A bemutatót a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Nemzeti Táncszínház Kisszínpadán szeptember 28-án tartották. Bár a drámakötet bemutatója adta az esemény apropóját, a magyar színházakban szokásos hétperces késleltetést nem várta meg az író, Spiró György és az őt kérdező, a kötetet szerkesztő Szegő János. A szerző ugyanakkor jelezte: ez itt nem klasszikus színház, és ahogy Shakespeare korában, itt is lehet jönni-menni, enni-inni, dumálni. De a magyar néző maximum köhögésre és cukorkapapír-zörgetésre van szocializálva, nem mászkál, hanem szépen leül és csöndben figyel.
A Ganz 2021-es, a Bábel dombja egy évvel későbbi, az 1982-es Az imposztor átdolgozása – ahogy Spiró megjegyezte: az új befejezéssel a negyven évvel korábban elkövetett dramaturgiai hibát kijavította – pedig 2023 nyarán történt. Szegő János felvetette, a tér-, idő- és zsánerbeli különbözőség ellenére mégis felfedezhetők köztük összefüggések. A szerző hárított: csak annyi, hogy ő írta mindegyiket.
Major nélkül nem lett volna Imposztor, de Babarczy ötlete is kellett hozzá
Mindhárom dráma esetében a keletkezéstörténetet illette az első kérdés. Az imposztor kapcsán Szegő azt tudakolta, vajon Spiró eleve Major Tamást látta-e Bogusławskiként, és Major Tamás is magát látta-e a szerepben. Az író korábbról kezdte a választ. Felidézte, hogy 1975 őszétől Marton Endre hívására a Nemzeti Színházban volt ösztöndíjas drámaíró. (A beszélgetés későbbi pontján elhangzott, Molnár Gál Péter ötletére történt a hívás, az ösztöndíjas drámaírók darabjait pedig általában nem adták elő.) Ekkorra az igazgató Marton és a főrendező Major között már komoly ellentét feszült, a társulat is két részre szakadt, átjárás köztük nem volt. Major, aki épp segédrendező nélkül maradt, „ellopta” Martontól Az Ikszek című regénnyel küzdő Spirót.
Ez az új helyzet viszont megoldást adott a problémára: az, akit mellékes epizódszereplőnek szánt, főszereplővé nőtt. A színész-rendező olyan nagy benyomást gyakorolt a fiatal íróra, hogy szó szerinti Major-idézetek kerültek a regénybe; de Spiró azt is megjegyezte, aki a varsói Nemzeti Színház előtti Bogusławski-szobrot megnézi, azonnal észreveszi a két színházcsináló közti alkati hasonlóságot. Az viszont igaz, hogy Az Ikszek megjelenése után, 1982 őszén Major telefonált, és jelezte, eljátszaná Bogusławskit. A dráma némi szabódás után megszületett. Aki ebből azt gondolná, Spiró és Major jóban voltak, messze jár a valóságtól: kettejük között a rendező-segédrendező viszonyon kívül más nem volt, azon kívül nem beszélgettek. Valószínűleg az is hozzájárult ahhoz, hogy nem alakult ki más minőségű kapcsolat, hogy az ifjú segédrendező egy alkalommal Máthé Erzsit a nagy színésznő jelzővel illette. Major erre olyan pillantást vetett a fiatalemberre, hogy az úgy érezte, megsemmisül.
Az imposztor Vilnában, lengyel környezetben játszódik, Szegőt pedig emiatt érdekelte, a színházi közeg felülírja-e a nemzetkarakterológiát. A válasz egyértelmű igen volt, kiegészítve és megerősítve azzal, hogy azok nem is elég jó színházak, ahol nincsenek meg az alapvető archetipikus alakok. A commedia dell’artét példaként citálva esett szó arról, hogy egy jó színészbe „beépülnek” a korábbi szerepei, ami a drámaírót írás közben jelentős mértékben segíti, mint ahogy az is, ha a darabot egy elképzelt ideális társulatra írja.
Mint kiderült, Az imposztor Katona József Színház-beli ősbemutatóját egy kivétellel azok játszották, akikre a darabot Spiró gondolatban írta. Név nem hangzott el, ellentétben a kötetben nem szereplő Árpád-házzal, amelynek egymást „nyíró” testvérpárjaira Horváth Lajos Ottó és Epres Attila volt a minta, akik Spiró szolnoki igazgatása alatt játszottak együtt, hasonlóságuk pedig inspiráló ötletet adott az írónak. Érdekesség, hogy a színészek erről akkor nem tudtak, és nem is játszottak a drámából készült előadások egyikében sem. (A legutóbbi, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott produkcióról szóló kritikánk itt, az előadás rendezőjével, Keszég Lászlóval készített interjúnk itt olvasható.)
Szó esett az 1810-es évek második felében játszódó Az imposztor valóságtartalmáról is, például arról, hogy milyen volt a vilnai színházépület. Spiró ellentétben a szerzői utasítással – a színpad két szélén egy-egy proszcéniumpáholy, ütött-kopottak, de valamilyen stukkódísz van rajtuk – „nyomorúságos kicsi épületnek” írta le, olyannak, „mint egy falusi kultúrház”, és 1830-ban le is égett. A Varsóból vendégszereplésre érkező társulat se Molière-t játszott, hanem elsősorban opera szerepelt a repertoárjukon, de azt se regényben, se drámában nem lehet leírni, világította meg Spiró a döntés okát. „Minden csalás vagy fantázia” – zárta rövidre.
Az is e körbe tartozik, hogy Bogusławski valaha Tartuffe-öt játszott volna. (Ellentétben Majorral.) Az ötlet Babarczy Lászlóé volt; a színházi barátoktól érkező további javaslatok között felmerült még több spanyol darab, köztül Lope de Vega művei, Calderóntól Az élet álom – már csak a híres Grotowski–Józef Szajna-féle előadás miatt is –, francia klasszicista és preromantikus drámák, de azok népszerűsége és ismertsége Magyarországon túl alacsonynak számított. A Tartuffe viszont akkor még kötelező olvasmány volt, így referenciaalapként működött a nézők számára.
A „színház a színházban” dramaturgiai megoldásban van rizikó, különösen akkor, ha egy remekművet tesz a szerző a saját darabjába. Spiró ezt nem cáfolta, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy Az imposztorban ez egy kicsit másképp van: a színészek önmagukat vagy a műfajt parodizálhatják, ami megadja a lehetőséget a színészeknek, hogy rosszak lehetnek. „A jó színészek nagyszerűen tudnak rosszak lenni” – hangzott a színházi bon mot.
Operalibrettónak készült, klasszikus dráma lett belőle
Keveset tudunk a múltunkról, aminek az az oka – így Spiró –, hogy sok más mellett a magyar ipar-, gazdaság- és tudománytörténet kimarad az oktatásból. Így Ganz Ábrahámról sem közismert tény, hogy milyen jelentős találmányai voltak, és Magyarországról gyakorlatilag meghódította a világpiacot. (Különös egybeesésként épp az egykori Ganz-gyár helyén zajlott a beszélgetés.) A svájci születésű vasöntő és feltaláló az 1849 és 1867 között játszódó tragikus történet főhőse. Az korszak már a hetvenes években foglalkoztatta: szeretett volna művet írni a reformkor, a szabadságharc és a megtorlás korszakáról.
A Ganz eredetileg operalibrettónak készült Fekete Gyula zeneszerző felkérésére, akit Spiró nem ismert személyesen. „El voltam képedve az ötlettől” – idézte fel első reakcióját a megkeresésre, és bár abszurdnak találta az ötletet, de „a modern zeneszerzők bármire képesek”, így elkezdett utánanézni az életrajznak. Egyre jobban belemerült, megírta belőle a drámát, az viszont operalibrettónak nem lett jó, fogalmazott önkritikusan. Haynau áriáját azonban megkomponálta Fekete Gyula. Spiró elmondta, a figura megfelel „annak, aki volt”, az ő szavait is pontosan idézi, például azokat, amelyekkel kirúgása után az uralkodói házat szidalmazta a Lánchíd pesti hídfőjénél. Mert ha elég jók az eredeti szövegek, azok pontosan kerülnek be a feljegyzésekből vagy a jegyzőkönyvekből a drámákba. Ha nem elég jók, a szerző vagy javít rajtuk, vagy eldobja azokat, de ha bármilyen formában felhasználja őket, ideális esetben nem derül ki, mi az idézet és mit adott az író a szereplő szájába.
A pályázat mint inspiráció
A Katona József Színház 2020 novemberében, a színházak kényszerű bezárását követően meghívásos színházi pályázatot hirdetett újfajta színházi formákkal, műfajokkal kísérletező, online térben megvalósítható művek írására. Erre a pályázatra született a kötet harmadik, legrövidebb darabja, a Bábel dombja, melynek terjedelme, előadói apparátusa igazodott a „tévészínházi” kiíráshoz. A Bábel dombja végül nem került a nyertesek közé. „Nem arattam vele sikert, de ilyen van” – mondta lakonikusan Spiró.
Ez a darab azt a Spiró Györgyöt mutatja meg, így Szegő János, aki az aktuális, körülöttünk levő furcsa, abszurd világról ír, „a Csirkefej óta levő”, a „Zeitstück-író” Spirót. A Bábel dombja egy olyan fikció, ami bármelyikőnkkel megtörténhetne, vagy bárki a fültanúja lehetne. Ennek megfelelően a darab nyelvét a brutalitás jellemzi. Mint a szerkesztő megjegyezte, azt gondolhatjuk, így senki nem beszél, de ez már a négyes-hatos villamosra felszállva megcáfolódik. A szerző elmondta, nem végez szociolingvisztikai kutatásokat, a naturalitást pedig csak annyira „forszírozza”, „amennyire az alak megkívánja”, „mindenki a maga szintjén fogalmaz”. „Nem kérdés, hogy egy karakter hogyan beszél. Meg kell hallani. Vagy jól hallom, vagy nem hallom jól” – foglalta össze az írói munka és a belső fül működése közti összefüggést Spiró György.
Mert jó végnek lenni kell, muszáj
A záró kérdés arra vonatkozott, az író más darabjaiban is tervez-e kiigazítást. Spiró leszögezte, Az imposztort muszáj volt megreparálni. Mint mondta, van olyan, hogy az, amit a szerző az íróasztalnál kitalál, a színpadon nem működik. Arra hamar rájött, hogy Az imposztor végével gond van, de nem tudta kijavítani. A darabot sokfelé játszották, a hibát pedig ha nem is fedte el, de mindig túllendített rajta, hogy „a színészek imádnak színészetet vagy ripacskodást parodizálni”. (Az eredeti befejezés a DIA oldalán elolvasható, az újat nem spoilerezzük el.)
Mostanra viszont megtalálta az egyszerűbb megoldást, aminek „megvan a svungja”. Kiderült, ezt már sikerrel tesztelték. A Pesthidegkúti Waldorf Iskolában készült egy előadás, amelynek a próbafolyamatában ha nem is a kötetben megjelent, de az új változattal lényegileg megegyező szöveggel dolgoztak. „Azt mondták, hogy nagyszerű előadás volt, élvezték a gyerekek és a nézők” – tájékoztatta a beszélgetés résztvevőit Spiró György.
Ezek a gyerekek már ismerik a Tartuffe-öt, jegyezte meg Szegő János, mire Spiró nem váltott át optimistába, inkább arra hívta fel a figyelmet, mennyire megnehezíti az írók dolgát az, hogy „nem lehet műveltséganyagra hivatkozni többé sehol a világon”. A Bábel dombja ennek következményeinek a rezignált felismerése, vitte tovább a gondolatmenetet Szegő, majd a jövőre utalva azzal zárta a drámakötet bemutatóját, hogy Spiró György következő könyve egy nagyregény.
Fotó: Antal Dániel / Kultúra.hu
A szerző korábbi drámái a Scolar Kiadónál jelentek meg.
