szlengben annyit tesz, hogy vécére kell menni, majd az olasz szöveg szerint: „Però, però vedro Guizot.” Vagyis: meg fogom látni Guizot-t . Nos, François Pierre Guillaume Guizot francia miniszterelnök volt, népszerűtlen doktriner. A kiáltvány pedig úgy kezdődik: „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. Amitől egyformán rettegett az osztrák Metternich és a francia Guizot.”
Még egy kérdés: hány tervet szőnek a Figaro házasságában Almaviva gróf megleckéztetésére? Kettőt. Figaróé piszkosul megbukik, a grófnéé pedig beválik. Ezek szerintem egy művész számára lényegi kérdések, ám elsiklunk felettük, mert az opera az utolsó évszázadban üzemszerű lett. Pedig az opera világmagyarázat. Olyan, amilyet más művészet nem tud.
Néhányszor belekóstolt a rendezésbe is.
Igen, Szegeden az Anyegintés a Bohéméletet vittem színre, de rendeztem Franciaországban Haydn vígoperáját is, az Aki hűtlen, pórul járt. Úgy éreztem, hogy többet tudok az operákról, mint a rendezők. Szerettem volna megmutatni dolgokat, és a Bohéméletben sikerült is. Tulajdonképpen azt a bizonyos 1847-es Simon Boccanegrát is rendeztem, Toronykői Attila és Molnár Zsuzsa díszlettervező segítségével. Abban is tudtunk olyat felmutatni, ami arról tanúskodott, hogy jobban értjük a művet, mint általában. Sajnos nagyon csekély visszhangja volt.
Több dolgot is felfedezett: Salieri Falstaffját, Donizettitől a Marino Falierót és Cimarosa darabját, A párizsi festőt. És legfőképpen: elsőként vette elő Liszt Don Sanche-át.
A ritkaságokat a zenetörténész Székely András gondozta a Magyar Hanglemezgyártónál. Ő hívta fel a figyelmünket Liszt egyetlen operájára. Az én dolgom az volt, hogy jó szereposztást csináljak, és lemezre vettük az életmű e különleges darabját. Ifjúkori zsenge, de egyedülálló valami, tökéletesen profi módon megírva.
Elindította az Erkel-projektet. Miért?
Mert tengernyi az elfogultság, és olyan mérhetetlen, tompa közöny veszi körül Erkelt, hogy én már nem szívesen beszélek róla. Ha kíváncsi, mégis elmondom: nagyon jól ismerem az úgynevezett eredeti Bánk bánt, az eredeti Hunyadit és az eredeti Bátori Máriát. Azért ismerem őket jól, mert e háromnak a partitúráját megjelentette az Akadémiai Kiadó. Nem remekművek, de teli vannak szenzációs dolgokkal. Ha azt veszem, hogy Erkel előtt húsz évvel valaki azt mondta, hogy magyar opera, nem értették, miről beszél. Ő ezt megteremtette, megírta, előadatta, eldirigálta – ez zseniális dolog. Komponált olyan részleteket, amiktől, ha csak rájuk gondolok, sírok, például a Bánk bán viola d’amorés, oboás, cimbalmos Tisza-parti jelenete. Mutasson még egy zeneszerzőt, aki ilyen lírai jelenetet így meghangszerelve le tudott írni.
Mondhatok róla fehéret és feketét, de hogy komoly érték, ami mellett nem lehet elmenni, az biztos. Hogy létezik az, hogy az Erkel-művekből még nincs összkiadás? Hogy létezik az, hogy a Bánk bánból nem készült zongorakivonat? Kitől tudja kikölcsönözni a San Franciscó-i Operaház a Bánk bánt? Senkitől, mert nincs kiadója, nincs zenekari anyag. A Bánk bánból Nádasdy Kálmánék remek átdolgozást készítettek. A zenetudomány miért mondja, hogy „fúj, nem kell, jöjjön az eredeti”? Aki rákészülne, megnézi az eredetit, és látja, hogy nem lehet úgy előadni, ahogy van. Mindenképpen át kell dolgozni. Nádasdyék megcsinálták. Miért tekintik azt vacaknak? Mind a kettő érték. Ha készülne Erkel-összkiadás, úgy kellene csinálni, mint ahogy azt a Bärenreiter tette Offenbach darabjaival: abban az eredeti és az összes létező átdolgozás is benne van.
Azt mondta, hogy az opera világmagyarázat, amivel teljesen egyetérthetünk. Wagnert az egyik fő magyarázónak tartják.
Wagner az egyik legnagyobb zseni volt, ehhez kétség sem fér. A Trisztán és Izoldától, A nürnbergi mesterdalnokoktól az ájulás környékez, annyira imádom őket. A pszichológiai mélységet és azokat a kompozíciós megoldásokat, amiket leírni is, megfogalmazni is nehéz. A Mesterdalnokokban az ábrázolt világot is halálosan szeretem, ahogy ott művészet, politika, emberség, szeretet, szerelem tárgyalva van. Csak Mozarthoz fogható, amit Wagner mint zenész tudott.
Része az életműnek az úgynevezett német iskola, jelesül a Lohengrin is, ami viszont egyszerűen nem érdekel. A Ringgel ambivalens vagyok, mert némelyik felvonásnál a hátam borsózik a gyönyörűségtől, a végén mégis azt mondom: nekem ez sok. Miért kell meghalnia Siegfriednek? Miért kell mindennek e szerint az ostoba sztori szerint végbemennie? De letaglóz a Wotan–Brünhilde-duett és Wotan búcsúja. A Parsifalt pedig messze elkerülöm, mert számomra mérhetetlenül idegen, annak ellenére, hogy engem a vallások rettenetesen érdekelnek és állandóan foglalkoztatnak. A bolygó hollandit többször vezényeltem, és koncerteken a Mesterdalnokok nyitányát, a Siegfried-idillt is. De tény, hogy Wagner-repertoárom nincsen.
Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté
